Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-07-26 / 30. szám
EVANGÉLIKUS ÉLET Evangélikus Élet 2009. július 26. *• 3 Vihar előtti elcsendesedés Székesfehérváron avatták lelkésszé Pethő Juditot Részlet Pethő Judit önéletrajzából ► Az Evangélikus Élet olvasóinak többsége felekezetűnk iránt is elkötelezett keresztény, aki joggal várja el, hogy lapunk a teljesség igényével számoljon be egyházunk jelentősebb történéseiről. Például arról, hogy kik és milyen indíttatásból állnak újonnan a lelkészi szolgálatba. Ez utóbbi kérdést akár költőinek is tekinthetnénk, ám az ordinációra mintegy mottóként választott bibliai igevers(ek) általában az elhívás, elhivatottság fundamentumairól is árulkodnak. A július 18-án Székesfehérváron lelkésszé szentelt Pethő Judit a Filippi levél 4,13-ban olvasható páli mondatot nyomtatta az élete egyik legnagyobb eseményére invitáló meghívóra: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” „Nagyon sokat köszönhetek a családomnak. Most különösen is azt, hogy elfogadták, amikor a lelkészséget választottam, és támogattak benne, holott nem úgy nőttem fel, hogy családom aktívan gyakorolta volna a hitét. Legjobb barátnőm hatására második osztályos koromban kezdtem református hittanra járni... Közben azonban mindig tudtam, hogy én evangélikus vagyok” - osztotta meg a tudnivalókat a kezdetekről Judit, de édesanyjától a krónikás ekkor már a családi „előélet” egy korántsem mellékes epizódjáról is értesült. Nevezetesen arról, hogy Judit édesanyja evangélikus férjével kötendő házassága előtt érzett határozott késztetést arra, hogy megkeresztelkedjen és konfirmáljon... Felemelő érzés zsúfolásig teli templomban ünnepelni, és ezen a szombat délelőtti „rendkívüli istentiszteleten” zsúfolásig megtelt a székesfehérvári evangélikusok impozáns hajléka, amely legutóbb 1981-ben lehetett tanúja ordinációnak". Az oltári szolgálatban Ittzés János püspök mellett az egyházközség lelkészeként most Bencze András segédkezett, az Evangélikus Hittudományi Egyetem képviseletében pedig Varga Gyöngyi docens vett részt a fehérvári gyülekezet kórusának közreműködésével zajlott lelkészavatási liturgiában. Igehirdetésében a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke hangsúlyozta: „Erre a hitvallásként is választott igeversre úgy tekints, mint amit fegyverként is szívedbe írt a te Mestered” - majd prédikációjának egyik zárómondataként hozzátette: „Vidd magaddal! Ne a te magad által választott igét, hanem az ajándékba kapottat. A felismert igazságot.” Az Isten előtti elcsendesedésre múlt szombaton közvetlenül az országos nagy vihar előtt került sor Székesfehérváron. Még az ünnepi istentiszteletet követő szeretetvendégség is kánikulai melegben zajlott a ciszterci gimnázium hűs épületében, hogy azután odakünn bemutatkozzanak a természet romboló erői... Ekkor azonban ünneprontásra már esélyük sem volt. ■ T. Pintér Károly 1984. április 18-án születtem Székesfehérváron, azonban Tácon, illetve édesapám szülőfalujában, Kemenespálfán nőttem fel. Ezeknek a gyökereknek köszönhetően lettem evangélikus. Környezetem nagy részének bánatára szakközépiskolát választottam gimnázium helyett. Szoftvertechnológia-közgazdaságtan osztályba jártam, és a nehézségek ellenére is boldog vagyok, hogy ezt választottam. Hogy hogyan lett ebből teológia? Erre egyszerre könnyű és egyszerre nehéz a válasz: Isten így akarta, egy idő után pedig azt vettem észre, hogy már én is akarom, és nem menekülök. Kizárólag a teológiát jelöltem meg a felvételikor. A teológiai stúdiumok alatt két alkalommal voltam hosszabb ideig az Amerikai Egyesült Államokban. Először 2003 nyarán három hónapot töltöttem a Sziklás-hegységben egy evangélikus táborban segítőként, majd a 2004/2005-ÖS tanévre elnyertem egy tanulmányi ösztöndíjat a Trinity Lutheran Seminary nevet viselő intézménybe (Ohio). Negyedik teológiai évem alatt a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonban szolgáltam mentálhigiénés munkatársként. Ötödik teológiai évemet már Székesfehérvárról végeztem el, ahová segíteni hívtak mint végzős hallgatót. A hatodévet is itt töltöttem Bencze András mentorsága alatt, és a püspöki kihelyezés értelmében beosztott lelkészként is itt folytatom szolgálatomat. Játszótéren raboskodtak A Győr-Moson-Sopron Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet fogvatartottjai újították fel a Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ óvodájának kültéri játékait. Két napon át hat elítélt dolgozott a múlt héten a „Megbántam, jóvátenném” program keretében. A közmunkát Jánosa Attila győri evangélikus börtönlelkész szervezte, aki szerint szemléletváltásra van szükség. Jelen esetben elengedhetetlen volt a nyitottság a börtön és az óvoda részéről is, el kell fogadni, hogy a rácsokon túli világban is emberek élnek. Az a cél, hogy a börtön ne csak retorzió legyen a rabok számára, hanem segítse elő, hogy büntetésük letöltése után visszatérhessenek a társadalomba. Ennek lehet egyik eszköze ez a program. N EvÉlet-infó Adósai vagyunk gyermekeinknek Győr-Moson-Sopron megye napilapja, a Kisalföld július 17-i, pénteki számában a lap harmadik oldalán Házasságon kívüli gyerekek címmel figyelemfelhívó írást közölt. Korábbi tapasztalataim alapján talán jól gondolom, hogy a megyei napilapok globalizációja miatt ez a rikk más megyék napilapjaiban is megjelent, így nem csak a Győr-Moson-Sopron megyei Evangélikus Élet-olvasók tudják, miről van szó. Ezért csak röviden utalok arra, hogy Észtország 57,8 százalékos és Görögország 5,8 százalékos értékei között hazánk a házasságon kívül született gyermekek számát illetően a maga 37,5 százalékos „eredményével” a középmezőnyben helyezkedik el. De ez a középmezőny is azt jelenti, hogy 2007-ben Magyarországon a gyermekek közel negyven százaléka született házasságon kívül! Itt most nincs alkalom arra, hogy a statisztikát részletesen elemezzük - bár érdemes lenne eltöprengenünk azon, mi lehet az oka annak, hogy ennek az európai statisztikának az élén a tradicionálisan evangélikusnak mondott országok: Észtország és Svédország (54,8 százalék) állnak. A szabadelvűnek mondott Franciaország csak utánuk következik a maga 51,7 százalékával. Részletes elemzésre, mint jeleztem, itt nincs mód, de azt a cikk olvastán azonnal éreztem, valamiképp reagálnom kell rá. Bízom abban, hogy a kedves olvasó is megérti, hogy erre a fontos és elszomorító információra - bár püspöki jelentésem teljes terjedelmében megjelent az Evangélikus Közlöny legutóbbi, 2009. június 9-i számában - egyházkerületünk április 18-án tartott közgyűlésén elmondott jelentésem néhány szakaszának felidézésével kísérlek meg, ha nem is választ, de egy fajta felelet adni., Jelentésemet A hitre nevelés lehetőségei és nehézségei - A család mint az egyház jövőjének páratlanulfontos műhelye - címmel terjesztettem közgyűlésünk elé. A következő bekezdésekben tehát, erősen kivonatosan, ebből idézek: „(...) szeretném megosztani kedves testvéreimmel - és itt nemcsak egyházkerületi közgyűlésünk tagjaira gondolok, hanem egyházunk tagjaira általában - a szívemre nehezedő aggodalmat. Azt a köztudott, de mégsem eléggé hangsúlyozott felismerést, hogy gyülekezeteink, egyházunk jövője a családokban dől el. És itt elsősorban most nem azokra a tragikus statisztikai adatokra gondolok, amelyek a válások számáról, széthulló családokról, a házasságon kívül született gyermekek számának növekedéséről vagy általában a család válságáról szólnak. Az a kérdés nehezedik a szívemre, hogy a magukat gyülekezeteink tagjaként meghatározó családok hogyan töltik be a gyermekekért, fiatalokért viselt, Istentől kapott küldetésüket. Ezzel természetesen nem akarjuk áthárítani lelkipásztori és gyülekezeti felelősségünket, de azt sem szeretnénk, hogy evangélikus vagy magukat evangélikusnak nevező családjaink tudatlanok ÉGTÁJOLÓ maradnának abban, hogy az új nemzedék keresztyén nevelése dolgában átháríthatatlan feladataik vannak. Istentől kapott mandátumuk, hogy mindent megtegyenek gyermekeik keresztyén hitre való nevelése érdekében. (...) keresztyén hit alatt - reformátorunk nyomán - elsősorban azt a bizalmat értjük, amellyel a bűnbocsánatot nyert bűnös ember Isten kegyelmére válaszol. A magam és a rám bízottak életében számtalan tapasztalatot gyűjthettem arra nézve, hogy ezt az Isten iránti bizalmat azonban sem önmagunkban, sem másokban mi nem ébreszthetjük fel, ezt egymásnak nem parancsolhatjuk, de nem is ajándékozhatjuk. Ez a hit a Szentlélek Úristen munkájának az eredménye minden hívő életében; Isten ajándéka, amelyet ő az evangélium és a Krisztustól rendelt szentségek (keresztség és az úrvacsora) által ajándékoz, tart karban és újít meg bennünk. (...) A Szentírás szerint a gyermekek Isten ajándékai (»javai«), akiket az Úr a szülőkre bízott. Értük nem a korszellem ítélete, nem a közvélemény, nem az aktuális politikai hatalom, de még nem is a történelem ítélőszéke előtt tartoznak felelősséggel, hanem az élő Isten előtt, akitől őket kapták. Ezért a szülők feladatát is ő jelöli ki: »Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.« (Ef 6,4) A keresztyén nevelés értelme és lényege tehát az, hogy gyermekeinket Istenben, mennyei Atyjukban való hitre vezessük, és tudatosítsuk bennük, amit a keresztség szentségében kaptak. Úgy emelem most fel ezt a gondolatot, mint egy gyónótükröt, amelybe mindannyiunknak bele kell néznünk. Vajon nem elsősorban az idősebb generációk mulasztása - Istentől kapott gyönyörűséges kötelességünk megszegése - az oka annak, hogy ott tartunk, ahol tartunk? (...) ’ Annak, akit valóban nyugtalanít a kérdés, és aki nem a ma divatos »majd eldönti a gyerek« szöveggel rázza le magáról Istentől kapott mandátumának felelősségét, ezt mondhatjuk: A Szentírás üzenete röviden úgy foglalható össze, hogy a személyes tanúságtételt és a példaadást várja el Isten a szülőktől, akiket megajándékozott gyermekeikkel. Tehát nem a küldés, az intés az első. Egyébként is a »lelki fröccsök«, az »erkölcsi prédikációk« a legtöbb esetben kontraproduktívak, éppen az ellenkező hatást váltják ki, mint amit - állítólag - el akarunk érni velük. (...) Az a csoda, amely az egyház legújabb kori történetében is meg-megtörténik, hogy hitetlen szülők gyermekei is - rendszerint valamilyen befogadó közösség melegében - hitre juthatnak, nem mentség a kötelességüket mulasztó szülők, gyülekezetek számára. Nagyon hangsúlyossá szeretném tenni következő mondatomat. Sokkal komolyabban kellene foglalkoznunk a szülők - és a fiatalabb nagyszülők - generációjával, keresnünk kellene annak lehetőségét, hogy megszólítsuk őket, hiszen leginkább ez a korosztály sínylette meg a mögöttünk lévő diktatúra évtizedeit és a tomboló szekularizáció hatásait. (...) Csak az igaz meggyőződéssel párosuló példa lesz erős és hatékony. Nagy vigasztalás lehet a szülők számára, hogy saját kudarcaik ellenére is rábízhatják gyermekeiket a mennyei Atyára. És soha nem lenne szabad elfelejtenünk, hogy van bűnbocsánat! Jézus Urunk gyógyító és elkötelező szava - az »...eredj el és többé ne vétkezzél« (Jn 8,11; Károli-fordítás) - azoknak is szól, akik felismerték, hogy adósaik maradtak gyermekeiknek. Akik pedig ezt felismerték, megtették az első lépést a gyógyulás felé vezető úton...” Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület Úrvacsorát oszt (balról jobbra) Ittzés János, Pethő Judit és Bencze András
