Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-20 / 51-52. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2009. december 20-27. 3 Aki két protestáns felekezet egyetemén is tanult Másodlelkészt iktattak Kelenföldön ► December 12-én, szombaton délelőtt iktatták hivatalába a Budapest-Kelenföldi Evangélikus Egyházközség megválasztott új másodlelkészét, dr. Blázy Árpádnét. Az ünnepi alkalmon az iktatást végző esperes, Bence Imre hirdette Isten igéjét, a liturgiában a gyülekezet igazgató lelkésze, dr. Blázy Árpád és Vikámé Horváth Márta református lelkész vett részt. Blázy Árpádné korábban beosztott lelkészként szolgált a gyülekezetben, de pár évvel ezelőtt tett lelkészvizsgája után a presbitérium felvetette annak lehetőségét, hogy meghívott lelkészként szolgáljon. November 15-én határozott úgy a közgyűlés, hogy megválasztják őt a másodlelkészi állásba. A gyülekezet ünnepén Bence Imre Lukács evangéliuma 21. fejezetének 28. verse alapján hirdette az igét: „...egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok” Blázy Árpádné az istentiszteletre 5MÓZ 31,8 igéjét választotta: „Maga az Úr megy előtted, ő lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el tőled. Ne félj hát, és ne rettegj!"- Református templomban kereszteltek - mondta Blázy Árpádné, Márta. - Hittantanári képesítésemet is református teológián szereztem, és csak később mentem át az Evangélikus Hittudományi Egyetemre, és lettem evangélikus lelkész. A gyökereimet azonban nem tagadhatom le, számomra ezért természetes volt, hogy református lelkészek is részt vesznek majd az iktatásomon. Ráadásul a kelenföldi gyülekezet olyan ökumenikus környezetben van, ahol a reformátusok mellett a katolikus gyülekezetekkel is rendkívül jó kapcsolatokat ápolunk. Például a Szent Gellért-templom plébánosa, Forgács Alajos is ott volt az áldást osztó lelkészek gyűrűjében. Az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlésen az Északi Egyházkerület nevében dr. Fabiny Tamás püspök, a Budai Egyházmegye részéről Bence Imre esperes, a lelkészi munkaközösség (LMK) képviseletében pedig Solymár Gábor budafoki lelkész köszöntötte szolgatársát. Az egyházmegyében hagyomány, hogy beiktatásuk alkalmával a lelkészek egy, a lábmosás jézusi példájára utaló tálat és kancsót kapnak ajándékba, mintegy emlékeztetvén őket a szolgálat egyik legfontosabb kívánalmára: az alázatra. ■ Horváth-Bolla Zsuzsanna Százéves templomért adtak hálát a Bakonyalján ► Nemrégiben Görög Zoltán homokbödögei lelkész váratlan halálával megszűnt a lelkészi szolgálat a Pápától keletre fekvő szórványterületen. A feladatokat átmenetileg a környékbeli lelkészek között osztották meg. A nagygyimóti filiát Szakos Csaba bakonytamási lelkész kapta meg. Egy családlátogatás alkalmával hívták fel a figyelmét arra, hogy a templom éppen ebben az évben százéves: 1909. december 5-én szentelték fel. A centenárium alkalmából a gyimótiak advent harmadik vasárnapjának délutánjára ünnepi istentiszteletet hirdettek, melyre igehirdetőnek Ittzés János püspököt hívták meg. A liturgiában Polgárdi Sándor esperes segédkezett. Az első írásos adat tanúsága szerint a helyi evangélikusok 1598-ban alakították meg Ugodhoz tartozó leányegyházukat. A gyülekezet igazi megelevenedésének éve viszont 1879: ekkor tanítólakás céljául szolgáló épületet szereztek, és - imaházként is használható - iskolát építettek. Rögtön az első évben takarékmagtárat alapítottak, ezzel is hozzájárulva az anyagi alap megszilárdításához. A gyülekezet számbeli gyarapodását mutatja, hogy 1885- ben az imaház már nem volt elég a hívek befogadására. Ezért elhatározták, hogy templomépítési alapot hoznak létre a hívek önkéntes adományaiból. Miután 1868-ban leégett a falu és az imaház is, szükségessé vált egy új építése. Ilyen előzmények után végül 1909- ben épült fel az új, ma is álló, impozáns templom, valamint az iskola tanítólakással. A templomszentelési emlékünnepen Ittzés János püspök a vasárnap evangéliuma - Mt 11,2-10 - alapján hangsúlyozta, hogy a templom szolgálata és az egyház küldetése ugyanaz: Jézusról tanúskodni. Miközben az Úr születésnapjára készülünk, a napi tanúságtételekről elfeledkezünk, a világ jóindulatát keressük, így lassan elnémul a tanúságtételünk - állapította meg a püspök, és felhívta az egybegyűltek figyelmét: hálát kellene adnunk, hogy a Keresztelő János által megjövendölt jézusi ítélet eddig nem jött el, mert így még Isten kegyelmének kedves esztendejét élhetjük. ■ Menyes Gyula Az Úr érkezése Néhány pásztori szó karácsonyra készülő testvéreimhez Az Úr érkezése - így is lehetne fordítani az ősi kifejezést: adventus Domini. És ha így fordítjuk, akkor minden bizonnyal sokunknak a jól ismert Ady-vers jut az eszünkbe: Mikor elhagytak, /Mikor a lelkem roskadozva vittem, /Csöndesen és váratlanul /Átölelt az Isten. //Nem harsonával, / Hanem jött néma, igaz öleléssel, /Nem jött szép, tüzes nappalon, /De háborús éjjel. //És megvakultak /Hiú szemeim. /Meghalt ifjúságom, /De őt, a fényest, nagyszerűt, / Mindörökre látom. Bizony nagy ajándék, ha az ember átélheti - akár Ady módján, akár sokkal kevésbé drámaian, a lélek szelíd örömével - az Úr érkezését. Csak az a fontos, hogy végre létrejöjjön a nagy találkozás! De létrejön-e? Tehet-e ezért egyáltalán valamit az ember? Ilyenkor, az adventi időszak vége felé, amint egyre jobban úrrá lesz rajtunk az érzés, hogy vészesen közeledik karácsony, pedig még mennyi tenni-, menni- és vennivalónk van - azt gondolom, nem tévedek ezzel a megállapításommal -, mintha egyre inkább hatalmába kerítene bennünket az a gondolat, hogy valójában mi magunk vagyunk azok, akik az ünnepet megcsináljuk magunknak és hozzátartozóinknak. Úgy vélik nagyon sokan, hogy a karácsony sikere, ez az egész csak rajtunk múlik. És válság ide, válság oda - ahogy a híradásokból értesülhetünk róla -, erőnket és sokszor valóságos lehetőségeinket messze meghaladóan, józan eszünket elveszítve, akár eladósodva is költségekbe verjük magunkat. Tülekedve, megszédülve a szuper- és hipermarketek meg a plázák csábító fényeitől és szédítő árukínálatától, vásárolunk és beszerzünk - hiszen az ünnepekre jól fel kell készülni! Persze lehet zajos, csillogó ünnepet szervezni, lehet a dúsan terített asztalok mellett gondoskodni arról, hogy az ünnepnapok múltán sürgősen esedékes legyen a következő fogyókúra, lehet kísérletezni azzal, hogy az év közben összegyűlt szeretetadósságunkat rosszul sikerült ajándékokkal kompenzáljuk. De az ilyen ünneplésre törvényszerűen jön a lélek másnapossága és a „megint nem sikerült maradandót alkotni” csalódása. Kedves Olvasó! Kedves Testvérem! Távol álljon tőlem, hogy indulatos erkölcsprédikátorként ostorozzam e vásári sokadalom bármelyik szereplőjének magatartását. Nincs kétségem afelől, hogy ennek semmi hatása sem lenne; s ha van falra hányt borsó, akkor az ilyen dörgedelmesre hangszerelt prédikáció minden bizonnyal az lenne. Nem sze-ÉGTÁJOLÓ retnék semmi mást tenni, csak szelíden, felelős szeretettel megkérdezni magunktól: valóban úgy gondoljuk, hogy mi csináljuk meg a magunk karácsonyát, s hogy így lesz igazi karácsonyunk? Valóban azt hisszük, hogy ebből az egészből következmények nélkül kihagyhatjuk őt, akit azon a sokszor pásztoridillé silányított, de valójában a történelem legcsodálatosabb, szent éjszakáján a mindenható Isten odatett a világ karácsonyfája alá? A betlehemi Gyermek megérkezése nélkül nincs karácsony! Bárcsak azt mondhatnánk, hogy erre a figyelmeztető szóra nekünk magunknak nincs szükségünk! Hogy ezt csak nekik kell elmondani, akik az egyház, a gyülekezet közösségétől távol élnek, vagy esetleg még azoknak, akik a gyülekezet határán úgynevezett nagyünnepi keresztényekként tengetik lelki életüket. Ebben az esetben sem hallgathatnánk, hiszen felelősek vagyunk értük is, de a helyzet ennél sokkal nyugtalanítóbb! Hiszen a nagy ünnep előtti hajszában sokszor mindannyiunkat megkísért és elcsábít a gondolat: az ünnephez elválaszthatatlanul hozzátartozik mindaz, amiről a reklámok, a piac és a divat harsog. Mert e nélkül nem ünnep az ünnep... Pedig talán éppen így távolodik el tőlünk helyrehozhatatlanul az ünnepnapok után is megmaradó öröm és békesség lehetősége. Ha ünnepi készülődésünk csupa rohanás, hajsza, kimerítő tülekedés, és még arra sincs időnk, hogy a lélek nélkülözhetetlen napi csendességében - amelyben pedig olykor az angyalszárnyak suhogása is meghallható - készüljünk az Úr érkezésére, a lényeget veszítjük el. Van még néhány napunk karácsonyig! Még most sem késő, hogy advent utolsó hetében, karácsonyvárásunk célegyenesében helyreigazodjon ünnepi készülődésünk. Kamránk feltöltésének, lakásunk rendbetételének, az ajándékok beszerzésének nyomasztó gondjai mellé még odakerülhet lelkünk, szívünk ünnepre készítésének szándéka is. Sőt meg vagyok győződve arról, hogy aki ezt a belső revíziót elvégzi, az még az említett gondokat is derűsebben hordozza. A karácsonyvárás gyönyörűséges titka az, hogy csak a lélek szelíd, békés csendjében tudunk felkészülni a nagy eseményre. Akár napi csendes perceinkben, akár közösségeinkben történik ez, gondolnunk kell arra, hogy ezt a ránk váró csodálatos ünnepet mindannyian ajándékba kapjuk. Nem egymástól, hanem Istentől, aki egyszülött Fiában közénk jött. Az ő szeretetének ünnepe ezért számunkra nem megoldandó feladat, hanem olyan ajándék, amelyet felkészülve és azzal a reménységgel várhatunk, hogy a mi életünkben is megtörténik karácsony csodája. Ahogy Bódás János református lelkész-költő mondja egyik karácsonyi versében: „Szüless meg bennünk, szeretet, /te legszebb lelki virtus, /teremts bennünk új életet, /szüless meg bennünk, Krisztus!” Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület
