Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-02 / 31. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ELET 2009. augusztus 2. !► 3 Tíz év, huszonöt tábor... !► Folytatás az 1. oldalról- Azóta önállóan szervezzük, az egyházmegyék támogatásával, nyári alkalmainkat. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer tízévesek leszünk, de a lelkészek, táborvezetők és kisvezetők közül sikerült olyan csapatot magam mellé állítani, amelynek tagjai fáradhatatlanul, tényleg lelkesen és lelkiismeretesen segítettek. Az eredeti csapatból mára kevesen maradtunk, de örülök, hogy a régiek közül sokan meghallották hívásunkat, és eljöttek. Tubán József lelkész is minden évben részt vett a nyári táborokon.- Tíz év alatt felnőtt egy generáció a rábcakapi táborban. Az évek során több száz gyermeknek sikerült bemutatni történelmünk, magyarságunk, néphagyományaink, no és hitünk értékeit. Nem kérdeztük, ki honnan jött. Igyekeztünk kinevelni azokat, akik majd átveszik tőlünk a stafétabotot. Büszkék vagyunk arra, hogy idén egy olyan fiatal kezdi el teológiai tanulmányait, aki kisvezetőként itt dolgozott velünk a táborokban. Talán ezek az alkalmak is irányították őt a teológia, a lelkészi szolgálat felé. Karsay Lajos győrszemerei lelkész az egyik olyan táborvezető, aki nélkül évek óta nem képzelhető el alkotótábor Rábcakapin.- Tíz év nagyon hosszú idő egy önszerveződő közösség életében. Hatalmas fegyvertény, hogy ennyi év alatt sem üresedtek ki táboraink - állapítja meg. - Ez talán a szervezők elhivatottságán kívül annak is köszönhető, hogy minden évben más-más történelmi kort próbáltunk meg feldolgozni. Ez a táborvezetőknek és a táborozóknak egyaránt komoly kihívást és inspirációt jelentett. Ezen a nyáron az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeire fűzzük fel foglalkozásokat. Egy ilyen évfordulón visszatekintünk az elmúlt évekre, de előre is kell nézni. Remélem, hogy lesznek olyan fiatalok, akik majd felváltanak minket, régieket. Ha igen, akkor Isten segítségével lesz ennek a rábcakapi ifjúsági központnak húszéves jubileuma is. ■ Kiss Miklós wmmmmmmm Püspöki vizit a kántorképzőben A fóti Evangélikus Kántorképző Intézetbe látogatott dr. Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke. A július 23-i találkozón bepillantást nyert az egyik nyári tanfolyamon zajló munkába, tájékozódott a résztvevők és a küldő gyülekezeteik örömeiről és gondjairól. Az oktatókkal és az igazgatótanács tagjaival folytatott kötetlen beszélgetés során a kántorképzés jelenével és jövőjével kapcsolatos kérdések kerültek terítékre. Az élénk érdeklődéssel kísért fórumbeszélgetésen a szolgálatát érintő szakmai és személyes kérdésekre is válaszolt a püspök. A napot lezáró vesperán Fabiny Tamás a tíz szűz példázata (Mt 25,1-13) alapján tartott áhítatot, majd éjszakába nyúló „lépcsős” örömzenélés és elcsendesedés zárta a találkozót. ■ Czöndör István felvétele Lábnyomok a kereszt útján !► Folytatás az 1. oldalról „Nemcsak kikapcsolódási lehetőséget kínált ugyanis az este, hanem a gyülekezet életébe való bekapcsolódást is segítette rendezvényünk” - fogalmazott a lelkipásztor. A szervezők ennek érdekében templomukat is „becsomagolták”: több tucat mécses és fáklya világította meg az épületet és kertjét, színes esti fényt kapott az oltár feletti boltív, a templom hátuljában kialakított kávéházat pedig sárga és piros dekoráció tette hangulatossá. Amíg a gyerekek a templomban az elveszett bárányt keresték, a felnőttek labdával egy-egy rossz tulajdonságot, negatív érzést megtestesítő dobozra célozhattak a bejáratnál, jutalmul pedig a Biblia egy-egy igéje segített a telibe talált bűnök leküzdéséhez. A résztvevők megtekinthették az Evangélikus Élet munkatársa, Boda Zsuzsa által Észak-írországban készített fotókból összeállított kiállítást, valamint faliújságra tűzhették mindazon dolgokat, amelyekért hálát adnak a Teremtőnek. Az orosházi Immánuel zenekar bizonyságtétele után megtartott könnyűzenés istentisztelet nem csak liturgiájában volt rendhagyó: Nagy Zoltán békéscsabai lelkész vetített képek segítségével hirdette, hogy Jézus Krisztus az út. „Út a mennybe: ez lehetne a címe képemnek” - mondta az igehirdető, miközben egy felhők fölé vezető autópálya fotóját vetítette. „Igen, gyakran ilyen egyszerűnek képzeljük a mennybe vezető utat. A cím ugyan jó, azonban egy másik fotó, Krisztus keresztjének a képe tartozik hozzá” - mutatott rá ténylegesen is a lelkész. A templom bejáratától az oltárig vezető, egy keresztbe torkolló úttestre a gyülekezet tagjai felrajzolhatták lábnyomukat, kifejezve a krisztusi útra lépés szándékát. Alföldi Csaba mini orgonakoneertjét követően egy svéd játékfilmet vetítettek a templomban. Sötétedés után a mécsesekkel megvilágított csigalépcsőt végigjárok bűneiket gondolhatták végig, egy-egy „számlán” feljegyezve őket. Az ösvény végén azonban - kiérve az „adósságspirálból” - kiegyenesedett az út, és az „adósok” egy keresztre akaszthatták rá adóslevelüket. Akik még éjfélkor is maradtak az istenházában, taizéi énekekkel zárták a különleges estét. Az, hogy az újító kezdeményezés hatására mennyien találják meg vasárnaponként a templomba vezető utat, még a jövő titka. Mindenesetre a Nyitott templom éjszakáján megörökített több tucat lábnyom többszöröse annak, mint amennyi rendszeresen koptatja a pusztaföldvári templom lépcsőjét... ■ Eljécsé Lágyszívű és élő hitű kántorok Néhány hónappal ezelőtt levélben szólította meg a püspököket Kinczler Zsuzsanna, a fóti Evangélikus Kántorképző Intézet igazgatótanácsának elnöke. Arra kért minket, hogy mind a hárman látogassunk el egy-egy nyári tanfolyamra. Az év egyik legforróbb napján örömmel léptem be a legendás Mandák-villa némileg azért árnyat nyújtó kertjébe. Megszentelt helyre érkeztem. Tudtam, hogy miután a jómódú és még jobb szívű Mandák Mária - Zászkaliczky Pál akkori fóti lelkész tanácsára - egyházunkra örökítette csodálatos villáját, belmissziói konferenciák sorát szervezték e falak között. A fáradhatatlan Kiss János gondnok lelkülete évtizedekre meghatározta az itt folyó munkát is. A kommunista önkény betiltotta ugyan a belmissziói konferenciákat, ám a gondviselő Isten úgy látta jónak, hogy akkor egyházunk kántorképzésének központja jöjjön itt létre. Száz és ezer egykori résztvevő a tanúja annak, hogy itt korántsem csak zenei oktatás folyt, hanem igazi hitébresztés és lélekápolás is. Sok fiatal indult el Foton a hit útján, vagy éppen kapott elhívást a lelkészi szolgálatra. Közel három évtizede ismét van lehetőség ifjúsági konferenciák megrendezésére, a fóti hagyomány mégis megőrizte a maga különleges lelkiségét. Elmondhatom, bőséges lelki és szellemi élménnyel gazdagodtam ezen az éjszakába nyúló júliusi napon, hiszen megismerhettem az Abaffy Nóra tanfolyamvezető által összefogott oktatói csapat szakmai igényességét és keresztény elkötelezettségét, a fiatalok zenei és énekkari szolgálatát. Öröm volt közöttük áhítatot tartani, illetve válaszolni a fórum keretében nekem szegezett kérdéseknek. Meggyőződhettem arról, hogy nagyon igényes az intézmény hangszerparkja - ugyanakkor szűkös az elhelyezés. Egy nemzetközi viszonylatban is elsőrangú orgonát például csak egy ágyakkal zsúfolt szobában, hátizsákok és levetett tornacipők között tudtak felállítani. Bence Gáborral, a kántorképző igazgatójával végiggondoltuk az épület bővítésének lehetőségeit. Osztozom abban az álomban, hogy célszerű volna a tágas kert egy részén külön szállásépületet emelni: így a patinás villa teljes egésze oktatási és közösségi célra szabadulna fel. Természetesen tudatában vagyunk az anyagi korlátoknak, ám talán éppen ezek a sorok indítanak valakit jószívű adakozásra... Ez a képzés ugyanis egyházunk egyik stratégiai munkaága. A távolabbi és a közelebbi egyháztörténet számos fejezete tanúskodik arról, hogy - a lelkészek munkatársaiként - milyen sokat tehettek a kántorok a gyülekezetek és falvak megmaradásáért és fellendüléséért. Ki ne ismerné Petőfi A helység kalapácsa című eposzparódiáját, benne az olyan halhatatlan szereplők-ÉGTÁJOLÓ t kel, mint szemérmetes Erzsók vagy Harangláb, „a fondor lelkületű egyházfi” a kovács mint „széles tenyerű Fejenagy” és természetesen „a helybeli lágyszívű kántor”?! A 20. században aztán felnőtt két nemzedék, amely nemcsak Petőfit olvasott keveset, de kántort se igen ismert. Legjobb esetben „a cinkotai kántort” a Mátyás király mondákból, de inkább csak egy kutyát a Kántor című televíziós sorozatból... Pedig évszázadokon át a kántortanítók voltak azok, akik templomban és iskolában nevelték és oktatták a felnövekvő ifjúságot. Az 1948-as államosításkor az elnyomó hatalom legtöbbjüket választás elé állította, és vagy iskolai, vagy egyházi szolgálatukat kellett feladniuk. A többség, nyilván egzisztenciális okból, az utóbbit választotta. Gondoljunk csak bele: több száz gyülekezetben maradt üres a kántor helye abban az időben. A kántorok szélnek eresztésével vagy szolgálatuk korlátozásával meggyengültek a gyülekezeteket tartó eresztékek. Ha nem lett volna a fóti Mandák Otthon és néhány egyéb missziói központ, akkor egyházunk még mélyebbre süllyedt volna. (Személyes vonatkozásként említhetem: egy ilyen elárvult szolgálati helyre hívtak 1950-ben Beled községbe egy akkor huszonkét éves leányt, akit osztályidegenként éppen akkor távolítottak el az egyetemről. Jóllehet addig csak zongorázni tanult, attól kezdve ő orgonáit az istentiszteleteken, és oktatott százötven gyereket hittanra. Ő az édesanyám.) Régen a kántorok feladata korántsem csak az éneklés vagy a hangszeres kísérés volt, hanem ők tartották kézben a liturgiát, és igen gyakran kórust is vezettek. Az egyházi énekkar mellett ez jelenthetett ünnepi dalárdát, de akár színjátszó csoportot is. Mindezzel a kántor sokat tehetett egy adott közösség fennmaradásáért, és többnyire a lelkész legközvetlenebb munkatársa volt. A temetési szolgálatok személyessége talán különösen is összekapcsolta őket. Magam azok közé tartozom, akik még együtt temethettek Weltler Jenővel, a Deák téri gyülekezet nagy hatású kántorával. Minden alkalommal megtapasztaltam, hogy ő, a Lutheránia nagy hírű karnagya, komolyan vette a legkisebbnek tűnő alkalmat is, és minden rezdülésével együtt szolgált a lelkésszel. Persze nem minden lelkész becsülte megfelelő módon a kántort és az ő szolgálatát. Egyik korábbi gyülekezetem lelkésze állítólag így rendelkezett a szószékről: „Kántor, maga a perselyezés alatt játsszon valami tinglitanglit!” Becsüljük meg és szeressük a kántorokat! Emlékezzünk a neves szolgálókra - Zalánfy Aladárra, Peskó Györgyre és másokra és nagyon szeressük azokat a „névtelen” testvéreket is, akik istentiszteletről istentiszteletre megszólaltatják az orgonát vagy a harmóniumot, akik nagyon sokszor szabad idejüket áldozzák föl, hogy a maguk talentumaival Isten eszközei legyenek. Jó, hogy immár a Zeneakadémián is van egyházzenei képzés, illetve az Evangélikus Hittudományi Egyetem is indított kántor szakot. Soha nem mondhatunk azonban le a széles alapozásról. Vagyis arról a munkáról, amely a fóti Evangélikus Kántorképző Intézetben folyik. Széles tenyerű Fejenagyból ma nem igazán kérnek gyülekezeteink. Egyházfiból is csak akkor, ha nem fondor lelkületű. Lágyszívű, de még inkább élő hitű kántorra azonban mindig szükség lesz egyházunkban. Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
