Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)

2009-12-20 / 51-52. szám

2 ■m 2009. december 20-27. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio ADVENT NEGYEDIK VASÁRNAPJA - JEL 22,1-9 A fa és a folyó A VASARNAP IGEJE TTT. oecumenica Urunk, Istenünk, hallgasd meg kö­nyörgésünket, amikor karácsony ka­pujában az előttünk álló napokért, ünnepekért imádkozunk hozzád! Hálát adunk azért az örömért, amely már most megtapasztalható. Egyre közelebb jutunk Jézus Krisztus Urunk születésének ünnepéhez, s az adventi gyertyák fényében ottho­nainkat is egyre nagyobb világosság járja át. Ne hagyd, hogy elfelejtsük: az igazi világosságot nem mi gyújt­juk sem ebben a világban, sem saját lelkűnkben, sem mások szívében. Adj ezért mindannyiunknak bizalmat és szeretetet, és követésre kész szívet Krisztus, az igazi világosság iránt! Tedd hatékonnyá igéd hirdetését mindenütt, ahol híveid a karácsony megünneplésére gyűlnek össze. Légy az igehirdetőkkel, óvd őket a megfá­­radástól, s add, hogy szolgálatuk nyomán minél több emberhez eljus­son a karácsonyi örömhír szerte a vi­lágon! Békesség Istene, őrizd a békessé­get az emberek között; adj józan belátást mindenütt, ahol békességed evangéliuma még mindig süket fülek­re talál: akár háborútól, viszálytól súj­tott távoli vidékeken, akár egészen közeli családi otthonokban. Vigasztaló szereteteddel légy azok mellett is, akik magányosan ünnepel­nek, vagy betegség, gyász terhét hordozzák! Győzd meg szívüket, hogy a benned bízó ember soha nincs egyedül. Légy gyülekezetünkkel, hogy ka­rácsonyi ünneplésünk ne csupán egyéni hitünket erősítse, hanem kö­zösségünket is formálja, gyarapítsa. Áldd meg közösségünk minden tag­ját egyenként is, hogy növekedjünk a hitben és a szeretetben irántad és minden embertársunk iránt. Urunk, jöjj közénk Szentlelked tüzével, hogy ő adjon hitet a kételke­dőknek és erőt a megfáradtaknak. Vezess bennünket úgy életutunkon, hogy hatékonnyá legyen bennünk az a szövetség, amelyet keresztségünk­­ben kötöttél velünk, s így egykor megláthassuk nekünk készített, örök országodat, amelyben béke és igaz­ság lakik! Hallgasd meg imádságun­kat Jézus Krisztusért, a mi Urunkért! Ámen. SEMPER REFORMANDA „íme, ez az a nagy öröm, amiről az angyal beszél. Nemde vigasztalás és mérhetetlen kegyelem az Isten­től, mikor az ember, ha hisz, azzal a kinccsel dicsekedhetik, hogy Má­ria az ő valódi anyja, Krisztus a testvére, Isten az Atyja?! Mert mindez igaz és valósággal megtör­tént, ha hisszük. Rajta légy, hogy vele cserélve, születését sajátoddá tedd. A magadétól szabadulj meg, s az övét vedd át. Ami meg is tör­ténik, ha így hiszed. Akkor máris bizonnyal Szűz Mária ölében ülsz mint tulajdon, édes gyermeke. Eb­ben s hitben gyakorold magadat, ezért könyörögj, valameddig élsz, hiszen soha sem teheted azt elég erőssé!” N Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) A trónus lábánál kristálytiszta folyó fakad. Végigfolyik az utcán, aztán ket­téválik. A keletkező kis szigeten gyö­nyörű fa áll. Ez a fa minden hónap­ban termést hoz, egy évben tizenkét­szer. A leveleit gyógyításra használ­ják világszerte: a szomorúság, sze­génység, magány és boldogtalanság sebeit gyógyítja. Az emberek a tró­nus felé fordulnak, mosolyognak, és örülni tudnak az életnek. Minden ál­dásos és szép. Minden világos, jól lát­ható és napsugaras. Minden feszült­ségmentes és könnyű. Van egy távo­li ismerősöm, ő ezt látva azt mond­ja: ez szörnyű! * * # Dino Buzzati - hiszen róla van szó - orvosához ment egy nap. Csak a szokásos kontrollra gondolt, hiszen minden rendben volt az életében. Nemcsak az egészsége volt kitűnő, hanem jól mentek a dolgai is, elfoga­dott és sikeres lett, örömmel illesz­kedett be a körülötte levő társada­lomba, felhagyott addigi lázadásaival, küzdelmeivel és vívódásaival. Az or­vos a fejét csóválva azt mondta: Ha­lott vagy. - Meg fogok halni? - döb­bent meg a páciens. - Nem, nem be­teg vagy, hanem halott. Járkálsz, dolgozol, látszólag élsz vígan, de va­lójában halott vagy. Áldottak a te egy­kori szorongásaid! Az, ahogy beillesz­kedtél, elfogadtak, nincsenek küzdel­meid, csak azt mutatják, hogy a világ is halott. Ez a nyugalom a halottság nyugalma. Olvasom a novellát, és arra gondo­lok: ez szörnyű! # * * Hirtelen mélységes vágy fog el a lel­­kiismeret-furdalás nélküli nyuga­lom után. Olyan jó lenne az a folyó LEZÁRÁS, HÁLAADÁS ^ 2009. április 19-től találkozhat­nak újra Olvasóink a Cantate el­nevezéssel (először 2006. ápri­lis 23. és 2007. május 20. között volt ilyen rovat). E cím másod­szori használata olyan sorozatot bocsátott útjára, mely a 2007- ben megjelent Gyülekezeti litur­gikus könyv sokszínű anyagának bemutatását tűzte ki célul, mi­vel nyilvánvalónak látszott: ke­veseknek van energiájuk arra, hogy maguktól kezükbe vegye­nek egy új gyűjteményt, és segít­ség nélkül eligazodjanak benne. A válogatás bevallottan szubjektív és egyelőre nem teljes; első alkalommal arra törekedtünk, hogy minden mű­faj legértékesebb tételeit tegyük köz­kinccsé. Az elmúlt időszakban hu­szonöt cikk foglalkozott a gyűjtemény strofikus gyülekezeti énekeivel: klasszikus német korálokkal, régi magyar énekekkel, genfi zsoltárokkal. Tíz cikk összefoglalóan tárgyalta a könyv liturgikus anyagát: olvashat­tunk istentiszteleti rendekről, ének­verses ciklusokról, a zsoltáros imád­ság típusairól, liturgikus tételfajták­ról és áhítatformákról. A mai, összevont ünnepi szá-és az a fa. Talán ugyanazt érzem, mint a Jelenések olvasója egykor. Kint az üldöztetés zaklatottsága; a szöveg talán egy mécses fénye mel­lett szólalt meg elsőként. Meggyötört emberek hallgatták: gyászoló apák, magukra maradt asszonyok, testvé­rüket vesztett fiatalok. Arra gon­doltak, holnap nem nekik kell-e a vé­rengzések áldozatául esniük. Nem nekik kell-e döntés elé állniuk, mi a fontosabb: az életük vagy Krisztus kö­vetése? Milyen jó lenne ehelyett a hit zaklatottság nélküli békéje, hogy ül­dözők nélkül lehetne Krisztus úrnak vallani, hogy a mellé állás nem jelen­tene egyidejűleg fájdalmat, esetleg halált. Ma a világ megvetése, a belső hit küzdelmei, az elértéktelenedés - legalább annyira üldözők. De jó len­ne nem napi küzdelmet folytatni a butasággal, a hitetlenséggel, az erőt­lenséggel! Milyen jó lenne megpihen­ni a folyó partján! Milyen jó lenne a fa leveleivel gyógyítani a sebeket. Mi­lyen jó lenne, ha nem lenne üldö­zőnk. Ez lehetne a hit békéje. Jézus közénk lép, és azt mondja: ez szörnyű. * $ * Jézus azt mondja: nem emlékeztek a szőlőmunkások példázatára? Egy­részt a gazdát nem érdekli a bér, csak a munkásokat. A példázatban a gaz­da: Isten. Isten nem az utolsó idők bé­kességére koncentrál, hanem arra, hogy minden munkása ott legyen most a szőlőben. A fáradságos mun­ka nagyobb értéknek tűnik, mint a bér maga. Másrészt a munkások a gazdában csak a lehetőséget látják. Számukra a gazda - Isten - hasznos. Ha ilyen hasznos Istenre gondol­tok, akkor nem is ismeritek Istent. Őt munkban megjelenő írás lezár egy szakaszt, és visszatekintve az elvég­zett munkára hálát ad a témákért, a munkatársakért és a megszólalás le­hetőségéért. De hogyan tegye meg ezt úgy, hogy méltó maradjon a megismert gyűjtemény szellemiségéhez? A Te Deum az egyház egyik legré­gibb és legszebb magasztaló, hálaadó éneke. A Szentháromság tiszteleté­re íródott himnusz zsoltárszerű ver­sek sorozata, a zsoltárok költészeté­hez hasonlóan magasrendű, emelke­dett próza, rím és szabályos ritmus nélkül. Szerzősége vitatott; valószí­nűleg a 4-5. században keletkezhe­tett, de egyes részei még korábbiak, a vértanúk korára vezethetők vissza. Kezdetben a hívek húsvét éjjelén az újonnan megkereszteltekért imád­kozták, később kedvelt ének lett egyéb liturgikus és ünnepi alkal­makkor is (püspökszentelés, ünnepi körmenetek, győztes csata után stb.). A Te Deum laudamus - Téged, Is­ten, dicsérünk szövege négy nagyobb egységre tagolódik. Az első része az égi karok és az egyház istendicsére­tét, valamint a Szentháromság dicsé­retét tartalmazza (ebben a részben hangzik el a Sanctus); a második ré­sze Krisztust, a dicsőség királyát magasztalja; a harmadik az üdvössé­nem azért szeretjük, mert ad egy nyugalmas folyót, egy gyógyító fát, békét, lelki nyugalmat, végső boldog­ságot, hanem azért, mert Isten. Nem a hasznosságát keressük - önmagá­ért szeretjük. Ráadásul ez a távolba tolt elégté­tel olyan, mintha Isten bábeli messzi­­ségből várna rátok, most itt a szen­vedés, ott majd a boldogság. Nem, itt valóban nem szeret benneteket a világ, de én ezt meg is mondtam nek­tek előre. Ez a nemszeretettség, ez a feszültség tesz azonban benneteket igaz emberekké. Ez a jutalmatok. Keresztelő János, adventi vendé­günk azt mondja erre: ez szörnyű! * * * Keresztelő János ugyanis békét ígér. Térjetek meg, akkor minden rendben lesz! Gyertek a vízhez, keresztelked­­jetek meg bűneitek bevallása után! Akkor minden rendben lesz majd. Akkor felragyog nektek az Isten or­szága, ahol nem bánt titeket senki, hi­szen bevallottátok bűneiteket. Kell, hogy legyen egy olyan megbékélés, ami mindent rendez, kell az a fa, kell az a folyó! Valami célra várni kell. Ad­venti várakozás kell, amelyben a jö­vevény végül meg is érkezik. Nem le­het beleveszni a jelen kíméletlensé­gébe, a bűnök folytonos körforgásá­ba, a szenvedések ismétlődésébe. Kell, hogy legyen valami ott az alag­út végén! Ezért térjetek meg még időben, a fejsze már a fák gyökerén van, de se­baj, hiszen számotokra, akik bűnval­lást tesztek és megkeresztelkedtek, a paradicsomi élet készen áll. Ott van az a folyó, és ott van az a fa. Isten szolgája, Friedrich Nietz­sche azonban közbeszól: ez ször­nyű! CANTATE get kéri a liturgiában részt vevők szá­mára; a negyedik pedig kérő és dicsé­rő imák sora különböző zsoltárver­sekből összeválogatva. A Te Deum dallama különböző zsoltártónusokra visszavezethető motívumokból épül fel, az egyes szövegrészekhez más-más dallamfor­mula tartozik. A négy szövegrészhez Európa-szerte három különböző dal­lamot használtak (1-2-3-2 elosztás­ban), a magyar hagyományban azon­ban mind a négy tartalmi egységhez más dallamot rendeltek: GyLK 788 - Pázmány Péter fordítása. Luther a Te Deumot az egyház egyik legfontosabb hitvallásának tar­totta. 1529 körül készült fordítása va­lójában a latin szöveg újrafogalmazá­sa. Dallama - szintén Luther mun­kája - a díszített gregorián dallam egyszerűsített, szillabikus változa­ta, amellyel az ősi szövegnek még erőteljesebb kifejezést adott: GyLK 789 - Bottá István fordítása (ez a vál­tozat szerepelt már a Dunántúli éne­keskönyv 1955-ös Új részében). * * * Friedrich Nietzsche azt mondja: lát­játok, most rontjátok el az embere­ket. Távoli paradicsomot hirdettek, és így az emberek elveszítik küzde­ni akarásukat, elveszítik tehetségüket az életre. Tunyaságba taszítjátok az emberiséget, ezzel hallatlan kárt okoztok. Ha nem beszélnétek így, ha éreznék, hogy a boldogságot nem a távolban, hanem itt kell keresniük, akkor szívesen harcolnának ezért. Nyámnyilákat teremtetek. Folyó és fa? Ostobaság! Itt kell megteremte­ni azt a paradicsomot, azt a békét, azt a boldogságot! Jézus újra megszólal, és azt mond­ja: ez szörnyű! * * * Jézus átfogta Friedrich vállát, és ba­rátságosan így szólt: Bizony mon­dom néked, én vagyok az a béke, az a fa és az a folyó. Nem kárpótlás a nyugalom, nem az itteni szenvedé­sekért adott elégtétel, hanem az egyensúly. Az élet nem azért nehéz itt, hogy ott majd jó legyen, hanem az élet azért élhető itt, mert magunkban hordozhatjuk a szépnek, a békésnek, a nyugalmasnak ízeit. Ez válik a fel­adatunkká: minden simogatásban, minden kedves szóban, minden se­gítő mozdulatban ott van a fa gyógyí­tása, a folyó hűs érintése. Bizony mondom néked, én vagyok az a bé­ke, az a fa és az a folyó. Aki énhoz­­zám jön, nem egy bábeli távolságú jö­vőben, hanem itt, a te világodban is már annak a folyónak és annak a fá­nak embere lesz. Bizony mondom néked, én vagyok az a béke, az a fa és az a folyó. ■ Koczor Tamás Karácsony alkalmából ismerked­jünk meg mindkét Te Deum-válto­­zat Krisztus-dicsérő részletével. „Te dicsőségnek Királya, Krisztus, / te az Atya Istennek örökkévaló Fia vagy. / Te a megszabadításért fölvevén az emberi természetet, nem iszonyod­tál a Szűznek méhétől.” //Úr Krisz­tus, mennynek Királya, Az Atya örök szent Fia, / Szűz méhét meg nem ve­tetted, Hogy megváltsd bűnös ne­münket.” Sorozatunkat a - múlt héten be­mutatott - Krisztus-dicséret (GyLK 645) ideillő részletével zárjuk. „Ál­dott, aki jön az Úr nevében: Jézus Krisztus, Isten és Mária fia, / aki kez­detben az Atyánál volt, / akit Mária fogant a Szentlélek által, / aki értünk emberré lett az idők teljességében, / akit mennyei seregek dicsérnek a magasságban, / aki békességet hoz minden embernek a földön. / Imá­dunk és dicsőítünk téged, Jézus Krisztus, / mert szent kereszted ál­tal megváltottad a világot.” Búcsúznak a Cantate rovat cikkírói: Bence Gábor, Fekete Anikó, Finta Gergely, Hafenscher Károly, H. Hu­bert Gabriella, W. Kinczler Zsuzsan­na, Wagner Szilárd, valamint Barta-Gombos Arikán és Ecsedi Zsuzsa „Te Deum laudamus”

Next

/
Thumbnails
Contents