Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-07-19 / 29. szám
Evangélikus Élet élő víz 2009. július 19. * 11 Halat keres, kígyót talál Már többször említettem e hasábokon a boszorkánysággal, ezotériával és más titkos tanításokkal foglalkozó könyvekkel kapcsolatos veszélyeket. Nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz haszontalan ismét szólni a témáról, mivel az ilyen jellegű kiadványok száma egyenesen meghatványozódott az elmúlt évek alatt. Amikor a Népszerű boszorkányság című cikket írtam, még csak mintegy polcnyi kötetre lettem figyelmes - mára akár fél könyvtárnyi irodalommal is szembetalálhatja magát a gyanútlan vásárló. A négy évvel ezelőtt megjelent jegyzetemet (Evangélikus Élet, 2005/45. szám) időközben kommentálta is az interneten „egy élő wicca” (vagyis eszerint a Kelta-Wicca Hagyományőrzők Egyházának nyíltan pogány híve), aki nem habozott kijelenteni, hogy „a boszorkányság nem egyenlő a sátán imádatával”. Természetesen nem fogok vitatkozni ezzel a szabad véleménnyel - jelzem, ezt már korábban is megtehettem volna -, mert célom most sem a viszályt keltő, értelmetlen szóharcok provokálása, csupán az általam igaznak hitt tények közlése. Az ilyen végtelen párbeszédek már csak azért is „haszontalanok és hiábavalók” (vö. Tit 3,9-10), mert evangélikusként lehetetlen közös nevezőre jutni olyasvalakivel, aki így gondolkodik ezekről a dolgokról. A vita előtt ugyanis minimum azt kellene tisztáznunk, mit is értünk „a sátán imádatán”, s ez minden kétséget kizáróan komoly problémákat okozna az egyetértés szempontjából. Másrészről nem tudom, honnan vette bírálóm ezt a mondatot, ugyanis a cikkben ilyesmit nem állítottam; csupán azt, hogy egyesek „olyan isteneket imádnak, »amelyek lényegüket tekintve nem azok« (Gál 4,8-9)”. Mindazonáltal fölöttébb örvendetes, hogy a modern boszorkányok is olvassák az Evangélikus Életet... Az elmondottakból hamar belátható, hogy milyen nagyok a világnézeti különbségek kortársaink között, de talán azért nehezen tehet engem felelőssé bárki, ha a fentihez hasonló reakciók után nyomasztó következtetésekre jutok. Az eszmék közötti zűrzavar napjainkban olyan mértékű, hogy már a felületes szemlélőnek is azonnal feltűnik - tegyük hozzá egyszer és mindenkorra: ezért nem kis százalékban a tömegével burjánzó ezoterikus irodalom a felelős. Mielőtt valaki megint félreértene, elismerem, hogy a könyvesboltokban kapható „titkos tanok” és más filozófiák között vannak értékesek is, illetve szinte minden kötetben fellelhető valamilyen értékes gondolat. Ugyanakkor tegyük hozzá hamar, hogy csaknem lehetetlen az ezotériával úgy foglalkozni, hogy az ember ne találjon abban figyelemre méltó tényeket, mivel - még ha látszólag is - az ilyen tanokban mindig fellelhetőek az univerzális megnyilvánulás nyomai. A probléma csupán az, hogy összességében tekintve a lehető legkaotikusabb módon szerveződnek ezek a tartalmak, a végeredmény pedig olyan mélységes szövegtenger, amelyben az igazság játékos könnyedséggel mosódik össze a hamissággal, az egyetemes valóság az egyéni képzelettel, a beavatási tanítás az álbeavatási butítással. (És az már tényleg krajcáros komédia, hogy az ezoterikus kiadványok többségét titkosnak állítják be, miközben nyíltan árusítják, tehát bárki megveheti őket. Adódik a kérdés: amihez bárki hozzájuthat, az mitől titkos?) A téma szabatosabb kifejtése érdekében egy másik konkrét esetet is idézek, amely tisztán megvilágítja aggályainkat, s amelyet ráadásul nem egy ezoterikus témájú kötetben olvastam, hanem olyasvalakitől hallottam a minap, aki ilyen könyvekből szerzi az ismereteit. Kortársunk fölöttébb merész kijelentésre ragadtatta magát: szerinte Jézus messiási vonása „csak az egyház blöffje”, mivel az aranykort elhozó Napgyermek megváltástörténete már jóval Krisztus előtt megjelent, „a Biblia szerzői” ezt csupán „átdolgozták”. Igen meglepődtem, mert sokféle zavaros beszédet hall az ember, amikor a természetfelettiről esik szó, de ez a „tanítás” minden várakozásomat felülmúlta, ennek ugyanis éppen az ellenkezője az igaz! Mert nem az Újszövetség írói merítettek ihletet a korábbi mítoszokból, hanem inkább az előző idők bölcsei sejtették meg egy eljövendő messiás csodálatos ígéretét, mint ahogy ez később be is teljesedett Jézus Krisztus személyében. A „Napgyermek a Lótusz kelyhében” mitológiája kétségkívül az egyiptomi istenvilág része, mint ahogyan Ozirisz, ízisz és Hórusz kultuszát az „egyiptomi szentháromság”nak nevezik a kutatók. Ám az, hogy ezek a misztériumok már az Emberfia előtt léteztek, véletlenül sem jelenti azt, hogy a tényleges, földi megvalósulásukról szóló történet lenne a „stencilezett másolat” - éppen fordítva. Persze jó kis beugratós téma, igen cseles kérdés ez egy ilyen szellemileg letompított, kilúgozott nemzetnek, amelyet negyven éven át megfosztottak mindentől, ami túlmutat az anyagi világon, aztán ráeresztették ezt a lehetetlen mennyiségű álmisztikát; így nem csoda, ha ilyen nagy most a sötétség. S mint ahogyan Ninivében az emberek nem tudtak különbséget tenni „a jobb és a bal kezük között” (Jón 4,11), úgy ezek az „ezoterikusok” sem képesek megkülönböztetni az okot az okozattól; ez is hibátlanul mutatja, napjainkban milyen mértékű a felfordulás. Annak idején a farizeusok legalább befogták a szájukat, amikor Jézus megkérdezte tőlük: „Mi a véleményetek a Krisztusról? Kinek a fia?” Mert ha „Dávid urának szólítja őt, miképpen lehet a Fia?” A kérdés bonyolultságát és félelmetességét bizonyítja, hogy „senki sem tudott neki felelni egyetlen szót sem, és megkérdezni sem merte őt többé senki...” (Mt 22,41-46) A válaszadás viszont csak az „írástudók” számára ily nehéz, akikből ma is akad bőven az ilyen ezoterikus könyvespolcoknál... Jézus úgy lehet Dávidnak egyszerre ura és fia, hogy bár később született meg testben, ő már „kezdetben az Istennél volt”, vagyis a Szentháromság tana és a mennyei örökösödés joga szerint megelőzi Dávidot, hiszen a Krisztus maga az Isten (vö. Jn 1,1— 18, Jel 5,7-10). Márpedig Isten mindenkinél előbb volt. Ezek ismeretében hogyan is állíthatnánk, hogy az evangélium az egyiptomi Napgyermek mítoszából keletkezett? Olyan ez, mintha valaki a hajnali ködön átszűrődő napfényt összekeverné a derült égen ragyogó nappal, mondván, hogy a homályos reggel a déli fény. Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy Jézust senki sem előzheti meg, sem időben, sem eszmében, mivel „minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött”. Erre egyébként ő maga is figyelmeztet: „...nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn 15,5), Péter halfogása pedig rögtön bizonyítja is ezt, hiszen a történet lényege már Simon feleletéből kiderül: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra kivetem a hálókat” (Lk 5,5) Úgy gondolom, hogy a titkos tanításokra szomjazó fiatal nemzedéket semmiképpen sem a rossz szándék vezérli, amikor „kiveti a hálóját” az ezoterikus irodalmakra. Ám az korántsem megnyugtató magyarázat a tévelygésre, hogy valaki balek - vagy ahogyan Vlagyimir Iljics Lenin nevezte értelmiségi híveit: „hasznos idióta”. Mert ne gondoljuk, hogy ezek a rászedett ifjú emberek nem okoznak kárt ezekkel a felemás beszédekkel! Hasznosak ők a szerintük emberfeletti, de valójában egy nagyon is emberalatti, zavarkeltő befolyás működtetéséhez, hogy „ megtévesszék - ha lehet - a választottakat is” (Mt 24,24). Mindenki keres valamit az életben, s nemzedékem is joggal kutat a létezés nagy titkai után. Jézus azt ígéri, hogy „aki keres, talál”. És azt is mondja ugyanitt, hogy senki sem csalódik, aki az igazságra éhezik: „...ki az közöttetek, aki ha kenyeret kér a fia, követ ad neki, vagy ha halat kér, kígyót ad neki?” (Mt 7,7-11) Az étellel való hasonlat nyilvánvalóan egyszerre szó szerinti és jelképes. Mert a hal közismerten a Krisztus szimbóluma, a kígyóra való szándékos utalás sem kíván különösebb magyarázatot. S ha valaki a „Szent Szellemet” keresi, de csak az „ősi kígyót” találja, talán figyelmeztetnünk kellene: nem biztos, hogy jó helyen keres - vagy netalántán maga a kérés volt rossz. Ideje lenne ezt sürgősen felismerni, mielőtt a kígyó visszamar. ■ Andriska János Reményik Sándor Csodálkozol? Csodálkozol, hogy nincs és nem is lesz béke A nemzetek közt soha, sohasem, S őrült tornákon hull a küzdők vére Időtlenül, apadhatatlanul?? Csodálkozol? - Én nem csodálkozom. Elnézem a „boldog” családi kört, Nézem a két ember „szentelt” viszonyát: S mindent látok, csak nem harmóniát. Csak perc a béke, lopott, drága perc, Úsztatja évek nyughatatlan sodra - S már hasít a szó türelmetlenül, Kihívó hanglejtéssel odadobva. Mit békéltetsz te osztályt, nemzetet? A Duna-völgyön mit töröd fejed? Egy éles szó, mit bölcsen letompítasz Kimondás előtt: hidd el, többet ér az! Ne törd a fejed programpontokon, A világbékét kezdd el magadon, A béke alfája és ómegája Te légy, különben nem jön a világra. HETI ÚTRAVALÓ így szól az Úr, a te teremtőd: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! (Ézs 43,1) Szentháromság ünnepe után a 6. héten az Útmutató reggeli és heti igéiben Isten a keresztség ajándékával megtérésre hív, hogy a teremtés, megváltás, megszentelés „jogán” a gyermekeivé lehessünk. A keresztség hit által visz az üdvösségre. „Krisztus szereti az egyházat, és önmagát adta érte, hogy megszentelje, és megtisztítsa a keresztséggel az ige által.” (Ef 5,25.26; LK) „Meg vagyok keresztelve!” - ez a tény erősítette reformátorunkat kísértései közepette. „Jézus Krisztus a világ világossága, nála van örökké az élet forrása.” (GyLK 699) Mennybemenetele előtt adta nekünk e missziói parancsát: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében...”(Mt 28,19) A nevében szó egyes számban áll az igében, tehát a Szentháromság egy örök Isten van jelen a keresztség szentségében is: „Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában is. Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele.. ’.’ (Róm 6,5-6) Luther szerint Pál „tehát összekapcsolja Krisztus halálát s feltámadását és a mi keresztségünket, hogy azt ne csupán üres jelképnek tartsuk, hanem olyasminek, amiben benne van Krisztus halálának és feltámadásának ereje”. Isten kihozta népét Egyiptomból, s így mutatta meg a dicsőségét: „Izráelfiai szárazon mentek be a tenger közepébe, és a víz jobbról-balrólfalként állt’.’ (2MÓZ 14,22) Pál azt szeretné, ha tudnánk, „...hogy atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben” (íKor 10,1-2). Péter pünkösdi prédikációja szíven találja hallgatóit, s az Úr ígéretei és elhívása alapján felszólítja a leendő gyülekezet tagjait: „Térjetek meg és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát’.’ (Ap- Csel 2,38) A filippi börtönben Pál és Szilász Istent dicsőítette, s az elmenekülés helyett a börtönőrnek „...hirdették az Isten igéjét (...). Őpedig azonnal (...) megkeresztelkedett egész háza népével együtt (...), és örvendezett, hogy hisz az Istenben." (ApCsel 16,32-34) Ma is ez a misszió menete és célja, de eleget teszünk-e Urunk utolsó parancsának? Ő az alázatos kicsinyeket adja elénk példaként: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába’.’ (Mt 18,3) A kereszten függő, halott Jézusnak „...az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki” (Jn 19,34). Az óegyházban szerették a víz jelentését a keresztségre, a vérét az úrvacsorára vonatkoztatni. Élő Urad üzeni ma: „...az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredjfel (...), és térj meg! (...) Aki győz, azt öltöztetikfehér ruhába...” (Jel 3,i.2.3.s) „Ó, segíts győzni (...)! Légy áldva, Jézusom, mert győztél bennem!” (EÉ 374,4) Benned is? ■ Garai András
