Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-20 / 51-52. szám
20 •* 2009- december 20-27. EVILÁG Evangélikus Élet ► Erdélyből kaptuk az alábbi írást, ahol a volt politikai fogoly papok (református, evangélikus és unitárius lelkészek) két-három évente összejönnek „megbeszélni sorsukat” Mint mindig, legutóbb is kíváncsiak voltak, hogy időközben találkozott-e valaki egykori kínzójával, vallatójával. A régi politikai rendőrség, a Securitate hivatalosan megszűnt, tagjai elszéledtek. Áldozataikat érthető módon az a kérdés is foglalkoztatja, hogy mi lett ezeknek a rettegett embereknek a sorsa. A lelkészközösség egyik tagja nemrég - írói álnéven - nyomtatásban is nyilvánosságra hozta élményeit. Az alábbiakban ebből a könyvből idézünk egy fejezetet. A Jóvátétel-rend alapítója ■ SZENTGYÖRGYI ÁLMOS Amint elhaladt a szászcsűri kavicsbánya mellett, már jól látszottak a lovagvári épületek. Az ott a tanácsház, előtte a piactér, kicsit elrejtve a mellékutcában az egykori Securitate székháza. „Nyolc hetet töltöttem a pincéiben” - gondolta Mező. Képzeletében egyszerre megjelent a betoncella, a fekete szemüveg, amellyel éjjeli kihallgatásokra felkísérték, egy-két fogolytárs, és sok eltorzult emberarc, az ördögi kihallgató tiszteké. „Szörnyű volt, elmúlt, kibírtam. Ne nézz hátra!” Útközben társak haladtak a fűvel benőtt úton, majd megelőzték, ő nem sietett. De az egyikük melléje szegődött.- Jó napot adjon Isten. A kolostorhoz?- Odamennék - felelte Mező.- Nem tűnik ismerősnek. Most megy először? Bizonyára maga is Jeromos atyát keresi.- Még nem tudom, kit keresek. Egy régi ismerőst. Ki az a Jeromos atya?- Ó, hát hozzá jön mindenki. A rendfőnök is kedves, de olyan kevés beszédű, hallgatag ember. Bezzeg Jeromos testvér! Neki mindenkihez van jó szava. Egyből eltalálja, kiben mi lakik. Nála könnyű gyónni, még segíti is az embert. Nincs olyan bűn, amire ő azt ne mondaná: „O, ezt én jól megértem, fiam, valamikor én is elkövettem, de Isten megbocsát. Meg aztán amíg élünk, a jóvátétel jegyében élünk. Jóvá kell tenni, fiam, amit csak lehet.” A gyónás végén pedig mindig letérdel. Nemcsak Isten bocsánatáért imádkozik az emberrel, hanem mindenkitől ő maga is bocsánatot kér: „Ha valamikor valamit vétettem ellened, bocsásd meg nekem, fiam!”- Különös ember lehet. Hogy néz ki? Miről lehet felismerni?- Az éppen nem nehéz. Az ő cellája előtt állnak a legtöbben, az embernek néha egy-két órát is várakoznia kell, míg bejut hozzá. Szép szál öregember, apró szemei vannak, fölöttük egy zsírcsomó, olyan anyajegyféle. Képzelje el, a komám, amikor nála járt, meggyónta, hogy bizony ifjúkorában sokat verekedett a mulatságokban. „Feloldoz-e atyám e súlyos bűnök alól?” „Feloldoz az Úr - mondta Jeromos atya. - Magam is verekedtem, olyanokat ütöttem, akik nem üthettek vissza, így az én bűnöm nagyobb. Mást is mondok, fiam: én magam is biztattam másokat, hogy embereket üssenek-verjenek. De Isten a bűnbánónak megbocsát. Meg hát van jóvátételi lehetőség, amíg élünk.” Azt beszélik, valami különös rend felállításán gondolkozik. Az lenne a neve, hogy A Jóvátétel rendje. Különös, ugye? Lassan odaértek az Úr Színeváltozása-kolostorhoz. A kapus egykedvűen nyitott ajtót, hiszen naponta több tucat ember is kért bebocsátást. Mező előbb a rendfőnök atyához kopogtatott be. Éppen egy középkorú asszony jött ki az ajtón. A főnök atya kézcsókkal búcsúzott. Mező arra gondolt, vajon szokás-e kézcsókkal búcsúznia egy tisztelendő atyának. Nem a szent embereknek szoktak kezet csókolni mások? „Ki tudja, most járok először kolostorban, változnak a szokások.” A távozó asszony a kapuból kedvesen visszaintett az atyának. Bizonyára személyes ismerős, nem alkalmi látogató. Az atya betessékelte Mezőt, majd hellyel kínálta. Nem szólt semmit, várt, hogy a látogató kezdje a beszélgetést. Mező elunta a hallgatást, megszólalt.- Nagyon szép dolgokat hallottam az önök kolostoráról, hát eljöttem.- Ez nem turistalátványosság, fiam - mondta a főnök. - Ez kolostor. Ide bűneik terhével jönnek az emberek. Szabadulást keresnek, lelki békességet.- Azt keresném én is, atyám. A rendfőnök összevont szemöldökkel nézte. Egészen úgy, mint egy gyanúsítottat a vizsgálóbíró. Rendfőnök - gondolta Mező -, vajon azelőtt nem rendőrfőnök volt? Ki tudja. De aztán mindjárt elűzte magától a dévaj gondolatot. Talán nem menekült a régi világ minden elnyomó eszköze az egyház szárnyai alá?- Min gondolkozol, fiam? - törte meg a csendet az atya. - Le akarod tenni a bűneidet? Gyónni szeret-, nél? Ajánlanám Jeromos atyát, ha éppen nincs nála senki. Itt mellettem, az első ajtó. Általában sokan szoktak nála lenni.- Köszönöm, atyám, megtalálom. Isten áldja meg. A másik ajtón éppen akkor jött ki Mező útitársa.- Na, ilyen hamar?- Igen, siettem, az atya ma fáradtnak látszik. Már volt vagy öt-hat ember előttem. Maga nem is gondolná, milyen fárasztó, már lelkileg értem, annyi emberi nyomorúságot, bűnt végighallgatni. Menjen csak, ne várakoztassa meg, Isten segítse.- Magát is. Mező belépett a szobába. Nem éppen ilyennek képzelt egy szerzetesi cellát. Sok könyv, számítógép, egy kis asztalon több iratgyűjtő hevert. Kellemetlen emlékeket idézett. Nem valami remete lakhelyére, inkább nyomozóirodára vagy egy kutató dolgozószobájára emlékeztetett. Jeromos atya összekulcsolt kézzel fogadta. Máris beszélni kezdett.- Nem fontos, hogy ki vagy, fiam. A lényeg az, hogy bűneiddel kerestél meg. Térjünk hát a tárgyra. Majd én kérdezlek, hogy megkönnyítsem a dolgodat. Na hát: nők? Bátran mondhatod, valamikor magam se éltem éppen szűzies életet. Hajh, sokat vétkeztem... Nos, nőről van szó, ezzel vétkeztél?- Bár még tehetném, atyám! Már jó ideje inkább csak gondolatban vétkezem. Úgy vagyok vele, ahogy egyik székely atyámfia szokott imádkozni, hogy azt mondja: „Uram, ha már a tehetséget elvetted, miért hagytad meg a kévánságot?” Rossz helyen tapogatózik, atyám. Jeromos atya egészen finoman mosolyra igazította az ajkait. Különben maga volt a szigorú fegyelmezettség. Mező csak most nézett jobban az arcába. Az apró szemek, a szemek közti zsírcsomó; tényleg, ez senki más nem lehet, csak ő. Világosan emlékezett erre az anyajegyre. Valahogy ezt látta meg először, amikor a ki tudja hányadik fellocsolás után feltekintett, éppen az asztalnál terpeszkedő őrnagy úrra.- Akkor hát a szesz vagy más szenvedély ural? - kérdezett tovább az atya.- Nem ihatom, a májam nem bírná. Legfennebb ünnepen, egy-két pohár bort. A szenvedélyem se visz többre annál, hogy néha a kártyáimat rakosgatom unaloműzésként.- Az anyagiak, a pénz rabságában élsz talán?- A pénz nem kísért, atyám. Több pénzem van, mint amennyit elkölthetnék abban a kicsi időben, ami nekem még hátravan. Tisztességesen megélek a nyugdíjaimból.- Többféle nyugdíjad is van, hm. Ez szép. Jó dolog megelégedettnek lenni. Akkor most már te mondd el, milyen nehézségtől akarsz szabadulni, miért jöttél a kolostorba, s miért éppen hozzám.- Az álmom nyugtalanít. Minden éjszaka ugyanazt álmodom.- Kiről szoktál álmodni, fiam? Ez talán mindent megmagyaráz.- Nem kiről, hanem miről. Egy székről szoktam álmodni, atyám.- Különös. Egy székről, azt mondod? Miféle álmod lehet egy székről?- Azt álmodom, hogy ülök fáradtan egy széken. Velem szemben többen ülnek, állnak, üvöltöznek. Aztán nekem esnek ököllel. Én pedig felkapom a széket, amin ülök, és odavágom közéjük. Úgy emlékszem, egyiküket alaposan eltrafáltam. Utána ismét nekem esnek, vernek, de valahogy nem fáj. Engem csak az a szék nyugtalanít: hogy vajon kit találtam el? Hol van az illető, egyáltalán él-e még? Jeromos atya hosszasabban elgondolkozott, mielőtt felelt volna. Aztán csendesen megszólalt.- Ne kutasd a múltat, fiam. Nézz inkább a holnap felé, amíg időd van. Tudod, én most szeretném megvalósítani régi álmomat. Új rendet szeretnék alapítani, a Jóvátétel rendjét. Mindent, amit jóvátehetünk az életben, jóvá kell tennünk.- Igen szép elgondolás, atyám... De hát honnan tudja, kit találtam el azzal a székkel? Meg azt, hogy hol történt az eset? Tudom, hogy ön szent ember, bizonyára valami prófétai látással is bír...- Nézz csak rám, fiam, mindjárt megtudod. Ezek a szemek, az anyajegy, az arc: tényleg minden talál. Csak a hang szelídebb. Valamikor jóval erősebb, harsogóbb volt. De hát „akkor olyan volt a helyzet”.- Őrnagy úr? Blága őrnagy úr? - suttogta Mező. - Tényleg az őrnagy úrnak tetszik lenni?- Valamikor az voltam, Isten bocsássa meg nekem. Embereket vertem, kínoztam. Sőt van ennél nagyobb bűnöm is. Amikor Örményvásáron a börtönparancsnokságon politikai tiszt lettem, rabokat válogattam ki, s azokat biztattam, verjék ki a többiekből azt, amit a vallatásnál elhallgattak. Bizonyára emlékszel az úgynevezett reedukálásra, az átnevelési programra? Ott, Örményvásáron én álltam mögötte. De már régen megvilágosított az Úr. Most már neki szolgálok. Igyekszem jóvátenni, amit vétkeztem. Ellened is, fiam. Egyszerre térdre rogyott Mező előtt, és így folytatta:- Megbocsátasz, fiam? Kérlek, bocsáss meg nekem, Isten is megbocsát.- Én nem haragszom, atyám. Ami történt, mind nem véletlenül esett meg. Minden benne volt a nagykönyvben. Maga kihallgató tiszt volt, én meg rab voltam. Mindenkinek el kellett játszania a maga kiosztott szerepét, ennyi az egész. Ki az ártatlan, ki a bűnös? Attól függ, kinek milyen szerepet szánt a Nagy Rendező, nem?- De igen, fiam. Csak hogy tudd: nem én voltam a legfőbb irányító. Gruia volt a megyei nagyfőnök, ő parancsolta a verést, az ájulás utáni felöntözést, az ételmegvonást, mindent. Mi csak végrehajtók voltunk, tudod. De nem kicsinyítem az én bűnöm. Azért vagyok itt, hogy vezekeljek. Keresem a jóvátételt, s másoknak is azt ajánlom. Neked mivel fizethetnék, fiam, azért, ami fájdalmat neked okoztam?- Hagyjuk ezt, atya. Inkább azt mondja meg, ki volt az, akit a székem eltalált, s ha él, hol van? Szeretném megkeresni őt is. Meg azokat is, akik azt a bizonyos átnevelést végezték; elvégre ők is rabok voltak, sőt kétszeresen is. Mi lett az őrmesterrel, akit eltaláltam, s a többi tiszt és altiszt elvtársakkal?- Várjunk csak... Hát igen, többen is az egyház oltalmát választottuk, de akiről beszélsz, az nincs közöttünk. Amikor december 22-én a nagy menekülés volt, tudod, ott szökdöstünk át a székházunk hátsó udvarán a kerítésen, mindenki eldobta a fejfedőjét, igyekezett az egyenruhától is szabadulni. A te majomképű őrmestered, Purdescunak hívták, de magunk között csak Purdénak emlegettük, nos, a Purdé látta, hogy a tömeg elől nem menekülhet, félelmében a szolgálati fegyverével agyonlőtte magát, Isten bocsássa meg neki.- Akkor hát őt már nem kereshetem fel - sóhajtott Mező. - Kár, nagy kár. Meg akartam kérlelni: ne haragudjék, hogy éppen ő állt a felkapott székem útjában... De alkalomadtán megkeresem az „átnevelőket”, már aki még megtalálható közülük. Tudom, egyeseket elítéltek, a főkolomposokat talán ki is végezték... Egyszer csak felcsillant a szeme, mint aki valami felfedezésre jut.- Atyám, ha még vannak az egykoriak között, akik beléptek vagy belépnének a Jóvátétel rendjébe, nem kellene nekik egy külön kolostort alapítani? Együtt könnyebb lenne emlékezni meg jóvátenni az egykori vétkeket.- Magam is gondoltam rá, fiam. De hát, tudod, ma minden a pénz. Anyagiakra kell szert tennem, anélkül nem kezdhetek hozzá. Pénz kell, sok pénz.- Adhatnának az egykori kollégák, elég szép nyugdíjat élveznek. Addig is fogadjon el, atyám, ötszáz lejt tőlem kolostoralapra.- Nem lesz kicsit sok?- Hagyja csak, telik a „dutyipénzből” amit a négy évem meg a kétévi kényszerlakhelyem után fizetnek. Hadd hirdesse valami a jóvátételt az én részemről is. Nem is akarom tovább feltartani, atyám, Isten fizesse meg a fáradozását. Amikor kiment, még egyre az alapítandó kolostoron járt az esze. Mi lenne a neve? Még egy Úr Színeváltozását nem lehet alapítani, ha már van egy ilyen... De lehetne valami hasonló, talán az Elvtársak Színeváltozása. Hm, egészen jól hangzik. Erre a pajzán ötletre kicsit elmosolyodott. Megbékélten ment hazafelé. „Ma éjjel nyugodtabb lesz az álmom. Megtettem egy lépést az új úton. Talán még engem is felvesznek a Jóvátétel-rendbe.” A közölt részlet a szerző Élő Kísértetek című kötetének egyik fejezete
