Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-11-08 / 45. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2009. november 8. *• 3 Nem csak falak Hatvan esztendeje épült a mezőhegy esi evangélikus templom Igazat szólni szeretetben Székács-iskola Orosházán ► Nagy sokára fordult csak a kulcs a zárban Mezőhegyesen 1949. október 23-án, azon a napon, amikor Kemény Lajos püspökhelyettes felszentelte a helyi evangélikusok hajlékát. Az epizódot a templomot építő Marschalkó Gyula múlt szombaton ünnepi istentisztelet keretében idézte fel népes gyülekezet előtt, kiemelve, hogy ez az apró mozzanat emlékeztetett Jézusra, aki meg akarja nyitni és templommá akarja szentelni minden ember szívét. A templomajtó végül is kinyílt. Vajon megnyílt-e már a te szíved is Megváltód előtt? - tette fel a kérdést az egybegyűlteknek a nyugalmazott lelkész. A viharsarki városban a nyilvántartás szerint napjainkban harminc evangélikus él (ma a tótkomlósi egyházközséghez tartoznak). Holott 1925-ben, amikor Mezőhegyes leányegyházként még a pitvarosi anyaegyházhoz tartozott, és felmerült az önállósodás, a saját lelkész és temp-fr*'i'iTir'riiiTFT‘BiiiMiiiiiiifiiiiimTíTi lom igénye, még nyolcszáz körül volt a hívek száma. Dr. Raffay Sándor püspök 1934. május 27-én rendelt ide lelkipásztort, a dologi kiadásokat akkor az Állami Ménesbirtok fedezte. A templom építése 1944. július elsején vette kezdetét, Ágoston Sándor tervei alapján. A II. világháború kitörése miatt a munka félbeszakadt, csak 1948. június végén folytatták az egy évvel későbbi szentelésig. Az élni akarás és a remény jele volt ez - mondta Gáncs Péter Péld 16,9 alapján tartott igehirdetésében. A Déli Egyházkerület lelkészi im vezetője egyebek mellett arról beszélt, hogy - amint Luther írta „Nem a gyönyörű falak, tornyok, harangok a fontosak, hanem egyedül a gyülekezet Istenhez küldött, ellenállhatatlan imádsága.” A hálaadó istentisztelet liturgiájában Szpisák Attila tótkomlósi lelkész segédkezett. A prédikáció után rövid műsor következett, majd ünnepi közgyűlés kezdődött, amelynek keretében a felügyelő, dr. Szollár István röviden ismertette a gyülekezet történetét. Ezután Marschalkó Gyula a városért végzett munkája elismeréseként oklevelet és emléktárgyakat vehetett át a Mezőhegyesi Város- és Környezetvédő Egyesület elnökétől, dr. Kerekes Györgytől. Az alkalmat a Pro Vocal kórus fellépése tette még színesebbé. Az ünnep a templom falán elhelyezett emléktábla leleplezésével zárult. ■ G. Zs. MMH Sepsiszentgyörgyi orgonaszentelés !► Folytatás az 1. oldalról Az 1998-ban átadott tágas, modern sepsiszentgyörgyi templomnak éppenséggel kezdettől volt villanyorgonája, a gyülekezetnek azonban ugyancsak kezdettől vágya volt, hogy a hangszerek királynőjének „illőbb” - időállóbb és a hajlék méretéhez is méltóbb - darabja kerülhessen a karzatra. Mintegy három évvel ezelőttig volt is ilyenre ígéret a szász evangélikusoktól, ám miután ők meggondolták magukat, elégséges anyagiak híján maradt az isteni gondviselésre való kizárólagos hagyatkozás. Végül a svájci Ferdinand Stemmer orgonaépítő nagymester által 2003-ban alapított Szászhermányi Orgonaépítő és -restauráló Műhelyből érkezett a hír: a winterthuri Chrischona gyülekezet szívesen ajándékba adná 1951-ben Genfben épített orgonáját. így „csupán” leszerelésének, szállításának és mintegy fél esztendőn át tartott újraépítésének költségeit kellett előteremteni... Zelenák József esperes, helyi lelkész elmondta: a gondviselés erre is kiterjedt, hiszen a gyülekezetnek e célra akkor egy „fillérje” sem volt. A reformáció - Sepsiszentgyörgyön kétszeresen is ünnepi - emléknapján Adorjáni Dezső Zoltán püspök hirdette Isten igéjét, az istentiszteletet követően pedig Horváth Zoltán kolozsvári orgonaművész mutatta be, hogy mire képes - az egyház lelkészi vezetője által felszentelt - kétmanuálos, tizenhét regiszteres új hangszer. ■ TPK ► Kétszáz esztendeje született Orosházán Székács József evangélikus püspök. Ebből az alkalomból 2009 Székács-év egyházunkban, számos eseményen emlékeznek „az ország papjának” is nevezett egyházi vezetőre. Szeptember elseje óta az ő nevét viseli az Orosházi Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium - az ünnepélyes névfelvétel a reformáció emléknapján tartott ünnepi istentiszteleten történt meg. Az evangélikus egyház - az oktatás szempontjából is - szinte a kezdetektől egészen az 1948-as államosításig fontos szerepet játszott Orosháza életében. A felekezeti oktatás a rendegyebek mellett arról beszélt, hogy a név kötelez. Székács szolgálatának lényegét, szellemi örökségét jól kifejezi a néhai püspöknek az alkalomra szóló meghívón olvasható célkitűzése: „Igazat szólni szeretetben” Az istentisztelet liturgiájában Kopf András iskolalelkész és diákok, valamint Ribár János esperes és Deák László igazgató lelkész vettek részt. A díszközgyűlés keretében - Jantos Istvánnénak, az iskola igazgatójának ünnepi gondolatai után - az intézményt többen is köszöntötték: Radosné Lengyel Anna, a Déli Egyházkerület felügyelője, Domokos László, a Békés Megyei Közgyűlés elnöke, Németh Béla, Orosháza polgármestere, dr. Dancsó József alpolgármester, országgyűlési képviselő és Kolarovszki Zoltán, a békéscsabai evangélikus gimnázium igazgatója. szerváltás után, 1992-ben indulhatott újra a városban. A kisgyermekkortól az érettségiig képzést nyújtó intézmény - az óvodába 150-160 gyermek, az általános iskolába 340, a gimnáziumba 192 diák jár - névadó istentiszteletén Ribár János köszöntötte a templomot zsúfolásig megtöltő gyülekezetét. Gáncs Péter püspök - a nevet javasló „tiszteletbeli keresztapa” - 2l<or 4,5 alapján tartott prédikációjában Az üdvözlések sorában különösen is megható volt az a pillanat, amikor Blahó János, a Táncsics Mihály Gimnázium és Szakközépiskola igazgatója átnyújtotta Jantos Istvánnénak a hajdani evangélikus gimnázium történelmi pecsétjét. Az istentisztelet a templom falán elhelyezett emléktábla felavatásával (képünkön) és az iskolában tartott fogadással zárult. ■ - gazdag -Kísért a mában az átmentett múlt Hosszú évek óta várt esemény helyszíne volt október 23-án a kolozsvári Sétatér: sok-sok huzavona, akadályoztatás után leleplezték a város új, magyar vonatkozású 1956- os emlékművét. Kétarcú a mű, egy ajtó, forgóajtó tulajdonképpen, melynek egyik oldala börtönkapu, másik oldala a rajta levő napszimbólummal a reménység, a világosság, a szabadság, az igazság, a szebb jövő jelképe. Igen, valóban nagyszerű szimbólum az ajtó, hiszen lehetőséget ad átlépni a szellem, az ideológiai kudarc, a lelki sötétség tegnapi oldaláról a fény és világosság, a szabadság és humánum befogadó oldalára. Szükség van a kapura, mert eddig hatalmas falak, átjárhatatlan eszmei, szellemi falak választották el a barikád két oldalán levőket, ma azonban lehetőség nyílik megtapasztalni a damaszkuszi megtérés katartikus élményét. Erre a damaszkuszi élményre óriási szüksége van a világnak, a társadalomnak, a mai embernek, de tegyük hozzá: az egyház népének is. Tekintsünk a ma emberére, vajon nincs-e egzisztenciális szükségünk az átmenet élményére? 1956 a szabadságról szól, de ad-e történelmi, erkölcsi tartást ma? Dávid Gyula irodalomtörténész, az 56-os kolozsvári megmozdulások egyik vezéralakja az emlékmű felavatási ünnepségén az egykor meghurcolt és bebörtönzött bajtársak nevében fogalmazta meg sokakat zavarba ejtő kérdését, és intézte a ma emberéhez - hozzánk, túlélőkhöz, újakhoz. „Hová tettétek a Forradalmat? Merre hajtottátok az élet kerekét, amikor - nekünk is köszönhetően - végre összeomlottak azok a kommunista rendszerek, amelyek a »világ egyhatodán« az elnyomás, a terror, a kiszolgáltatottság, a homogenizáció valóságát hozták el, meghazudtolva még a maguk hirdette eszméket is?” Mert ők, ha ma körülnéznek - mondja -, nemigen ismernek rá arra a világra, amelyért 56-ban zászlót bontottak, amelyért az életüket, a fiatalságukat adták. Mi történt a mai világgal? Húsz év eltelt az úgynevezett rendszerváltás óta, Lenin, Marx, Engels, Sztálin, Ceau§escu, Kádár mint egy letűnt, rossz emlékű világ „felejthetetlen relikviái” már régen nincsenek, de a valóság az, hogy szellemük kísért ma is. Ott vannak a károsult lelkekben, agyakban, sokak zsigereiben, mosolyunkban, ösztönös cselekvésünkben, félelmeinkben. Magunkban, ott mélyen meglapulva, szinte észrevétlenül hordjuk e „le-ÉGTÁJOLÓ tűnt kor” emlékeit, foszlányait, felfeltörő beidegződéseit, ironikus fintorait, s talán észre sem vesszük, naponta hányszor botlunk maradványaiba, és akkor, amikor a lelkek és személyiségek torzulásait látjuk, üvölt a tény: kísért a mában az átmentett múlt. Maradványok vannak bőven; egy budapesti turistacég „sarló és kalapács” túrát kínál az érdeklődőknek, de ennél sokkal több látható ma is a parlamentben, a közhivatalokban, iskolákban, az egyetemeken, a médiában, az üzleti életben, sőt az egyházban is. Mivel szembesülünk a mindennapokban? Dávid Gyula leleplező szavai sorolják mindezt: „A kommunizmus bűneinek legmagasabb szintű megbélyegzése után e bűnök elkövetői továbbra is arcátlanul grasszálnak közöttünk, miközben mi egymást és a szekus dossziékból idelökött gumicsontokat rágjuk elkeseredetten. A szocializmus által megcsúfolt köztulajdon igazságos elosztása s a magántulajdon tisztességes visszaszolgáltatása helyett a »rendszerváltás« menetében megszerzett vagyonok birtokosai vetélkednek, miközben vígan folyik a kommunizmus egykori kárvallottjainak kisemmizése, új »törvények« nevében. A munka becsületének helyreállítása helyett egy spekuláción alapuló »világgazdaság« uralma alá kerültünk, amelynek hatalmasai a maguk előidézte csődből is a dolgozó emberek kárára akarnak kilábalni. A szellem szabadságát akartuk, és ehelyett a szellemi selejt terjesztésének korlátlan és mindent elsöprő szabadságában fuldoklunk. Szabad népek testvériségét reméltük és munkáltuk még a börtönök falain belül is, ehelyett itt is, ott is új nacionalizmusok születtek, új »nemzetállami« ambíciók, nyelvtörvények, a más nyelvűekkel vagy más fajúakkal szembeni intolerancia - el egészen a tettlegességig, a gyilkosságig.” És igaza van, mert - mintegy megszakíthatatlan kontinuumként - az értékek világa helyett ma továbbra is az érdekek világa érvényesül. A lelki falak, lelki szakadékok, elválasztó árkok arra figyelmeztetnek ma is, hogy a damaszkuszi megtérés útja soha sem veszti el aktualitását. A megtéréssel, a felelősségvállalással tartozunk 56 szellemének. 56 történelmi és erkölcsi tartásra kötelez, de csak azért képes erre, mert áldozatai és reményei napfényes jövőt álmodtak meg, melynek megvalósítása a mi kezünkben van. Hova tettük a forradalmat, testvéreim? Elindultunk vele a damaszkuszi úton. Úton vagyunk, de még nem érkeztünk meg. Előttünk a megtérés, a megtisztulás lehetősége, s ezzel végeredményben nemcsak önmagunknak tartozunk, hanem gyermekeinknek, unokáinknak és mindazoknak, akik utánunk jönnek. Tartozunk azzal, hogy átmentsük mindazt, ami nem a miénk, de ami ránk bízatott megőrzésre, gyarapításra - ami tiszta, szép és jó, ami emberi úgy, hogy Isten szerint való. Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
