Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-07-19 / 29. szám
IO 41 2009. július 19. ÉLŐ VÍZ Evangélikus Élet A nyár fényei, színei... Regebéducsora A fény és szín szót említve felidézhetnénk a fizika- vagy a rajzórák egyre megkopó emlékét. Mégis sokkal valószínűbb, hogy a nyáresték - Balaton-parti vagy Szent Iván-éji... - fényei jutnak most inkább eszünkbe. De látjuk a nappal ragyogását is. A víz fodros csillámlását, a ruhák, a fagylaltgombócok derűs színeit. A vihar előtti utolsó napsugarak szinte földöntúsárfolyamok és árvizek, aszály és jégeső keserítenek sokunkat mostanában. Tapasztaljuk, hogy az „egész világ hullámverése” nemcsak egy harmonikus meditációs zene dallamát, de a zúgó és pusztító vihar félelmét is jelenti: kívül és belül egyaránt. A világ misztikus csodálatából pedig hamar kiábrándult távolságtartásra lehet váltani. li, de hamar múló ragyogását, a villámok kiszámíthatatlan villanását s a szivárvány vigasztaló pompáját. A nyár fényei és a fényben élénken feltáruló színek körülvesznek minket - töltsük bár jól megérdemelt pihenésünket, vagy végezzük munkánkat, múlassuk egyedül vagy társaságban az időt. A tücsökzenés éjszaka, a hold színeken túli fehérsége, a csillagok élete és halála, a harmat szelíden gördülő cseppjei vagy a hét ágra sütő nap perzselő sugara sokakkal közös élményünk. Az orgonista-lelkész-orvos Albert Schweitzer, aki az afrikai őserdő mélyén dolgozott, mondta: az élet „egyszersmind életközösség, ahol egy létezőben az egész világ hullámverését benne érezzük (...) A világban élünk, és a világ bennünk él.” Érdemes fellapozni Bibliánk zsoltárait, melyekben a félelem, a fájdalom, az öröm s a bizalom imádságai a természet évezredek múltán is beszédes képeiben szólalnak meg. „Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!" (Zsolt 91,1-2) „Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni. De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is..(Zsolt 103,15-17)„Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, minta nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság” (Zsolt 139, 9-12) Csak néhányat, a legközismertebbeket idéztem a zsoltárok képei közül. Ám lehet, hogy e sorok olvasása közben kételyek is megfogalmazódnak néhányakban. Hisz pusztító Tudták ezt zsoltáros eleink is. Mégsem fordultak a környező népek viharisteneihez, hiszen Istennel közös történetük az Úr hűséges szeretetét hirdette számukra az életveszély és a háborúk rettenetében is. Ahogy Jézus keresztje sem csupán az emberi agresszió és a halál mementója, de feltámadott Urunknak a latorra, a világra és ránk mondott önfeláldozó igenjét hirdeti. Nem hiábavaló és nem elrettentő tehát a nyár fényeit és színeit szemlélni s közben hallgatni és meghallani a „világ hullámverését”. Mert így szemlélve benne nem a céltalan világba vetettség, sem egy végtelen örvény, hanem Istennek - az értelmetlenségből és az örvény mélyéről is - felemelő szeretete tárul elénk egészen gyakorlati, átélhető módon. Jézusra, a világ világosságára tekintve eddig tán észre sem vett embertársainkban is felismerjük az Isten alkotta színek gazdagságát és mennyei Atyánk arcvonásait. Ha őket tevékeny, segítő szeretettel szívünkbe zárjuk, velük együtt éljük át azt a bizonyos hullámverést. E cikkecskében a nyári virágokról is írhattam volna. Ezek szélnek, esőnek, napsütésnek kitetten hoznak színükkel, törékeny életükkel derűt mindennapjainkba, s tanúskodnak arról, hogy szépségüket nem maguknak, hanem az éltető fénynek köszönhetik, amely felé fordulnak, amelyben növekednek, gyarapodnak. Virág helyett értékes imádságként hadd nyújtsam át annak a majd háromszáz éves éneknek egy versét, melyet énekeskönyvünkben a 280. szám alatt találunk: „Át meg átjársz mindent. / Rám ragyogni engedd / Életadó áldott Lelked! / Mint a kis virág is / Magától kibomlik, / Rá ha csendes fényed omlik. / Add, Uram, / Vidáman / Fényességed látnom / S országod munkálnom!” ■ Balogné Vincze Katalin Régente a köznyelvben így nevezték azt az állapotot, amikor az emberek egyszerre fogyasztották el reggelijüket, ebédjüket, uzsonnájukat és vacsorájukat, vagyis naponta egyszer étkeztek. Napjaink koldusokkal, rossz szociális körülmények között élőkkel telített társadalmában sokak számára ideális helyzet, ha naponta legalább egy alkalommal esznek. Egyes körökben ismét kényszerű divattá válik a regebéducsora. Egy idős pap két nyugdíjas otthonlakóval közelít a szeretetház kerítéskapuja felé a járdán. Útközben ballagva beszélgetnek a csepergő esőben szomorkodó mennybolt alatt. Felhők fátylába törli könnyeit az ég.- ...és akkor még rám szólt a gondozónő, hogy rosszul töltöm ki a teát, és a zsemlémet is kérni kellett - meséli az egyik hölgy.- Ajjaj, leányom! Ajjaj... - sóhajt a bottal a kezében tipegő atya.- Ráadásul az ebédnél nekem kell az asztalhoz vinnem azoknak az idősebbeknek a tálcáját a tányérokba porciózott étellel, akik bottal járnak, vagy annyira bizonytalanok, hogy nem bírják el - folytatja a hölgy, majd kissé hangsúlyozottabban teszi hozzá: - Teljes ellátásra szerződtünk, amikor beköltöztünk ide lakni, s nem a nővérek meg a vezetőség packázásaira!- Tudja, leányom, vegyes érzésekkel lépek be ebbe a házba - jelenti ki a pap.- Miért, atya? Miért? - kérdez vissza az egyik hölgy, miközben összébb húzza a nyakánál a kabátja gallérját.- Azért, mert hazugságot hirdet a homlokzatán.- Hogyhogy hazugságot? - képed el a másik hölgy.- A felirat szerint: szeretetház. Háznak ugyan megfelel, de olykor hiányzik a falai közül a szeretet... Közben a portás belülről kinyitja előttük a bejárati kaput.- Kezüket csókolom! - köszön illedelmesen a hölgyeknek, mire azok így felelnek:- Jó napot, Józsika! De jó itt magának, ebben a melegben.- Jó, jó... - morog befelé a portás. - Egész délelőtt állt a fűtés. Ki tudja, mikorra javítják meg.- Tegnap késő éjszakáig nem volt áram. Unatkoztunk csak a sötétben. Maga biztosan nem unatkozna sötétben. Ugye, Józsika? - mosolyog kényszeredetten a fiatalabbik hölgy. Ám a portás azzal tér ki az évődés elől, hogy illedelmesen fogadja a kapun belépő papot, aki visszafordulva az esernyőjéről rázza le a küszöb előtt az esővizet.- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - mondja illendően a portás, aki korábban egyébként nem volt portás. Gimnáziumi nyelvtanár a becsületes szakmája, de mivel a megfogyatkozott nebulók nem engedtek teret számára eredeti végzettsége további gyakorlásához, meg a korban is alaposan benne járt, elszegődött portásnak. Éjszaka többnyire nyugalomban védte az alvók álmát, hacsak valami egészen ritkán előforduló, váratlan esemény nem zavarta meg a nyugalmát.- Mindörökké! Ámen - viszonozza az üdvözlést ugyancsak illendően a pap. - Meglátogattuk Anna nővérünket, akit éjszaka vitt be a mentő a városi kórházba.- Hogy van a drága doktornő? — érdeklődik a portás, aki mindenkit az egykori foglalkozása szerint titulál, ritkán szólítja nevükön a lakókat.- Erősen őrzik az angyalok, meg fog gyógyulni. Imádságos lélek, s ez rásegít az infúziókra. Két hét múlva újra köztünk lesz. Józsikám! Nem érkezett levelem?- Jaj, dehogynem! Azonnal átadom a kanonok úrnak - újságolja készségesen a portás, s azzal a pult alól elővesz egy levelet, és a pap felé nyújtja. Az atya átveszi a borítékot, majd kinyújtott karjával messzire tartva a szemétől, a levél feladóját kezdi böngészni. A terjedelmes borítékot rögtön feltépi, egy könyv bújik elő belőle. Hajdanán együtt tanultak a szerzővel a papneveldében. Az atya arcán átsugároznak a belső fények, amelyek akkumulátora a szív. Ez a kitartóan dobogó isteni szerkezet, az emberi létezés nélkülözhetetlenül alázatos szolgája. Azzal ki-ki a szobájába tér. Jóska pedig csendben őrzi tovább a kaput, a telefont. Néhány lakó nem fizeti be a reggelit és a vacsorát. A sors kegyes hamissága, hogy éppen az nem éhes, aki befizeti. Miközben két matróna beszélget az egyik lakosztályban, kopognak az ajtajukon. Fiatalabb lakótársuk érkezik.- Behozzam a vacsorádat az ebédlőből? - kérdezi egyiküket.- Mit adnak? - érdeklődik a megszólított, aki hajlott kora ellenére igazán remekül tartja magát. Esze is vág, akár a borotva, csak estére elárasztják a nappali órák.- Tea, zsemle, vaj, sonka - hallatszik a kínálat.- Nekem csak egy zsemlét hozzál, ha lennél oly kedves - adja le a rendelést a szoba lakója. - A sonka majd jó lesz a szomszéd kutyájának. Olyan aranyos az a kis kutya. A vendég hölgy búcsúzóul megjegyzi:- A kutyus tényleg aranyos. Na, szervusz, drágám, aludj jól! Amint becsukódik mögötte a lakosztály ajtaja, így morgolódik magában:- Mindenki a kutyát eteti, pedig már úgyis elhízta magát. Nem lenne fontosabb a betegeknek a sonka? A gazdája elég ennivalót adhat a kutyájának. Persze, a betegnek gyakran nincs étvágya, a kutya pedig nagyon falánk, s kit tudja, hogy valóban képes-e elegendő ennivalóval ellátni az a férfi, aki a szeretetház szomszédságában lakik. Szép és okos kutya. Mindig jelez, ha idegen közeledik az épületek felé. Ahogy kitekint a folyosó ablakán a lassacskán elcsendesedő falusi utcára, látja a buszmegállóban várakozó embereket. Nem csak a buszra várnak. A napsütésre is, hogy a szeretet égi mosolyával töltekezhessen fel józan lelkűk. ■ Zsirai László Határ Isten és ember között Nincs. Mármint hogy határ Isten és ember között. Határtalan az Isten. Ha mégis valamiféle határokat látunk, azok a mi emberi határaink. Pontosabban korlátáink. Nem varrhatjuk az ő nyakába őket. Ha határokat húzunk, határsértővé válik az Isten. Mert őt nem kötik az általunk meghúzott határok, és nem korlátozzák a mi korlátáink. Ott, ahol Isten határtalansága a mi korlátáinkba ütközik, ott áll a kereszt. A názáreti Jézust mint többszörösen visszaeső határsértőt fogták el és végezték ki. Állítólag Pilátus ezt is akarta eredetileg a keresztre írni, de aztán meggondolta magát. Jézus átlépett minden, az ő korában szent és sérthetetlen határt. Nem feltűnési viszketegség gyötörte, nem provokálni akarta a környezetét, hanem mert a határtalan Isten követe volt. Átlépett, átszakított minden határt, és ráadásul az ily módon megnyíló határokon át messzire ment - túl messzire ment -, és embereket hozott át az életbe, kiterjesztve rájuk Isten határtalan szeretetét. (Adj, király, katonát!) Átlépte a határt férfi és nő között. Még a tanítványai is megbotránkoztak rajta, hogy asszonnyal beszél. Átlépte a határt bűnös és bűntelen között. Megbotránkoztak rajta a rendes emberek, hogy bűnösökkel ül asztalhoz. Átlépte a határt hívő és hitetlen között. Botrány .volt, hogy nála a megvetett samáriai a zsidó számára követendő példaként állhatott elő. Átlépte a határt gyermek és felnőtt között. Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek... Átlépte a határt törvény szerint élő és törvényen kívüli között. Nála a vámszedő megigazulva ment ki a templomból, nem úgy a farizeus. Átlépte a határt tiszta és tisztátalan között. Törvény szerint neki magának kellett volna követelnie az őt megérintő vérfolyásos asszony megkövezését, ő pedig gyógyulást adott neki. Átlépte a határt méltó és méltatlan között. Nem kis felháborodást okozva engedte, hogy egy parázna nő a lábait csókolgassa. Sorozatos határsértéseinek helyein most nagy vallásos tisztelettel övezett és védett határkövek állnak. Mint stációk a kereszt felé vezető úton. Hirdetik, hogy itt valamikor valaki átlépte a határt, és messzire ment. S talán azt is, hogy mi is bátran lépjük át őket. ■ Németh Zoltán (Határ menti meditációk. Szerkesztette Szabó Lajos, Luther Kiadó, Budapest, 2008)
