Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-11-01 / 44. szám
„A fejedelmekkel szembeni polémia érzetét tovább fokozza, hogy Luther többnyire mellőzi, lerövidíti vagy a saját szája íze szerint fogalmazza át a leveleiben megszólított hatalmasságok teljes protokolláris titulatúráját.” Október a reformáció hónapja !► 9. oldal „Tudni kell azonban, hogy nagyon szigorú törvényi előírások szabályozzák az intézmény működésének alapvető feltételeit: hány négyzetméternek kell jutnia egy gyermekre, hány kis szekrénynek és kis mosdónak kell elférnie, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat által engedélyezett konyháról nem is beszélve.” „Nem elég létrehozni -fenn is kell tartani!” !► 13. oldal „Azt viszont hisszük, hogy a nehézségek kellő elszántsággal, kompromisszumkészséggel és humorral legnagyobbrészt leküzdhetők, és hogy a család semmiképpen nem valami elavult, kihalásra ítélt közösség, hanem érték.” A hit hétköznapi valósága !► 7. oldal Német és szlovák nemzetiségi oldal !► 6. és 8. oldal Halottak napjára !► 10. oldal A REFORMÁCIÓ ÜNNEPE - 2KOR 4,5-7 „Vége lesz az éjszakának ott, hol Jézus tündököl” Az igaz ember hitből él Országos reformációi istentisztelet Miskolcon ► Az avasi református templom és környéke régi idők hangulatát idézi. Azt a kort, amikor még nem ismertük az eldobható anyagokat. A templom körül évszázados sírkert; az épület szűk kis ajtaján belépve is megérint a múlt. A hatalmas oszlopok, magas-íves gótikus ablakok más világot idéznek, mint az Avas hegy túloldalán emelkedő panelrengeteg. A panelek egyformasága a számítások szerint elegendő teret ad a bennük lakó embernek - ám csak az egyedi tervezés és kivitelezés formál valódi otthont. Talán nem túl erőltetett a párhuzam, ha mindezt kiindulásnak vesszük a reformációra való emlékezéshez. Itt, at ősi avasi református templomban, ahol a reformáció egyik első hajtásaként még Dévai Bíró Mátyás - a magyar Luther - is szolgált, gyülekezett össze Miskolc protestáns népe október 25-én a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) által rendezett országos reformációi istentiszteletre. A liturgia, a kórusok énekei - hét különböző énekkar bizonyította a miskolci protestánsok zeneszeretetét - és a gyülekezeti közös énekek után új színt hozott az istentisztelet menetébe a MEÖT elnökének, D. Szebiklmre nyugalmazott evangélikus püspöknek a prédikációja. Isten bennünket kérdéseinkkel, megcsömörlött élethelyzeteink keserűségével, új utáni vágyunk csalódottságával együtt ölel magához - hirdette a püspök. Jézusban látott szeretete bizalmunknak megújuló forrása lehet. Feladatunk, hogy hitünkről számot is adjunk - mint ahogy azt megtették a hitükért sokat szenvedett elődeink is -, hátha sikerül Krisztus szép arcát megmutatni felfrissülést kereső felebarátainknak. A szép rendbe szervezett istentisztelet úrvacsorában folytatódott. A jelen levő igen nagy számú gyülekezet mozgó úrvacsorában élhette meg egybetartozását: református módon, kenyérrel, de a részt vevő más felekezetbeli lelkészek, lelkésznők segítségével vehette magához a szentségeket. A szépen átgondolt és előkészített istentisztelet veretes liturgiája reformátor elődeink pátoszát idézte a lutheránus fülnek: szavaik máig megőrzött formája különös hangulatot adott és újabb kérdéseket indíthattak el az egybegyűltekben a templomból való kilépés után. Vajon mi a szerepe Luther és Kálvin magyar követőinek olyan környezetben, amely állandó változásával minket is a változás és változtatás felé csábít és kényszerít? Hol a helye értékeinknek? Az istentisztelet után a gyülekezet vendégül látta a kórusokat, a messziről is érkezett szolgáló lelkészeket és szeretteiket. A nagyszámú többi ünneplő - a közvilágítás hiánya miatt - a lépcsőkön elhelyezett gyertyák fénye mellett indult haza. ■ Buday Barnabás Mindig felejthetetlen élmény, ha végiglátogatjuk a reformáció jeles városait. Egyre több evangélikus gyülekezet igyekszik megszervezni ezt a minden fáradságért gazdag kárpótlást ígérő „zarándoklatot”. De arra a kérdésre, hogy hol indult el a reformáció, még azok is, akiknek nem adatott meg, hogy felkeressék ezeket a távoli helyeket, legalább néhány város nevét fel tudják sorolni. Wittenbergét bizonyosan. Hol indult a reformáció? Csak földrajzi vonatkozásban válaszolhatjuk meg ezt a kérdést? Igaz, így is. S felsorolhatjuk a reformáció fellegvárait: Eisleben, Eisenach, Erfurt, Wittenberg, Worms, Wartburg vagy Magyarországon Budavár, Sopron, Sárvár, Vizsoly. S természetesen e városokhoz neves személyek munkásságát is kapcsolhatjuk: Lutherét, Melanchthonét, Dévai Bíró Mátyásét vagy a bibliát magyar nyelvre fordító Károli Gáspárét. Az ünnep igéje ennél mégis mélyebbre ás. Hol indult a reformáció? A szívekben! Mindenekelőtt a szerzetesi kolostor cellájában az élő Isten ítéletétől rettegő, a kegyelmes Isten után vágyódó Luther Márton szívében. Mindaddig csak a haragvó, kérlelhetetlenül követelő Isten arcát látta maga előtt, amíg fogát összeszorítva, akaraterejét megfeszítve virrasztással, imádsággal, böjtöléssel, önmaga sanyargatásával próbált irgalmat nyerni. Reményik Sándornak az Istenarc című versében elhangzó vallomása segít megértenünk ezt az állapotot: „Egy istenarc van eltemetve bennem, /A rárakódott világ-szenny alatt. / A rámrakódott világ-szenny alól, / Kihűlt csillagok hamuja alól / Akarom kibányászni magamat.” Az „önmegváltás” kísérletének sötét zsákutcájában vergődő ágostonos szerzetes szívében végül az Úr gyújtott fényt. Megrettent, félelemtől eltorzult arca egyszerre felderült, mert aki egykor ezt mondta: „sötétségből világosság ragyogjon fel”, most felfedte előtte dicsőségét Krisztus arcán. Isten az ő teremtő szavával, igéjével, Szentlelke által vitte végbe ezt a csodát. Hiszen egyedül a hit tekintetével fedezhetjük fel, hogy ez a dicsőség a töviskoronás, vérző, szenvedő, haláltusát vívó Krisztus arcán ragyog fel. Az addig „eltemetett istenarcról” éppen a kereszt titkának feltárulása távolította el a leplet. Szívet érintett és formált át a boldog felismerés: elvégeztetett a szabadítás a bűnből, a halálból, az ördög hatalmából. S mindez nem emberi erőfeszítésért, hanem ingyen, kegyelemből, hit által adatik az élő Isten színe előtt vívódónak s majdan az ő színe előtti számadásra készülőnek. így vall erről a reformátor: „De végre nagy gyötrelmemet az örök Úr megszánta, irgalmára emlékezett: szívét felém kitárta. Jó Atyaként fordult hozzám, Egyszülöttét feláldozván, ki néki legdrágább volt.” (EÉ 318,4) És aki az előbb még csak önmaga gyarlóságát látta és azt, hogy képtelen a szent Isten előtt megállni, most Krisztusra mutat, s a felszabadító evangélium hirdetőjévé válik. Ezt örökíti meg a wittenbergi városi templom oltárán Lucas: Cranach képe is. Középen a Megfeszített, balra a gyülekezet, jobbra pedig a szószékről a Krisztusra mutató igehirdető, Luther. A művész, akárcsak az igehirdető, Krisztust állítja középpontba. Hasonlít ez az üzenet Pál apostol vallomástételéhez: „Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért.” így indult a reformáció, s hiszem, egyedül így indulhat, folytatódhat ma is népe, egyháza életében és a mi egyéni, családi életünkben. Aki egykor azt mondta: „sötétségből világosság ragyogjon fel", ma bennünk, köztünk is el tudja végezni azt, ami egyedül hatalma, szánó szeretete által lehetséges. A reformátor énekével tárhatjuk Urunk elé kereszténységünk mai állapotát: „Lásd meg a mennyből, Úristen, nagy szánalomAZ ÜNNEP IGÉJE mai nézzed, mint fogynak szenteid itt lenn, elhagyattunk, szegények. Szent igéd rontják, támadják. Kihunyt a hit, a tiszta láng már sokaknak szívében". Nem feledhetjük azonban, mit válaszol erre az Úr: „Hét tűzön megy át az ezüst, úgy ragyog tisztasága. Nem kell az igét féltenünk, mert próbák tüzét állja. Megbizonyítja hatalmát a kereszthordozáson át, s még messzebb ragyog fénye.” (EÉ 257,1.3) Urunk minden korban arra a belátásra indít bennünket, hogy hitünkben, reménységünkben, Isten és ember iránti szeretetünkben meg kell újulnunk. Kishitűségünkből, restségünkből, őt megtagadó életvezetésünkből meg kell térnünk. S ha Krisztus népéhez tartozónak valljuk magunkat, akkor be kell látnunk, hogy ezt nem halogathatjuk. Amikor Jézus Krisztusnak, a megfeszítettnek és feltámadottnak szava megérinti szívünket, akkor újat kezdhetünk. Először is tisztul a látásunk. Rádöbbenünk esendő, törékeny, gyarló „cserépedény” voltunkra. A valódi értéket, kincset az ember biztonságos helyen igyekszik elrejteni, nem cserépedényben. A Szentírás azonban végig a minden indokot megcáfoló isteni irgalomról tanúskodik. Urunk az evangélium kincsét azokra bízza, akiket az emberi vélekedés alkalmatlannak ítél. Akit a Szentlélek Isten ezzel a kinccsel megajándékoz, megérti, hogy azt nem őrizgetheti önmagának. Életében megtapasztalássá lesz, hogy az élő Jézus Krisztus hordozza őt. Az erőtlenség dacára az Úr rendkívüli ereje célba juttatja az üzenetet. A kishitűség csak a saját képességeivel, erejével számol. A hit viszont az evangéliummal, ami Isten ereje. Mi óvja meg az elbizakodástól az Úr követeit? Az Isten iránti, a Jézus irgalmába vetett bizalom. Kérjük hát alázattal: Urunk, áraszd ki ránk Szentlelkedet, hogy evangéliumodat valóban tisztán hirdessük, szentségeiddel akaratod szerint éljünk, s így mint a te néped, világosságodban járva tanúskodjunk rólad! Ámen. ■ Deme Dávid Szeredai szentelés ► Újonnan épült evangélikus templomot szenteltek múlt szombaton Csíkszeredában, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház legfiatalabb gyülekezetében. Az ünnepi esemény jelentőségét nem utolsósorban az a körülmény is növeli, hogy a Székelyföld szívében - Hargita megyében - ez az első temploma az evangélikusságnak. !► Folytatás a 3. oldalon
