Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-13 / 50. szám
io 41 2009. december 13. FÓKUSZ Evangélikus Élet Közmegegyezés nélkül Deák téri fórumsorozat a közelmúltról ^ Az egyházi közelmúltról szóló, Egyházunk múltja a „gyógyító emlékezés” jegyében című Deák téri fórumsorozat hét rész után véget ért. Egy-egy alkalmon felkért előadók mutatták be az 1945-1990 közötti korszak egyes szakaszait, majd hozzászólások következtek. A sorozat jelentőségét az adja, hogy a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben talán ez volt eddig a legszélesebb egyházi nyilvánosságot kapott ilyen múltfeltáró fórum. ■ Czenthe Miklós A sorozat mottóját adó „gyógyító emlékezet” (Healing of Memories, Heilendes Erinnern) eredetileg a nemzetközi ökumenikus mozgalom által alkalmazott módszer. A terhelő történelmi múlt feldolgozására, például a felekezetek közötti párbeszédre - mint a több évszázados katolikus-protestáns ellentétek feloldására - alkalmas (Versöhnung der Konfessionen). Az így létrejövő dialógus azonban más nehéz történeti és egyházi kérdések feltárására is jó módszert kínál. Az egyházi közelmúlt feltárására szolgáló Deák téri sorozat ötlete D. dr. Harmati Béla nyugalmazott püspöktől származik, aki így értelmezte a gyógyító emlékezetet: „A szembenállás, a gyűlölet és ellenségeskedés gyógyítása ott kezdődik, ahol szóba állunk a másik féllel, és elkezdjük megbeszélni a múltat, a jelen és a jövő feladatait.” Perbeszéd helyett párbeszéd Felmerül, ki is az egyik, és ki a másik fél, akinek itt párbeszédet kell folytatnia a múltról. A negyvenéves ateista diktatúra egyházpolitikája nemcsak az egyház üldözését, radikális visszaszorítását jelentette, hanem megosztó taktikája által mély ellentéteket hagyott hátra. A hatalom rafinált módszerekkel, ígérgetéssel és fenyegetéssel az egyházi tisztségek és egyéb kedvezmények árát az állammal kötött valamely kompromisszumban szabta meg. Az állam bizalmát bíró egyházi vezetők és az egyház népe között így komoly bizalomvesztés, ellentét jött létre. Szépfalusi István bécsi lelkész, az Ordass-kötetek kiadója írt arról, hogy amíg élnek a korszak szereplői, kárvallottjai, a sérelmek miatt nehéz tárgyilagosságot, megbékélést elképzelni egyházon belül. A fórumsorozat hét alkalma végigkövette az 1945 utáni evangélikus egyháztörténet korszakait, súlypontokat keresve. A korszakhatárokat a nemzeti és egyházi történelem fontos csomópontjai jelentik: 1948 - a kommunista hatalomátvétel, az Ordass-per; 1952 - az új egyházigazgatás, a kommunista befolyás teljessé válik az egyházban: 1956 - a rendszer támogatottjai lemondanak, Ordass Lajos második püspöksége átmeneti időre különleges kegyelmi helyzetet jelent; 1958 - visszarendeződés, Káldy Zoltán püspökségének kezdete; 1984 - az LVSZ budapesti világgyűlése, nyitás- és enyhüléskorlátokkal; 1987 - Káldy püspök halála; 1990 - új kezdet a szocialista diktatúra után. A sorozat koncepciója az volt, hogy e nehéz kort a Deák téri gyülekezet és a helyben fungáló bányai, majd 1952-től déli kerületi püspökök szempontjából próbálják bemutatni, közelebb hozni. Mivel e püspökök egyben a gyülekezet lelkészei is voltak, emlékük, hatásuk mélyebb, nemcsak egyházpolitikai, hanem lelki vonatkozásban is. Az előadók és felszólalók között többen nemcsak könyvekből és forrásokból ismerik e kort, hanem személyes tapasztalataik, élményeik is vannak. Az időben előrehaladva, ahogy egyre közeledtünk a mához, egyre inkább a „velünk élő történelem” idéződött fel. Hiszen Dezséry Lászlóra már csak az idősebbek emlékeznek, míg a Káldy-korszak második fele, az 1984-es LVSZ-konferencia már a középkorúak számára is alapélményt jelent. Számos érdekes, eddig ismeretlen vagy háttérben maradt információ is előkerült, ami jelezte, hogy a korszak még alapos kutatásra, elmélyült feltárásra, elemzésre vár. Korszakos dilemmák A teljes korszak, a hét részből álló sorozat tételes ismertetését a terjedelmi korlátok e helyütt nem teszik lehetővé, ezért most elsősorban a közelmúltkutatás néhány dilemmájával foglalkozom. Azt, hogy mitől lesz az emlékezés gyógyító, Reuss András mottószerű tömörséggel határozta meg: „ha tudunk egymásért imádkozni” Ha sikerül megtalálni az egyháznak az ellentétes oldalra sodródott, látszólag ellentétes érdekű tagjai között a magasban vagy mélyben összekötő kapcsot, ez erősíti az egyházat, ezért érdemes küzdeni. Ennek a megbékélésnek a feltétele az emlékezés. A pszichológia is ismeri ezt az eszközt: az önismerethez vezető gyógyító beszélgetést, emlékezést. A nehéz idők „kibeszélése”, mintegy kollektív gyónás könnyíthet „az egyház lelkén” hozzásegíthet a katarzishoz. A dél-afrikai múltfeltárás alkalmával az igazság és kiengesztelődés (Truth and Reconciliation) kifejezést alkalmazták. A német közelmúltfeltárásra utaló szónak, a kissé bonyolult Vergangenheitsbewältigung kifejezésnek bewältigen része összetett jelentésű: feldolgozni (például történelmi forrásokat), ugyanakkor megbirkózni, felülkerekedni (a nehézségeken). A feldolgozandó, magunkkal cipelt történelmi terhekre pedig az Altlasten kifejezést alkalmazzák. Miért fontos az emlékezés? Hiszen hivatkoztak arra, hogy a rendszerváltás után annyi sok aktuális feladata volt az egyháznak az újraépítkezéssel kapcsolatban, hogy nem volt elég idő a visszatekintéshez. Szabad-e feltárni ezeket a kínos dolgokat? Gyakran és talán joggal is hangzik el többször: a fiatalok, akik nem élték át, úgysem érthetik meg, milyen világ is volt az, mikor az ÁEH-s korlátlan úr volt, a legkisebb dolgokkal is hozzá kellett engedélyért fordulni, tág tere nyílt a packázásnak. Alkalmat kell teremteni a generációk együttműködésének, hogy legyen, aki el tudja mondani a tapasztalatokat, és legyen, aki meghallgatja. A közelmúlt (1945-1990) nehéz és vészterhes időszak, hasonló - Gáncs Péter püspök kifejezésével élve - a „sötét korhoz” (dark ages, finstere Zeiten), ahogyan a kora középkor századait emlegetjük. 1945 után az egyház nehéz helyzetbe került: korábbi kedvező társadalmi pozíciójából kivettetett. A hivatalosan terjesztett ateizmus világában az egyház, a lelkész, a vallásos ember osztályellenségnek számított. Az egyén teljesen védtelenül, kiszolgáltatva és önmagára utalva állt szemben egy ördögien aljas diktatúrával. A rendszer által felkínált kompromisszumok elfogadása vagy a szélre sodródás változatai közül lehetett „választani”. E nehéz és személyes döntések szinte embertelen feladat elé állították az egyház tagjait. A helyzetet tovább súlyosbította, amikor a hatvanas évektől kiépült az államhű egyházvezetés: ilyenkor (egy)házi diktátorok tartottak „rendet”: fenyegettek, áthelyeztek, elbocsátottak. A rendszerváltást követően nehezen törik meg a csend: a velünk élő beidegződések kényes témák esetén hallgatást tanácsolnak. A múltfeltárás miatt mégis fontos lenne a nehéz dolgok kulturált, őszinte kimondása, talán kiderülne, hogy mégsem „dől össze a világ” A hallgatás falának bontogatása egyszerre belső és külső igény: egyrészt az egyház életét terheli a sok ki nem mondott, magunkkal hurcolt teher, feszültség, az egyház jelenét is terheli az őszinte szembenézés hiánya. Ugyanakkor „kívülről” a társadalom is igényli, hogy az egyház igenis mutasson erkölcsileg példát, hogyan kell szembenézni a múlttal - igazságosan és méltányosan. Fújjuk a magunkét A múltfeltárások esetén sokakban rezignáltan az a vélemény alakulhat ki, hogy bizony, itt nem derül ki az igazság, hiszen mindenki mondja a magáét. Az egyes véleményeket, megközelítéseket sokszor az határozza meg, ki milyen pozícióban volt, ki milyen közel volt a tűzhöz vagy éppen távol a tűztök Az egyház mint testület szempontja az egyéni múltfeltáró „stratégiákhoz” képest kevésbé van szem előtt és talán nehezen is meghatározható. A szubjektivitást, az érzékenység eltérő szintjét magam is tapasztaltam, mikor az 1948-52 közti időszakról elmondott hozzászólásomat egyesek kevesellték, ugyanakkor volt, aki sokallta benne a kritikát. És akkor még nem beszéltünk a kérdések kérdéséről, a legrázósabb témának számító „ügynökkérdés és bűnbocsánat” összefüggéseiről. Ennek „megoldásába" már nemcsak barátaink, de elleneink is „besegítenek”. Jól időzített ügynöklisták, tendenciózus szövegek igyekeznek „zsarolni”, besározni az egyházakat, azt sugallva: „Ti sem voltatok jobbak a Deákné vásznánál, nektek sincs erkölcsi alapotok az ítélkezésre.” Egy elhárítótói származó vélemény szerint a III/III-as ügyosztályon belül az egyházzal foglalkozó részleg volt a „legsikeresebb” Nyílt titok volt, hogy bizonyos szinttől felfelé a püspöki, esperesi, professzori, intézetigazgatói tisztséget az állammal kötött ilyen-olyan kompromisszum terhelte. Az ügynökökkel a rendszer célja az egyház visszaszorítása, kontrollálása, befolyásolása volt. A „velünk élő kádárizmus” légköre bizonyítja, hogy a hatalommal nemigen lehetett jó kompromisszumot kötni. A múltfeltárással kapcsolatban sokan arra intenek, hogy még nem érkezett el ennek az ideje, mert még túl sok a kor élő tanúja. Befolyásos, köztiszteletben álló személyek lehetnek ilyen-olyan módon érintettek. Nemcsak az illető személy, hanem vétlen környezete miatt sem könnyű megfelelő és tapintatos megoldást találni. Az egyoldalú és elfogult beállítások ellen nem könnyű védekezni, de az egyházakban lassan érik a felismerés, hogy a kínos hallgatás helyett talán jobb a nyílt szembenézés. Hivatkozni lehet a keresztény megbocsátás lelki tartalékaira, hiszen a Biblia arra a kérdésre, „Hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni és néki megbocsátanom?”, ezt feleli: „Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is’.’ (Mt 18,22; Károli-fordítás) Akadozó feltárás Úgy tűnik, hogy a múltfeltárás munkája két évtizede minden eredmény ellenére is meglehetősen akadozó. A húsz évvel ezelőtti tiltott kategóriából kikerülve jó ideig mintha a tűrt zónában felejtődött volna. Hosszú ideig egyesek magánérdeklődésén vagy legfeljebb csoportok „önszorgalmán” múlt a kor kutatása. Pedig e sziszifuszi munka elvégzése nem ígér könnyű eredményt, szükséges az egyházi közvélemény és a vezetés támogató hozzáállása. A józan és őszinte feltárás közös érdek, nem lenne szabad, hogy egyéni szempontok miatt elakadjon a munka. Tovább kellene folytatni a negyven évre vonatkozó anyagok összegyűjtését és bemutatását. A még élő tanúk emlékeit magnóra venni, biztatni, hogy aki tudja, írja le emlékeit. Gyülekezeti szinten, vidéken is folytatni kellene a Deák térihez vagy az EBBE evangélizációs lelkészek életművét bemutató sorozatához hasonló rendezvényeket. Gondoskodni kellene, hogy az egyháztörténetileg értékes hivatalos és egyéb levelezések levéltárba kerüljenek. A korszakkal foglalkozó szakemberek (történészek, levéltárosok, teológusok) szisztematikusan gyűjtsék össze és dolgozzák föl a közelmúlt írásbeli, szóbeli dokumentumait, próbáljanak minél több vélemény alapján minél részletesebb, komplexebb képet adni ezekről a bonyolult, nehéz időkről. Szükséges a kutatást és tájékozódást elősegítő alapvető munkák összeállítása: a kor fontos dokumentumainak szöveggyűjteménye, a kor fontos eseményeit összefoglaló kronológia, a korról szóló kiadványokat felsoroló bibliográfia. Egy alig ismert lexikonfejezeten kívül a 20. századi evangélikus egyháztörténetnek még nincs összefoglalásszerű bemutatása. Az egyháztörténet még szélesebb körű, alaposabb kutatásához, a módszertani problémák megoldásához szükség lenne független, külső szakemberek bevonására, a többi hazai felekezet és a nemzetközi, főleg a németországi múltfeltárás tapasztalatainak hasznosítása (például közös konferenciák ren=> dezésével). o A fenti dilemmákkal együtt - vagy 2 inkább éppen ezért - fontos, hogy húsz évvel a rendszerváltás után végre szóljunk erről a fontos és még mindig „torkunkban gombócot jelentő” témáról. A Deák téri fórumsorozat rendezőit visszaigazolta, hogy a fél év során az érdeklődés nem csökkent. Képesek voltunk végighallgatni különféle - néha egymásnak meglehetősen ellentmondó - véleményeket is. Köszönet ezért a sorozat ötletgazdájának és megszervezőjének, Harmati Béla püspöknek, aki - mint a sorozat moderátora - a záróalkalmon így foglalta össze a múltfeltárás „lelkületét”: nem egyszerűen történelmet írunk, nem vagyunk vádlók, sem vádlottak - istenkereső tanúk vagyunk. A mikrofonnál D. dr. Harmati Béla - az asztalnál a sorozatzáró alkalom vendégei (balról jobbra): ifi. Zászkaliczky Pál, dr. Boleratzky Lóránd és Bence Imre
