Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-11-01 / 44. szám
io 4 2009. november 1. élő víz Evangélikus Élet A szeretet forrására bízva magunkat Lelkigondozás a temetési liturgiában * Javaslat Károlyi Amy Requiem élőkért Kit nem tartóztat a földi pokol, és nem tartóztat a földi éden, engedjük el Isten nevében. Nem gyógyszert akar, kórház-termet, steril ápolást, vendég-szervet, csak földet akar, semmi mást, füvek közötti elmúlást. Felhőt akar és esőcseppet, csontot szikkasztó júliust, szellőt, szelet, vihart akar, minden lénynek kijáró jusst. Már félig ott, ne marasszátok, menjen, szólítják, menni kell, a jól-ismertet, megszokottat szent pillanatban veszti el. (Részlet) „Halottja van mindannyiunknak... ...hisz’ percről percre temetünk.” Halottak napja... ez az elnevezés mindig is egy kicsit zavarba hozott. Felkavaró birtokviszony... Nem, ez a nap talán inkább az élőké s az el nem múló emlékezeté. De ez sem jó, mert az emlék kopik, fakul, megmásul, míg a szeretet: az él, az marad, az örök. Ami szeretteinkhez, halottainkhoz fűz, akik számunkra - s ez is milyen ellentmondás - élnek. Nekem legalábbis vannak perceim, ritka-ajándék ébrenléteim vagy inkább álmaim, amikor eltűnik a határ a két világ között. Az élőknek, igen, nekünk van szükségünk arra, hogy szeretteinket, akik már nincsenek közöttünk e földi lét dimenzióiban, egészen valóságosan és konkrétan emlékezetünkbe idézzük, felkerekedjünk, meggyújtsunk egy mécsest, és erősen, erősen rájuk gondoljunk. Mert „ma ünnep van, ma sírhatunk!...” (Ady Endre Halottak napján című verséből -1899 november 1- jén vetette papírra ezt az annyira „adys” költeményt - való az iménti és a címbeli idézet is.) Igen ám, de a „rájuk gondolás” sosem fájdalom nélküli. Mert a hiányérzet, a „már nincs itt” érzése egy szóba tömörítődik: miért? S ez a miért kinek megválaszolatlanul visszapattan a levegőből, a házak faláról, az égbolton úszó novemberi felhőkből, kinek pedig - ha megadatik az a kegyelem - a lelkében megnyugvást adó válasz formálódik. S ez azért nem mindegy, mert az évnek ebben az egy napjában, halottak napjában, egy kicsit ott van mindaz, amit egész évben, egész életünkben gondolunk. A reménységünk, a hitünk, a kapaszkodóink, az értékek és azok sorrendje, Istenhez, szeretteinkhez, önmagunkhoz való viszonyunk. A miért ugyanis messzire vezet, az életünk értelméhez, hiszen nekünk is meg kell majd halnunk, de felveti azt a kérdést is - ez is fájdalommal teli -, hogy elhunyt szeretteink vajon életüknek azon a pontján távoztak-e, amikor „ideje volt”? Thornton Wilder írja a Szent Lajos király hídjában: „Van az elevenek országa mega holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg az az élet egyetlen értelme” A Pulitzerdíjas könyv a 18. századi Peruban játszódik. „Péntek délben, 1714. július 20-án, Peru legszebbik hídja leszakadt, s öten, akik éppen átmenőben voltak, a mélységbe zuhantak’.’ Az - állítólag mélyen vallásos - író arról próbálja meggyőzni olvasóját: egyikük halála sem volt véletlen, a Gondviselés intézte így, mert életüknek ezen a pontján „megértek a halálra”. A szereplőket látszólag a véletlen sodorja ugyanarra a helyre életüknek e válságos, végső pillanatában. Nemzedékeket összekötő érvényű gondolatok ezek. „Ha egyáltalán van tervszerűség a világmindenségben, ha van céltudatosság az ember életében, akkor ezt a lappangó titkot okvetlenülföl lehet deríteni e hirtelen derékba tört emberi életek mélyén. Vagy véletlenül élünk, és véletlenül halunk meg vagy pedig terv szerint élünk, és terv szerint halunk meg” Ez azonban még nem bizonyosság, csak halvány remény... Hat álló esztendeig kutat a regény hőse, Juniper atya, a pap, hogy végül kimondhassa: „...a verébfinakse hullhat ki egyetlen tolla anélkül, hogy Isten ujja ne érintené” Azaz mindegyikük élete befejezett egész volt. Kezdhetjük s végezhetjük bárhol, az isteni gondviselést akkor ismerhetjük fel élet és halál kérdésében, ha a dolgok egyetlen értelmeként megvilágosodik a szeretet. A könyvben nem az az érték, ami le van írva, hanem az, amit kiolvashatunk belőle. Wilder valamit nagyon tudott, amit halottak napján, az évnek ezen a sötétségbe tartó, a hideg ég alatti reménytelenségben lelkünk derűjét könnyen összezavaró órájában azért mégis talán mi is kapisgálunk: „Érezhetjük, hogy minden emberi lény, aki valaha élt, ma is él. Minden idő jelen idő egyszer... Sok nehézség meg fog majd oldódni, ha a világ ráébred, hogy mindannyian összetartozunk, mint az egyetlen lakott bolygó népe!’ ■ Kőháti Dóra Szólnak a harangok. Közelről-távolról érkezett emberek mennek fekete ruhában lassú léptekkel a temető felé. A koporsót felravatalozták. A lelkész magára ölti a Luther-kabátot. Mindjárt szólni fog a gyászoló gyülekezethez. Biztosan Istenről fog beszélni. De nem mindegy, hogyan. Jobb, ha nem kezd dogmatikai kérdéseket taglalni, hanem igyekszik az egybegyűlteket - közülük valószínűleg nem mindenki rendszeres templomba járó - gyászukban komolyan venni. Talán szavakba önt néhány érzést, amelyet a gyászoló teljesen rendezetlen és megfogalmazatlan formában hord magában, hogy ebből a gyászba való őszinte beleérzésből majd Istenre mutasson. A gyász krízishelyzet, nem utolsósorban azért, mert egy szeretett ember elvesztése a „Merre?” kérdését veti fel. Saját életemből veszem a példát. Szerettem és nagyra becsültem az elhunytat a maga sajátosságában és páratlanságában. A veszteség pótolhatatlan. A szeretetet és a nagyrabecsülést már nem tudom személyesen az elhunyt iránt kifejezni. így maradok itt gyászolóként a koporsó mellett a kérdéssel: hogyan tovább a szeretettel, amelyet az elhunyt iránt éreztem. És a másik irány. Az elhunyt maga is kifejezte szeretetét és nagyrabecsülését irányomban. Azonban a személyem iránti nagyrabecsülés és elismerés egyik forrása most elapadt. Soha többé nem fogok tudni a most elhunyt szeretetében részesülni az eddigi években és évtizedekben megszokott és megszeretett formában. Soha többé nem lesz alkalom arra, hogy személyesen köszönjem meg a szeretetét - függetlenül attól, hogy eddig éltem-e ezzel a lehetőséggel. Tehát mi legyen a továbbiakban az ezért a szeretetért érzett hálával? « * í* De talán nem csak szeretetet kaptam az elhunyttól. Talán sérelmet is okozott. Talán még nem gyógyultak be az utolsó vitánk okozta sebek. Talán égbekiáltó igazságtalanságot követett el ellenem. Talán már több éve annak, hogy problémák voltak közöttünk, de azóta a szótlanság vett erőt rajtunk. És a harangok hangja most azt mondja: késő van ahhoz, hogy ezt a problémát még csendben és békében el lehetne tüntetni a föld színéről. Vagy én voltam az, aki az elhunytnak okozott szenvedést és igazságtalanságot. Talán mulasztásokat kell felrónom magamnak, mulasztásokat szeretetben, szavakban és tettekben. Lehetetlennek tűnik az elmulasztottat pótolni. Késő. És a kérdés újra így hangzik: merre tovább? Merre a kétségekkel, merre a magamnak tett szemrehányással, merre a nyomasztó gondolatokkal? Merre azzal a szeretettel, amelyet tulajdonképpen őszintén éreztem az elhunyt iránt - 'amelyben azonban nem részesítettem őt kellőképpen? Merre tovább mindazzal, amit elmulasztottam az életében, és amire most - annak felrázó aktualitásában, hogy az ember földi útja tényleg véges - hirtelen ráébredek? # % # Nem dogmatikai tantétel, hanem igazi vigasztalás lehet ez az egyszerű mondat: Isten maga a szeretet. A földi élet határa nem jelenti a gyászoló és az elhunyt közötti szeretet határát. De ez a szeretet - most a gyászban, de bármikor máskor is - Istenben gyökerezik, aki maga a szeretet, és akitől jön minden szeretet. Tehát rábízzuk magunkat szeretetünkkel együtt Istenre, a szeretet forrására. Alig tudunk többet tenni, mint a minket ért fájdalmakat és sérelmeket teljes szívből elnézni az elhunytnak. Csak elmondani tudjuk - a temetés alkalmából is -, hogy készek vagyunk megbocsátani és végül így a megbocsátásra való készségünket Istenre bízni. És a saját mulasztásokra irányuló kínzó kérdésben nem marad semmi más, mint az Isten szeretetére és megbocsátására való hagyatkozás. Olykor a gyászolók kérik, hogy a temetés ne tartson túl sokáig. Biztosan várnak vigasztalást és segítséget a lelkésztől - de ezt lehetőleg rövid, pregnáns és „ütős” formában csomagolva. Az említett négy nagy vonalat - a megtapasztalt, valamint az odaajándékozott szeretetet, az elszenvedett sérelmeket és a saját mulasztásokat - semmiképpen nem lehet minden egyes temetési igehirdetésben kibontani. Nem kell megijedni, nem szeretnék egy újabb agendaújítást kirobbantani. Viszont bemutatok egy liturgikus szöveget a temetési agendából, amelyet Bajorországból ismerek, és amelyet mint gyászoló már párszor átéltem mélységében és szélességében. És amely hatásos „töménységének” és érzelmi mélységének köszönhetően olyan szavakat ajándékozhat a gyászolónak, amelyeket ő maga a gyász idejében esetleg nem tudna megtalálni: Ha szerettük az elhunytat, ha nagyra becsültük őt, akkor őrizzük ezt a szeretetünket és nagyrabecsülésünket az ő halálán túl is. Ha ő jelentett nekünk valamit, ha ő szeretett minket, adjunk hálát ezért neki, de különösen Istennek, aki maga a szeretet, és akitől jön minden szeretet. Ha fájdalmat, sérelmet okozott volna nekünk, akkor teljes szívből nézzük ezt el neki. Ha pedig mi mulasztottunk volna szeretetben, szavakban, tettekben, akkor hagyatkozzunk Isten szeretetére és megbocsátására. Békében búcsúzzunk! Ámen. % * # Feleségem, aki magyar lelkész, néhány temetés alkalmával gyülekezetében már használta az idézett szöveget - természetesen a Magyarországi Evangélikus Egyház megszokott temetési liturgiáját megőrizvén. Közös benyomásunk, hogy ezek a mondatok nem csupán „sorra veszik” a gyászolók különféle érzelmi állapotait. Nem csupán „kipipálják listaszerűen” az említett négy nagy kérdéskört - a megtapasztalt és az odaajándékozott szeretetet, az elszenvedett sérelmeket és a saját mulasztásokat -, hogy minden gyászoló megszólítva érezhesse magát. Úgy látjuk, hogy ezek a szavak biztonságot és tájékozódást adnak a gyászban. Mert azt üzenik: nem illetlen és nem megvetendő, ha valaki gyászában ittmaradtként nem tudja, hogy merre tovább a szeretettel és a mulasztásokkal. És nem becsületsértő, ha érezhető, hogy a saját erő véges, és hogy végül csak Istenre lehet hagyatkozni. Benyomásunk az is, hogy sokat követelnek ezek a szavak. Most bocsássunk meg az elhunytnak, most hagyjuk Istenre mulasztásainkat, hogy mindjárt - a temetés pillanatában - békében búcsúzhassunk az elhunyttól. Sokak számára mérhetetlenül túlterhelő ez - és ugyanakkor pótolhatatlanul vigasztaló, ha a gyász sötétségében olyan út lesz láthatóvá, amelyen a látszólag megoldhatatlanná vált kérdéseknek mégsem egyedül kell nekivágni, hanem Istenbe vetett bizalommal és Isten szeretetében lehet továbbindulni. Benyomásunk továbbá az is, hogy ezek a szavak közösséghez vezetnek. Új, a jövőbe mutató közösséghez az elhunyttal, aki iránt az ő halálán túl is őrizzük szeretetünket. Közösséghez a gyászolók között, akiket különkülön összekötnek egymással a kétségeik és a szeretetüket, mulasztásukat érintő kérdéseik, és akik végül - akár valamennyire tudatában vannak ennek, akár nem - Isten szeretetéből élnek. És közösséghez Istennel, aki nemcsak a halálban, hanem földi vándorlásunk minden pillanatában maga a szeretet. Tapasztalatunk szerint mélyen megérintő és egyszerre felemelő szavak ezek. Magyar testvéreim - gyászolók, presbiterek, lelkészek, mindenki - figyelmébe ajánlom ezt a rövid liturgikus szöveget, amelyet magam tartalmasnak és jónak tartok. Ezek a szavak egyfajta gondolatébresztésül szolgálhatnak. Hogy liturgiái használtba is kerülhet-e az említett szöveg, annak eldöntése testvéreim kezében van. ■ Holger Mánké
