Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)

2009-07-26 / 30. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2009. július 26. ► 5 Sztehlótól a Szomszédokig Beszélgetés Horváth Ádám televíziós rendezővel Interneten a világ legrégibb Bibliája ► Horváth Ádám neve ismerősen csenghet azoknak, akik nézték, nézik a Szomszédok című tévéso­rozatot, hiszen ő írta és ren­dezte. De bizonyára vannak olyanok is, akik úgy ismerik őt, mint a Nagy Imre-temetés köz­vetítőjét vagy mint egykori Sztehlo-gyereket. Lenyűgöző, hogy milyen irodalmi ősökkel büszkélkedhet! A dédnagy­­papa Vészi József,a Budapesti Napló alapítója; nagypapája Molnár Fe­renc; édesanyja Sárközi Márta, aki egy ideig a Válasz című folyóiratot szerkesztette, és akinek a házában megfordult a harmincas évek irodal­mi életének csaknem minden jeles alakja. Sárközi Márta első férje Hor­váth Zoltán újságíró, történész volt, a Népszava egyik szerkesztője - ő lett Ádám édesapja. Sárközi Márta még fia születése előtt elvált Horváth Zoltántól, és hozzáment Sárközi György költő­höz, aki akkor a Választ szerkesztet­te, és aki útjára indította a falukuta­tó írók Magyarország felfedezése cí­mű szociográfiai sorozatát. Tőle szü­letett Sárközi Márta harmadik gyer­meke, Sárközi Mátyás, aki 1956 óta Londonban él; író, költő, műfordító. Ádám nővérét pedig Lukin Lászlóné néven ismerheti mindenki, aki tanult valaha is ének-zenét. Ennyi tehetsé­ges irodalmár között nem lehetett könnyű a kicsi Ádámnak, aki rá­adásul még súlyosan dadogott is. Kisfiú az irodalmi nagyságok között- Anyám elvitt egy Kanizsai De­zső nevű csodálatos logopédushoz, és otthagyott egy évre - emlékszik vissza Ádám. - Még elköszönni sem tudtam tőle. Leküldték, hogy játsszak a gyerekekkel, ami eléggé megré­mített, különösen azok után, hogy rá­jöttem, hogy vakok és siketnémák. Mire felmentem, anyám már elment, és legközelebb egy év múlva láttam újra. Miután hazakerültem, még há­rom évig jártam Kanizsaihoz heten­te háromszor, és tízéves koromra csakugyan megszűnt a dadogásom. A harmincas években Sárköziék Nyúl utcai villájában megfordult a magyar írók, költők színe-virága; Móricz Zsigmond, Németh László, Cs. Szabó László, Szabó Lőrinc, Ve­res Péter, Zilahy Lajos, Márai Sándor, Erdei Ferenc, Féja Géza. Ádám azt mondja, már nyolcévesen is tudta, hogy ezek az emberek híres bácsik, mert a könyveik ott sorakoztak ne­velőapja polcain, és ő mindig annak a kötetét olvasta, aki éppen náluk járt. Anyja úgy találta, hogy három gye­reke közül Ádám a legkevésbé tehet­séges, ezért nyaranta elküldte őt Erdei Ferenc tanyájára dolgozni: pucolta az istállót, dolgozott a földön. Itt szeret­te meg annyira a mezőgazdaságot, hogy később agrártudományi egyetem­re iratkozott be. A világháború végét is ezen a tanyán vészelte át. A német megszállás után „szétspriccelt” a csa­lád vidékre. Amikor közeledett a front, az öreg Erdei azt javasolta Ádámnak, hogy keresse meg inkább az apját. így az akkor tizenöt éves fiú Szigetszent­­miklósról felgyalogolt Pestre. Gaudiopolis kulturális minisztere- Sárközi Györgyöt 1944 tava­szán munkaszolgálatra hurcolták, és 45-ben a balfi munkatáborban éhen halt - meséli tovább Ádám. - Anyámnak ekkor már sok volt a há­rom gyerek, mert a Válasz újraindí­tásával kezdett foglalkozni, és engem elvittek Sztehlóhoz mint fizetős nö­vendéket. Sztehlo Gábor ekkor már lefoglalta az egykori Weiss Manfréd­­villát az általa összegyűjtött árva gyerekeknek, itt kaptunk egy szobát mi, nagyobb fiúk. Olyan kiváló szobatársaim voltak, mint Orbán Ottó, aki később költő­ként vált ismertté, vagy Szilágyi Jan­csi, a riporter. Mi ekkor már félneve­lőként működtünk, és közülünk kerül­tek ki később Gaudiopolis Ifjúsági Ál­lam első miniszterei. 1947-ben Szteh­lo átvett a fővárostól húsz fogyatékos gyereket, és azt a házat, ahol ők lak­tak, három hónapra rám bízta. Nekem kellett gondot viselnem rájuk: fektet­tem, ébresztettem, tisztába tettem őket. Emiatt nem tudtam iskolába sem járni, és az osztályfőnököm nem fo­gadta el Sztehlo igazolását, ezért kénytelen voltam iskolát váltani. Ádám ezekben az években még az építési minisztériumba is eljutott két társával együtt. Sztehlo iskolát akart építeni, ehhez pedig pénz kellett. Horváth Zoltán beajánlotta fiát és tár­sait a minisztériumba, amely kiutalt nekik harmincezer forintot. Ez rette­netesen nagy pénz volt akkoriban. Sztehlo a gyerekek segítségével felépí­tette az iskolát, felszerelést pedig a Svájci és a Dán Vöröskereszttől kapott.- Csodálatos évek voltak! - emlék­szik vissza Ádám. - Mi, idősebbek bejártunk a városba iskolába, délután pedig dolgoztunk, és gaudiopolisos ügyeket intéztünk. Mindenkinek kel­lett szakmát tanulnia, majd kisebb munkákat végeztünk el a választott szakmánkban. Én villanyszerelést és esztergálást tanultam. Amikor vala­ki elvégzett egy munkát, azért kapott például egy kiló lisztet. A félárva gye­rekek ezt rendszerint hazaadták... Én soha nem fogadtam el fizetséget az elvégzett munkáért. Fantasztikus volt az a fajta demok­rácia, amit Sztehlo létrehozott. Az egyes házak küldöttei választották a minisztertanácsot. Keveházi Laci volt a legimponálóbb srác közöt­tünk, egyértelmű volt, hogy ő lesz az első miniszterelnök. Én kulturális miniszter lettem. Amikor a minisz­tertanács összeült, megbeszéltük, hogyan áll a munka, a tisztaság, a rend, milyen kulturális programokat szervezünk. Megvitattuk azt is, hogy milyen panaszok érkeztek be az egyes nevelők ellen, és ha szükséges­nek találtuk, akkor leültünk velük is beszélgetni, hogyan lehetne más­hogy csinálni a dolgokat. És bármi­lyen furcsa, ennek volt foganatja. A sérült gyerekekkel töltött há­rom hónapot leszámítva Ádám a Sztehlóék melletti szobában lakott. Rengeteget beszélgetett a lelkésszel, Sztehlo egyénisége igen nagy hatás­sal volt az életére. „Sztehlo számomra példakép”- Ritkán éri az embert az a szeren­cse, hogy olyan egészen kivételes személyiséggel találkozzon, amilyen Sztehlo volt. Példátlan volt a bátor­sága, derűje, a céltudatossága, a pe­dagógiai érzéke... Miközben egy ha­talmas apparátust működtetett - véresen komoly ügyeket intézett, intézményt vezetett, nemzetközi kapcsolatokat tartott fenn -, volt ereje, ideje arra is, hogy ha valame­lyik gyereknek problémája támadt, azzal közvetlenül ő foglalkozzon. Emlékezetesek maradtak számom­ra az általa tartott istentiszteletek is, amelyeken felekezeti hovatartozásra való való tekintet nélkül mindenki szí­vesen vett részt, mert annyira élveze­tesen beszélt. Nem kegyes prédikáci­ók hangzottak el, hanem fiatalok, gyerekek számára is érthető, hasznos lelki, cselekvési tanácsok. Pontosan tudta, hogy tizenöt-húsz percnél to­vább nem beszélhet. Sugárzott róla, hogy nagyon erős hite van, mégsem erről vallott, nem a szeretetről beszélt, hanem gyakorolta. Az egész ember­ből sugárzott a szeretet. De közben ő volt az a vagány svájci sapkás fickó is, aki azon az emblematikus képen mosolyog, és ő volt az, akit folyton fel­írt a rendőr, mert az oldalkocsis mo­torkerékpárjával rendszerint szágul­dozva intézte millió dolgát. Számomra példaképpé vált, és éle­tem nehéz pillanataiban rendre bevil­lant a képe, amint az istentisztelet vé­gén áldást osztott: „Fordítsa az Úr az ő szent orcáját téfeléd, és adjon neked békét!” A mondat és a hangsúly örök­re bennem maradt. Sok mindent hasznosítottam pedagógiájából ké­sőbb, amikor egyetemistáknak taní­tottam rendezést. Például azt, milyen hangvételt, hanghordozást kell hasz­nálni a fiatalok között, hogyan lehet akár a legkisebb gyerekkel is felnőtt­ként bánni. Emlékezetes számomra az a türelem is, ahogy leült beszélgetni az egyik neveltjével, aki tőle teljesség­gel távol álló eszméket képviselt. „Miért nem jössz a televízióhoz?” Ádám végül 1948-ban hagyta el Gau­­diopolist, mert elütötte egy villamos, és felgyógyulása után már csak látoga­tóba járt ki az intézetbe. Érettségi után egy évig az agrártudományi egye­temen tanult, de eltávolították, mert nem értett egyet a kommunista ideo­lógia alapján tanított biológiával. Ép­pen akkor csukták börtönbe az édes­apját, és emiatt sehol nem kapott állást. Vonatot rakodott, követ talicskázott, majd behívták katonának. Ám mivel ideológiailag megbízhatatlannak talál­tatott, munkaszolgálatra osztották be. Építkezésen dolgozott olyan körül­mények között, hogy ha onnan édes­anyja igen nagy protekcióval ki nem menti, akkor belehal. Végül besoroz­ták sorkatonának, és tűzszerészként ak­nát szedett a jugoszláv határon. Leszerelése után édesapja kon­cepciós pere miatt csak titkos hallga­tóként járhatott be a Zeneakadémia karnagy szakára, tagja lett a Honvéd Együttesnek (1956 forró napjaiban ép­pen velük turnézott Kínában), majd az együttes feloszlatása után még karnagyként dolgozott néhány helyen. 1957-ben véletlenül összefutott Kere­kes Jánossal, az Operaház karmeste­rével, aki megkérdezte tőle: „Miért nem jössz a televízióhoz?” Horváth Ádám akkor még készüléket sem lá­tott, nemhogy kamerát. Ám amit ő ott ezek után rendezőként véghezvitt, az bizony már tévétörténelem. ■ Jánosi Valéria A világ legrégibb Bibliájának, a Co­dex Sinaiticusnak, azaz a Sínai-félszi­­geti kódexnek fennmaradt részei az interneten ismét egységes egészet ké­peznek. A görög nyelvű Codex Sinaiticus kézzel íródott a 4. század közepén, a keresztény vallást törvényessé tevő Nagy Konstantin római császár ural­kodása alatt. A szöveget csupa nagy­betűvel, szóközök nélkül négy ír­nok vetette pergamenre, közülük háromnak sikerült megállapítani a személyazonosságát. A kódex negyvenhárom perga­menlapból álló részletét 1844-ben vé­letlenül találták meg a Sínai-hegyi Szent Katalin-kolostorban; Cons­tantin von Tischendorf német kuta­tó bukkant rá a tűzgyújtásra szánt pa­pírok között. A felbecsülhetetlen ér­tékű dokumentum Lipcsébe került. Később a kódexnek egyre több részét találták meg. Eredetileg ezer­négyszáz lapból állhatott, melyből nyolcszáz maradt fenn - java részü­ket a British Libraryben tárolják. A többi ismert pergamenlapot az Oroszországi Nemzeti Könyvtárban és a Lipcsei Egyetemi Könyvtárban őrzik, az 1975-ben megtalált újabb harmincnyolc oldalt pedig a kolostor­ban. Hiánytalanul fennmaradt a tel­jes Újszövetség, az Ószövetségnek azonban csupán a felét kímélték meg az évszázadok. Éjszakai kalandozásra hívják a láto­gatókat a Vatikáni Múzeumok; a Sixtus-kápolnát és a híres kincseket július 24-én tekinthetik meg éjszaká­ba nyúlóan az érdeklődők. A múzeumok a különleges na­pon este tizenegyig tartanak nyitva, s ha sikeresnek bizonyul, akár meg is ismételhetik a kezdeményezést - ír­ta Antonio Paolucci, a múzeum­együttes igazgatója a Vatikán hivata­los lapjának számító L’Osservatore Romano című napilapban. Hosszas, súlyos betegség után július 15-én, szerdán elhunyt Rázmány Csaba Béla, a Magyarországi Unitá­rius Egyház negyedik püspöke - kö­zölte az egyház elnöksége az MTI-vel. „Főpásztori és lelkészi küldeté­sét, hivatását alázattal, szeretettel, odaadással végezte hosszú éveken át híveink megelégedésére, egyházunk előmenetele érdekében. Egyházunk és a Bartók Béla Unitárius Egyház­­község, amelynek lelkésze volt, saját „A Codex Sinaiticus a világ egyik legértékesebb írott emléke” - nyilat­kozta Scott McKendrick, a British Lib­rary nyugati kézirattárának vezető­je. Az ezerhatszáz éves kézirat bete­kintést enged abba, hogyan fejlődött az első évszázadokban a keresztény­ség, s hogyan hagyományozta egyik nemzedék a másikra a Bibliát. A négyéves projekt keretében a pergamenlapokat őrző négy intéz­mény virtuálisan összeillesztette a kó­dex lapjait. A digitalizált kódex első ízben enged rálátást az egész műre, s ezáltal új kutatásokat indukál, hi­szen még mindig vannak megvála­szolatlan kérdések a kézírásos Bibli­ával kapcsolatban: hol és kinek az utasítására íródott, mennyi ideig tartott, míg a négy írnok pergamen­re vetette a szöveget. A kutatók reményei szerint a digi­talizált anyag új kutatásokat inspirál, és nagy érdeklődést vált ki világszer­te. Amikor tavaly júliusban az olda­lak negyedét hozzáférhetővé tették az interneten, a legelső nap három és fél milliónyian voltak kíváncsiak a mű­re, s az óriási forgalom miatt a hon­lap szervere összeomlott. A Biblia ingyenesen letölthető a www.codex-sinaiticus.net címről. A portálon a modern görögre átültetett szöveg is megtalálható, némely részek pedig angolul is olvashatók. A hatalmas területet elfoglaló épü­letek páratlan kincseknek adnak ott­hont: ókori és reneszánsz csodák - köztük a Michelangelo freskóival dí­szített Sixtus-kápolna és a Raffaello ál­tal dekorált szobák - láthatók bennük. Paolucci abban reménykedik, hogy a különleges este inkább a helyieket vonzza majd, mivel ők a turistaáradat miatt távol tartják magukat az éven­te négy és fél millió látogatót fogadó múzeumoktól. halottjának tekinti. Temetéséről a családdal való egyeztetés után később intézkedünk” - áll a közleményben. Rázmány Csaba Béla 1946-ban született Kolozsváron. Brassóban volt segédlelkész 1968-tól 1971-ig. 1971-től i995'ig Alsóboldogfalván, majd Ma­gyarországra költözése után 1995-től 2001-ig Pestszentlőrincen volt lel­kész. 2001-ben lett a Magyarországi Unitárius Egyház püspöke. M MTI M MTI Éjszakai kalandozás a Vatikáni Múzeumokban M MTI A Sixtus-kápolna menyezeti freskójának részlete Elhunyt Rázmány Csaba Béla, a Magyarországi Unitárius Egyház püspöke

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents