Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-02 / 31. szám
„A keresztényeknek azért lehet szeretni, mert őket is szereti Isten. Nem magukból kell szeretetet fakasztaniuk egymás és mások iránt, hanem Isten szeretetét adhatják tovább.” A kaktusz megölelésének művészete 2. oldal „Egyházunkban a teologizálásnak ma sajnos nagyon alacsony az árfolyama. Az esztétizálásé már valamivel magasabb. Azt ma nem szokás vizsgálni, hogy egy állítás igaz-e. Elég, hogy szép, tetszetős legyen.” Van határ, vagy nincs határ? !► 5. oldal „A hagyományos könyvek világában teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy éjnek évadján - mondjuk a Bookline vagy a Libri alkalmazottjai - bejöjjenek a házunkba, és magukkal vigyenek egy kötetet.” 1984 !► 25. oldal Gond nélkül a Gondviselővel W 4. oldal Izland a szomszédban !► 5. oldal Szívközeli átkelések !► 7. oldal Radikális életváltás 11. oldal Az unalmas prédikáció (2.) W- 13■ oldal Stafétaváltás Bokodon 14. oldal Evangélikusok a Csillagponton !► A református ifjúsági találkozóról összeállításunka 8-9. oldalon Tíz év, huszonöt tábor, több száz gyermek Útkeresés Avagy mi fán terem a szabadság? ► Tíz év, huszonöt tábor, több tucat vezető, több száz gyermek, valamint tengernyi alkotás és játék. így lehetne számokban összefoglalni a tizedik születésnapját múlt szombaton ünneplő Rábcakapi Ifjúsági Központ történetét. A jubileumi összejövetelt egész napos programsorozattal tették emlékezetessé a szervezők. Az évforduló kapcsán kiállítás nyílt a tábor elmúlt évtizedének emlékeiből az evangélikus falu kultúrházában. Egy évtizeddel ezelőtt a funkció nélkül maradt egykori rábcakapi lelkészlakás épületét és a hozzá tartozó nagy udvart vették birtokukba a Győr-Soproni Egyházmegye fiataljai, hogy ott rendezzék meg nyári ifjúsági táboraikat. Idővel az egyházmegye kettévált, és bár az ifjúsági központ épülete a Győr-Mosoni Egyházmegye területén maradt, a megye fiataljai megállapodás kötöttek a Soproni Egyházmegyével a tábornak a két egyházmegye általi közös működtetéséről. A jubileumi összejövetelen a nyitóáhítat után kézműves-foglalkozások, vásár és különféle játékok szórakoztatták az egykori és mai vezetőket, illetve táborlakókat. Délután az elmúlt tíz év legsikeresebb tábortűzi műsoraiból adtak elő egy csokorra valót, valamint a kedves emlékeket felidéző beszélgetésekkel hozták vissza a korábbi táborok hangulatát. Az esemény záró istentiszteletén Tubán József, a Győr-Mosoni és a Soproni Egyházmegye közös ifjúsági lelkésze hirdette Isten igéjét. Horváth Anita táborszervező a kezdetek óta fáradozik azért, hogy a táborok sikeresek legyenek.- Az igazság az, hogy már a korábbi évek táborain is részt vettem, mondjuk úgy, hogy vendégként. Aztán tíz évvel ezelőtt kaptam az első felkérést, hogy tartsak egy alkotótábort, itt Rábcakapin, általános iskolás gyermekeknek - mondja. Folytatás a 3. oldalon Lábnyomok a kereszt útján Rendhagyó alkalomra tárták ki a pusztaföldvári templom ajtaját ► Mit keres a célba dobás az evangélikus templomban? - tehették fel sokan a kérdést, akik elolvasták a pusztaföldvári evangélikus gyülekezet július 24-ei programkínálatát. A Békés megyei község - erre az alkalomra alaposan átöltöztetett - templomában ugyanis valóban potyogtak az eltalált dobozok. A nyitott templom éjszakáját tavaly rendezte meg először a helyi evangélikus gyülekezet. Hogy idén másodszor is kinyílhatott a templomajtó e különleges programra, azt a tényt már önmagában Isten kegyelmének tulajdonítják a helybéliek, hiszen egy július elején elszenvedett villámcsapás következtében ugyan a három harang, a villámhárító és a lelkészlakás több elektromos berendezése használhatatlanná vált, magában az épületben azonban nem keletkezett kár. Lászlóné Házi Magdolna lelkész elmondta, hogy kezdeményezésükkel a templomot eddig messze elkerülő embereket kívánja megszólítani az utóbbi évtizedekben alaposan megcsappant létszámú közösség: „Könnyed nyáresti bekapcsolódásként definiáltam az egész estés programot.” Folytatás a 3. oldalon ■ Vitális Judit Május óta nyitott ablaknál alszom. Korábban ez, kis túlzással, szökőévente egyszer, ha előfordult. Még a legnagyobb kánikulában, a legforróbb nyárban is - amikor még jóval a naplemente után is fülledt meleg volt odakint is, nemhogy az én tetőtéri szobámban - szigorúan csukott és elfüggönyözött ablak mellett tudtam elképzelni az éjszakát. Persze sokszor ébredtem arra, hogy folyik rólam a víz, és alig kapok levegőt - de akkor is megvártam a pirkadatot, és csak az első, még erőtlen, éppen hogy csak felbukkanó fénysugarak megjelenése után húztam el a sötétítőt, tártam ki az ablakot, és „mártóztam meg” a friss hajnali levegőben. Most pedig - nem kis mértékben a csivitelő madaraknak köszönhetően; hiába, rendre ők „győznek” - akkor csukom be. Talán a szabadságvágy erősödött meg bennem...? * * # „Mikor mész szabadságra?” - kérdezgetik egymástól egyre-másra az emberek. Mintha „csak úgy” el lehetne menni szabadságra... Egyikükkel sem fordult még elő, hogy csak „kötelességből” maradtak otthon vagy utaztak el - mert ha már megdolgoztak azért az évi húsz-harminc-negyven napért, akkor azért ne vesszen kárba -, és jó volt ugyan egy kicsit kizökkenni a mindennapi rutinból, több időt tölteni a családdal, a barátokkal, de mindeközben valójában egyáltalán nem érezték magukat szabadnak...? ÜT« % $ Okos birka volt Othello, először mégis kifogott rajta a kisbárány kérdése. Végül ezt a választ adta: „Igazságos az, ha oda mehetünk, ahová akarunk, és ott legelhetünk, ahol akarunk. Ha járhatjuk a magunk útját. Ha megküzdhetünk a magunk útjáért. Ha senki sem lopja el az utunkat. Ez az igazságosság!” (Leonie Swann: Glennkill) És - tegyük hozzá - ez a szabadság. Ahogy Fodor Ákos haikujában is olvashatjuk: „Szabadság az, ha / megválaszthatom: kitől / és mitől függjek”... * # * Igen, mindenki a maga szabadságának a kovácsa. Mert ha olyan kerítéseket, kapaszkodókat „kovácsol” SEMPER REFORMANDA magának, amelyek nem gúzsba kötik, nem rabláncon tartják, nem fojtogatják, hanem engedik lélegezni, kibontakozni, szárnyalni, akkor... akkor nem merül fel a kérdés, hogy az út, amelyen jár, meddig és mennyire a másé, illetve a sajátja... Még akkor sem, ha a sajátja végső soron - másé. # # * Ha elfogadom, hogy Isten teremtménye vagyok, hogy az ő akaratából és az ő akaratáért születtem meg és élek, hogy létem nem a véletlennek köszönhető, és nem csak úgy vagyok bele a világba - az ez utóbbi „eshetőségben” rejlő értelemnélküliséget fel lehet egyáltalán dolgozni?! akkor az azzal a felelősséggel, azzal a megbízatással, azzal a küldetéssel jár, hogy a nekem rendelt utat kell járnom. * * * De akkor nesze neked, önmegvalósítás, nesze neked, „magam urának” levés, és nesze neked, önálló döntés? És ezer százalék, hogy az első és/vagy a jelenlegi út az az út, és nem kitérő, nem vakvágány és nem is eltévedés eredménye? És az igazi szabadságot hiányoló belső hang biztosan csak próba, kísértés, és nincs is helye felülvizsgálatnak, tiltakozásnak, fellebbezésnek - új út keresésének? # # # Új út keresése... Lehet, hogy az a vége, mint ami ennek a kis történetnek. „Leül az ember, elkezd Jézus Krisztussal beszélgetni, hogy Uram, nem bírom már a keresztemet, túl nehéz. Jézus bevezeti egy szobába, amely tele van keresztekkel, és azt mondja, rendben van, válassz magadnak egyet. Fölveszi az első keresztet, fölpróbálja, kényelmetlen. Továbbmegy, fölveszi a másikat, az fémből van. Odamegy a harmadikhoz, az túl kicsi, érzi, hogy ez nem az ő kategóriája. így próbálgatja, próbálgatja, egészen addig, amíg fölvesz egy keresztet, és azt mondja, hogy ez az, Uram, ez az én keresztem, ezt szeretném vinni, vigyük együtt. Mire Jézus azt mondja: Te bolond! Nem látod, hogy ezt tetted le?!” De elképzelhető az is, hogy így derül ki számára, hogy eddig idegen keresztet hordozott, és így jut közelebb ahhoz, hogy igennel feleljen a Karinthy Frigyes-i „De vagyunk-e azok, amik lehetnénk?” kérdésre... „Nem egyedül vagyunk hivatottak a mennybe jutni, hanem azokat a testvéreinket is magunkkal kell vinnünk, akiket most nem tartunk barátainknak.” M Luther Márton: Nyolc böjti prédikáció (Szebik Zsófia fordítása)
