Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-11-01 / 44. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2009. november 1. » 7 ^ Mindkettőnk számára ismerős ez a helyzet, korábban többször megesett: szemben ülünk egymással, én kérdezek, ő válaszol. Igaz, akkoriban Győri Virág nem interjúalany volt, hanem vizsgázó főiskolai hallgató, én pedig nem az Evangélikus Élet olvasószerkesztőjeként érdeklődtem, hanem a diákot vizsgáztató oktatóként...- Teológiát és pedagógiát tanultál, végzettséged szerint hittantanár és angol szakos tanító vagy, ám már jó ideje az írott sajtóban dolgozol.- Azok közé az emberek közé tartozom, akik nem könnyen találták meg a saját útjukat. Érettségi után az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus szakán kezdtem meg a tanulmányaimat, de hamar rádöbbentem, hogy az, ami engem igazán vonzott a lelkészi szolgálatban, nevezetesen a lelkigondozás, bizony csak egy szelete ennek a hivatásnak: egy sor olyan dolgot is kellene csinálnom, amelyhez nem éreztem magamban elég erőt. Harmadév után ezért átjelentkeztem a hittantanári szakra, és elkezdtem az ELTE tanítóképző karát. Fantasztikus tanáraim voltak, akik nem tanítványként, hanem egyenrangú szellemi partnerként kezeltek. Óriási megtiszteltetés volt számomra, hogy bevontak az oktatómunkába is: a magyar nyelvi és irodalmi tanszék demonstrátoraként helyesírási gyakorlóórákat tarthattam a diáktársaimnak. Akkor még nem sejtettem, hogy az itt megszerzett ismereteknek köszönhetem majd a hivatásomat. Amikor 2002-ben mindkét helyen befejeztem a tanulmányaimat, titkon arról ábrándoztam, hogy legszívesebben ezzel a két területtel foglalkoznék tovább. Alig telt el néhány hét az után, hogy ezt megfogalmaztam magamban, a kismarosi Szélrózsa találkozón egy „különös véletlen” - na meg Bottá Dénes fotós - T Pintér Károly mellé sodort, aki elmesélte, hogy éppen korrektort keresnek az Evangélikus Élethez... Szeptembertől munkába is álltam.- ...majd néhány röpke hónap elteltével olvasószerkesztővé léptél elő. Sőt rövidesen még komolyabb feladat bízatott rád.- A kéziratgondozás során tapasztaltam meg először, hogy nem volt hiábavaló ez a sok vargabetű, hiszen a cikkek olvasása közben bizony építenem kellett a bibliaismereti, egyháztörténeti, rendszeres teológiai tanulmányaimra, de a főiskolán szerzett pszichológiai, művelődéstörténeti, természettudományos ismereteimet is tudtam kamatoztatni. Sőt mi több: a pedagógiai képesítésemet sem kellett sutba vágnom, hiszen a félévente megrendezett evangélikus médiaműhelyeken egy kis helyesírást-nyelvhelyességet is oktathattam az érdeklődőknek. Mindemellett belekóstolhattam a lapszerkesztésbe is. Amikor a főszerkesztő úr szabadságra ment, több alkalommal én állítottam össze az újságot. Hálás vagyok neki azért, hogy bedobott a mély vízbe, és azért, hogy rengeteg szakmai fortélyt leshettem el tőle.- Ennek az időszaknak a végére én is emlékszem, akkoriban érkeztem a laphoz. Fél éven át ültünk egymás mellett az EvÉlet szerkesztőségében a „csendszobában”, te, az olvasószerkesztő és én - mint beosztottad -, a korrektor.- Igen, ez különleges helyzet volt, hiszen ritkán adódik úgy, hogy az ember egykori tanárának a „főnöke” legyen. Mikor felmerült annak a lehetősége, hogy egy önálló korrektor kerülhet mellém, rögtön annak a A hit hétköznapi valósága Beszélgetés Győri Virággal, a Family magazin főszerkesztőjével neve ugrott be először, akitől a legtöbbet tanulhattam, akinek a tudásában maximálisan megbízom. És akinek jó szívvel adhattam tovább a stafétát is...- Mi tagadás, az EvÉlethez kerülésem számomra is meglepő fejlemény volt, nem terveztem, hogy feladom a főiskolai oktatói állásomat egy hetilapért... Azt a bizonyos stafétát, az olvasószerkesztői posztot pedig azért kellett átvennem, mert te újabb hivatást kaptál: édesanya lettél.- 2004 őszén született meg Hanga lányom, rá két évvel pedig Panna.- Az otthon töltött évek alatt sem tétlenkedtél: kisebb-nagy óbb munkákat vállaltál, sőt újabb diploma megszerzésébe is fogtál.- Mivel nagyon szeretem a munkámat, egy idő után elkezdett hiányozni. Inkább kevesebbet aludtam, csak hogy dolgozhassam egy picit... Szerettem volna ezt a páratlanul szép időszakot arra is fordítani, hogy egy kicsit elmélyítsem a szakmai tudásomat, így jelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kiadói szerkesztő szakára. Itt is nagyon sok hasznos ismerettel gazdagodhattam.- Miként talált rád eközben az új feladat, hogyan lettél a Family magazin főszerkesztője?- Egy évvel ezelőtt, amikor a lap működtetését átvette a Harmat Kiadó, megkeresett dr. Herjeczki Kornél kiadóigazgató, hogy elvállalnám-e ezt a posztot. Mivel az £v£letnél már szereztem ilyen irányú tapasztalatokat, és a szívemhez igen közel áll a lap profilja, igent mondtam. így végre elmondhatom: a helyemen vagyok, azt csinálom, amit szeretek.-„Családi és párkapcsolati magazin" - olvasom a címlapon, a lap mottója pedig: „Családban élni jó!” Milyen meggondolásból választottátok éppen ez utóbbit?- Lépten-nyomon azzal találkozunk manapság - ezt sugallja a média, ez a divatos vélekedés -, hogy a házasság fölösleges nyűg, bajok és boldogtalanság forrása, a gyerek is csak az érvényesülés akadálya...- ...holott a tudományos kutatások eredményei szerint ennek éppen az ellenkezője az igaz: amint a Kopp Mária orvos-pszichológus professzorral készült, előző számotokban megjelent interjúból is kiderült, a férfiak Más megvilágítás Teltek-múltak a napok, de csak nem akart útnak indulni. Bevackolta magát puha fészkébe, és szép csendben várakozott. Hiába érkezett el a „nagy nap”, ő rá sem hederített. Továbbra is vígan kuporgott kuckójában. Jöhetett holdtölte, napkitörés, kettős fronthatás - meg sem kottyant neki. Pedig már minden egyes porcikám azt kívánta: bárcsak vége lenne ennek az áldatlan állapotnak! Mert az édes teher nyomasztó súllyá vált, a helyes kis pocak meg hatalmas görögdinnyévé. Kis családunk immár harmadik hete állt ugrásra készen, amikor egy éjszaka ismerős fájdalmakra ébredtem. A szívem a torkomban dobogott: igen, tízpercenként érkeznek a hullámok! A nagyszülők gyorsan autóba pattantak, hogy minél előbb átvehessék tőlünk a stafétát, és őrizzék elsőszülöttünk álmát. Nekilódultunk, ám a kocsiban kellemetlen érzés kerített hatalmába. Alig mertem bevallani a férjemnek: elmúltak a fájások. Jaj, mi lesz most? Kirángattuk szegény nagyszülőket az ágyból, s most szégyenszemre vissza kell fordulnunk? Az ügyeletes szülésznő megerősítette a tényt: ez a gyermek bizony még nem indult útnak, bár már több mint egy hete át kellett volna szakítania a célszalagot... Mit volt mit tenni, hazakullogtunk. Folytatódott hát az idegtépő várakozás. Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy nem tart örökké ez az áldatlanná vált áldott állapot, de szörnyen nehezen viseltem a kiszolgáltatottságot. Azt, hogy egy kicsit sem tudom befolyásolni az eseményeket. Amikor letelt a kórházi protokoll által előírt tizenkét napnyi túlhordási idő, Pannus kénytelen volt engedni a szelíd erőszaknak, és hatalmas gombszemeivel rám csodálkozott. Világrajövetele és egész lénye azóta is arra tanít, hogy vannak dolgok, amelyeket alázattal el kellfogadnom. Hiába türelmetlenkedem, erőszakoskodom, csak egyre feszültebb, ingerültebb leszek. Ám ha megbékélek a helyzetemmel, és a végtelennek tűnő perceket arra használom, hogy átgondoljam az életem, mindjárt más megvilágításba kerül minden. Még az is kiderülhet, hogy nem az én terhem a legnehezebb a világon... Érdemes belegondolnunk: valójában az egész életünk nem más, mint szüntelen várakozás. Amíg egyedül vagyunk, társra várunk, ha már megleltük a másik felünket, utódokra. Várunk a buszra, a fizetésünkre, szeretteink visszaérkezésére, bejelentett állásra, megbocsátó szóra, jó hírre, megnyugtató diagnózisra, testi-lelki fájdalmaink elmúlására... Ezért is gondoltuk úgy, hogy a Family novemberi számát ennek a témának szenteljük. Szerzőink jóvoltából néhány igazán különleges életút tárul elénk. Megszólalóink őszintén megváltják: időnként közel jártak ahhoz, hogy feladják a küzdelmet. Ám azt is elárulják, hogy nem volt hiábavaló a majd hétévi jegyesség a három évtizednyi egyedüllét, a kisbaba utáni sokesztendőnyi vágyódás. Áldás fakadt a próbára tévő helyzetekből. Mert akinek van kibe kapaszkodnia, az úrrá tud lenni a gyötrő perceken, a kínzó miérteken. Aki annak a kezébe teszi le az életét, akitől ajándékba kapta, az nap mint nap megtapasztalja, hogy a meddőnek tűnő pillanatokból is fakadhat öröm. ■ Győri Virág számára a házasság és a gyerek egyenesen védőfaktor.- Mi, a lap készítői pozitív életszemléletet szeretnénk közvetíteni. Nem hurráoptimizmus ez; nem állítjuk, hogy a családban mindig minden csupa napsütés, és nincs árnyék. Azt viszont hisszük, hogy a nehézségek kellő elszántsággal, kompromisszumkészséggel és humorral legnagyobbrészt leküzdhetők, és hogy a család semmiképpen nem valami elavult, kihalásra ítélt közösség, hanem érték.- És mit jelent a „párkapcsolati” kifejezés? Netán azt, hogy a házassággal egyenértékűnek tekintitek az egyéb együttélési formákat is?- Nem. Arra utal, hogy ennek a lapnak az az egyik legfontosabb küldetése, hogy a családi élettel kapcsolatos témák mellett a párkapcsolati kérdésekben is irányt mutasson. Azoknak is, akik házasságban élnek, és azoknak is, akik még társra várnak, vagy jegyben járnak, netán valami miatt egyedül maradtak. hogy az azonnal félredobná, mert taszítja őt a „kánaáni nyelvezet” És ha már beleolvas, ki tudja, nem fogja-e meg őt valamelyik írás, nem gondolkodik-e el rajta... Ily módon a misszió eszközeként is működhet a lap.- Világos, de az, hogy a nyelvezet nem „elidegenítő effektus”, még nem elegendő ahhoz, hogy egy magazin missziós küldetést is betölthessen.- A lapot megjelentető Harmat Kiadónak már komoly tapasztalatai vannak abban, miként lehet minél gyakorlatiasabban, életszerűen megfogalmazni az örömhírt, úgyhogy erre bátran építhetünk. Ugyanakkor amellett, hogy számos olyan témával foglalkozunk, amely egy családot a mindennapokban foglalkoztathat - gyermeknevelési kérdések, a környezettudatos életmód, a testi-lelki egészség, a családtagok közötti konfliktusok vagy akár az öltözködés, a főzés -, hangsúlyos szerepük van az élettörténeteknek is. Úgy tapasztaljuk ugyanis, hogy sok hívő keresztény fejében a hit és a hétköznapi valóság nem kapcsolódik össze; azt, amit a templomban hallanak, nem tudják a hétköznapokra lefordítani. Ezt az összekapcsolódást segíthetik elő azok a vallomások, bizonyságtételek, amelyekben valaki arról mesél, hogy mi-Ftfasdarjnntaife Családban élni jó! Legyen Ön is e jó hír terjesztője! Szeretnénk, ha ebben a borongós, nehézségekkel teli időszakban minél többen megerősödhetnének abban, hogy családban élni jó. Novemberi számunkat ezért a szokásosnál nagyobb példányszámban jelentetjük meg, hogy a gyülekezetekbe, házaspáros vagy családi közösségekbe ingyen eljuthasson. Ha szívesen csatlakozna kezdeményezésünkhöz, bátran keressen meg minket! Kérjen ismeretségi köre, közössége számára ingyenes példányokat! A www.family.hu honlapon az „önkéntes terjesztő vagyok” linkre kattintva töltse ki az ehhez szükséges igénylőlapot, amelyen megjelölheti, hogy hány példányt kér, és hogy ezeket hol veheti át, a lakóhelyéhez közel. Ha nincs internetelérése, de érdekli ajánlatunk, az 1/466- 9896-os vagy a 20/295-6595-ös telefonszámon is megtalál bennünket. Hisszük, hogy a családok segítése közös ügyünk. Együtt többre megyünk! Novemberi számunk tartalmából • Remény nélkül nincs értelme várni - interjú Nemes Ödön jezsuita szerzetessel a várakozás és a türelem szerepéről, illetve arról, hogy meddig érdemes életben tartani egy kapcsolatot. • Mondd: mi a szeretetnyelved? - sokszor azért nem értjük egymást, mert nem tudjuk, hogy a másik miként fejezi ki a szeretetét, és mivel lehet igazán örömöt szerezni neki. Tesztünk segítségével most olvasóink is megtanulhatják önmaguk és társuk „szeretetnyelvét” • Várótermi vívódások. Hogyan lehet az elfecsérelt pillanatokból értékes idő?- miként tehetjük elviselhetővé, akár örömtelivé azokat a végtelennek tűnő pillanatokat, amelyeket egy rendelőben töltünk beteg gyermekünkkel? • Pál levele az Elműhöz - hitről és humorról Kovács András Péter Karinthy-gyűrűs humoristával, a Dumaszínház tagjával. • Mélyebbre látni - Nánási Tamás újságíró elvesztette a fél lábát, de új életre talált. Megindító tanúságtételében arról is beszámol, hogy egy kisgyermek örökbefogadásával miképp lett teljes a házassága. • Karácsony - nélküle. Az ünnepek közeledtével valahogy jobban fáj a szív, és még jobban hiányoznak előrement szeretteink. Hogyan dolgozzuk fel magunkban a gyászt?- Úgy tudom, anyalapotokat, a Németországban kiadott, közel húszéves Family t nem csak elkötelezett keresztények ismerik és olvassák. Az ottani szerkesztőségnek kifejezetten célja, hogy szélesebb közönséghez is eljusson a magazin.- Ebben mi is hasonló utat járunk. Nem titkoljuk keresztény meggyőződésünket, de nem tesszük ki mindenáron az „ablakba” Úgy próbálunk fogalmazni, hogy ne csupán az elkötelezett keresztényeket tudjuk megszólítani, hanem azokhoz is eljuttathassuk mondandónkat, akik eltávolodtak a hittől, az egyháztól, sőt azokhoz is, akik sosem voltak a közelében. Az a célunk, hogy - mondjuk - a játszótéren egy keresztény anyuka nyugodtan odaadhassa a lapot a nem hívő anyatársnak anélkül, ként tapasztalta meg egy-egy krízishelyzetben Isten vezetését, szabadító kegyelmét. Óriási hatásuk van ezeknek a történeteknek, hiszen azt üzenik: ha neki sikerült, nekem miért ne menne?- Az emberek nem szívesen nyílnak meg mások előtt. Honnan „szerzitek” akkor ezeket a történeteket?- Nagy örömünkre szolgál, hogy az elmúlt egy év alatt sikerült olyan szerzői gárdát összetoboroznunk, amelynek a látóterébe rengeteg érdekes életút, színes egyéniség kerül. Az is gyakran előfordul, hogy olvasóink maguk küldik be ezeket a történeteket. Büszkék vagyunk rá, hogy nem kell a német anyalapból cikkeket fordítanunk ahhoz, hogy értékes tartalommal töltsük meg a magazint. ■ Dobsonyi Sándor
