Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-10-18 / 42. szám
6 ■m 2009- október 18. élő víz Evangélikus Élet A vágta ■ Zsirai László Az októberi délelőttön nehéz őszi ködök látványa helyett - meglepetésként - tavaszias, napsütötte növényzet mosolygott a szürke panelházak rengetegében. A derűs, zöld színek pompája kedvet ébresztett az emberekben. Mosolyukba mártóztak a rózsák az épületek közötti parkban, a játszótér melletti padokra anyukák és nagymamák települtek, óvó tekintetük láthatatlan pórázán tartva a hintákon lendülő vagy a homokozóban guggolva játszadozó csemetéket. Lábról lábra pattogott a labda a közeli pályán, s az ennyi mozgalmasság ellenére nyugalmasnak mondható környéken enyhe szellőcske nótázott csupán zümmögve, mint a méhek virágporgyűjtő kőrútjukon a langyos kora nyárban, de aztán az is teljesen elnyugodott, elcsendesedett. A zavartalan idő kimozdította Piroskát, a nyugdíjas tanárnőt is, aki elhatározta, hogy kihasználva a természeti erők örömet okozóan szelíd magatartását kimegy a temetőbe. Az autóbusz komótosan ballagott vele a lakóteleptől a családi házak övezetén át a temetőkapuig. Évek óta számtalanszor megtette ezt az utat, de sohasem unatkozott közben, mert valahányszor felfedezett valamilyen apró változást: hol egy frissen színezett homlokzatot, hol egy új szobrot a téren, hol csak annyit, hogy éppen milyen virág lendült tündöklésnek a parkokban, az előkertekben. Virágszirmok színpompájában ragyogott a temető is, ahol a kapuban ismerős özvegyasszonyokkal találkozott. Három szál szegfűt vásárolt az egyik pavilonnál; a virágárus lány szelíd tekintetében huncut álmok keringőztek, amikor az előtte kerékpárjával lefékező fiúra nézett. Piroska távoztával a fiatalok rögtön beszélgetni kezdtek a szombat esti házibuli terveiről.- Nem gáz, hogy Blanka szülei is otthon lesznek a buli ideje alatt? - kérdezte a fiú a lánytól, mire Piroska hirtelen a fejéhez kapott.- Jézusom, a gáz! Vajon elzártam, mielőtt elindultam otthonról? - gondolta hirtelen önmagát vizsgáztatva, majd gyors léptekkel haladt a férje sírja felé. Útközben kapkodva vetett keresztet a nagykeresztnél. Az angyalka szobrára pillantva egyre idegesebb lett.- Istenem, angyalom, segítsetek! Biztosan nyitva felejtettem a fazék alatt a gázcsapot, de talán nem forr el a víz, amíg hazaérek - mormolta magában, és a hirtelen lesöpört márvány síremléket gyorsan magára hagyva a buszmegállóba rohant. Szerencséjére kevés várakozást követően érkezett a sárga, vidéki autóbusz. Hamar beért a térre, ahol kék buszra kellett átszállnia a közeli főútvonalon. A kék autóbusz éppen akkor fordult be, amikor Piroska lelépett a sárga busz lépcsőjéről.- Istenem, csak elérjem! Jézusom, ne engedd, hogy elmenjen az orrom előtt! - fohászkodott, amikor az autóbusz lomhán beállt a megállóba. Piroska szaporázta a lépteit, de így morgott magában, amikor látta, hogy az utolsó utas is beszállt a buszba:- Ezt már nem érem el. Várhatok fél órát, amíg jön a következő. Mégis meglepetéssel észlelte, hogy az autóbusz nem jelzi indulási szándékát, nyugodtan várakozik, talán elromlott valami a szerkezetében, vagy egyéb gondja támadt a sofőrnek. Piroskát még az a fordulat is elkerülte, hogy az orra előtt becsukódjon az autóbusz összes ajtaja.- Milyen rendes ember ez a sofőr!- jegyezte meg Piroska, amint fellépett a kék autóbusz első lépcsőjére.- És mosolyog is... No, akkor a mosolyáról ismerte fel a vejét, aki éppen szolgálatban dolgozott, éppen ezen a vonalon, s pontosan akkor érkezett, amikor a késlekedésben lévő, siető Piroskának égetően fontosnak bizonyult, hogy mindez így történjen. Tudta, hogy a lóversenypálya melletti nyílegyenes szakaszon nem fog lassan menni a busz. Jól ismerte a vejét, aki a gázpedálra taposott, hogy behozza a megállóban várakozással elvesztegetett menetidejét. Piroskában ugyan a vérnyomáscsökkentő tablettára fittyet hányva rendetlenül haladt felfelé a pumpa, de a busz szépen kísérte a párhuzamos versenypályán vágtázó lovak élbolyát. Igazi küzdelem kint is, bent is. A lóversenypályán a díjakért, helyezésekért, tétek utáni nyereményekért harsogott a lelátók népe, izzadtak a zsokék a paripák nedvesedő hátán; az úttesten a percekért forogtak a kerekek, csak nehogy baleset következzen be; Piroska ereiben, idegszálaiban pedig az aggódás láza forrott erősebben és sebesebben, mint bakonyi viharok idején a szél. Szinte maga előtt látta a panelház falait kormosán, a konyhaablakból kitörő sűrű füstöt, s már azt is elképzelte, hogy legalább három emelet leégett. Utoljára a háborúban hatvanhárom évvel ezelőtt, majd a forradalom alatt, ötvenkét éve tapasztalt efféle borzalmakat a füstölgő romok között. Hasonlóképpen ijedt meg akkor is, amikor a ruszki katonák a kenyérért sorban álló, ártatlan emberekre lőttek a körúton. Tűzoltóautók szirénái hasították a levegőt, amint a lakóháza közelében lévő megállóban leszállt az autóbuszról. Észre sem vette, hogy a veje mosolyogva intett neki búcsút az esti találkozásig, csak a szirénák szimfóniáját hallotta dübörögni a dobhártyájában, a halántékán belülről dörömbölt a félelem. Befordult a ház elé, futva-rohanva, mint az eszét vesztett őrült, aki semmiről és senkiről nem hajlandó tudomást venni a környezetében, csak az a beszűkültén eszelős gondolat, vágy, ösztön hajtja, ami arra ösztökéli, hogy mindenen és mindenkin átgázolva céljához érjen. Az aggódás, hogy milyen visszavonhatadan rosszat tett, s miatta kényszerülnek ártatlanul vert helyzetbe a lakótársai. De hiszen még soha nem okozott kárt senkinek élete eddig eltelt nyolcvan éve során. Futott, rohant Piroska, ám lassított, kimerült hirtelen, azzal nyugtatta magát, hogy nem füstöl a konyhaablak, s ugyan a tűzoltók lármája is abbamaradt, de biztosan a ház mögötti parkolóba álltak, hogy onnan közelítsék a tűzfészket. A lépcsőházba érve kissé alábbhagyott benne az indulat, mert nem látott tűzoltókat, tehát távolabbra mentek. Meg sem várta a liftet, gyalog caplatott fel a hatodik emeletre, a kimerültségtől babrálva forgatta kulcsát az ajtózárban. Hirtelen belökte csak az ajtót, s nyitva is hagyta. Egyenesen a konyhába tartott, ahol látta, hogy a leveses fazék alatt nem táncol a gázláng, és a gázcsap elzárt állapotban pihen. Kabátját le sem vetve, kimerültén rogyott a nappali első foteljébe, szorgalmasan kapkodta a levegőt.- Hála az égieknek, hogy nem következett be a baj! - kulcsolta össze a kezeit, miközben a nyitott erkélyajtón keresztül beköszöntött a lakótelepi templom harangszava, s fehér galambok ültek az erkélykorlátra fürdőzni a Nap simogató sugaraiban. Hálókocsin ■ Hunyady Sándor Az utazósapkás, kövér úr a hálókocsi peronján állott, az egyik fülke ajtaja előtt. Jómódú ember volt, szerette a kényelmet, és ha éjszaka utazott, mindig kibérelt egy teljes hálófülkét, hogy egyedül lehessen. Most azonban nem volt elég óvatos, nem gondoskodott idejében a jegyéről, és már nem kapott, csak egy felső ágyat. Ez nyugtalanná tette. Szóval másodmagával lesz kénytelen tölteni az éjszakát. Egy másik férfival, egy idegen férfival, aki ugyanúgy levetkőzik, mint ő, és megtölti testének kipárolgásával a kupét, amely olyan kényelmetlenül szűk, hogy néha még a szerelmes nászutasoknak is eszébe juthat benne: jobb volna egyedül lenni talán. És ki lesz majd a hálótárs? Miféle ember? Öreg? Fiatal? Fecsegő vagy hallgatag? Fog-e hortyogni? A kövér úr töprengett, hogy milyen embert kívánjon maga alá az alsó ágyban. Végül is arra az eredményre jutott, hogy legjobb lenne, ha az útitárs lemaradna a vonatról. Amire már támadt egy kis remény. Mindössze öt perc hiányzott csak az indulásig, és a „másik” még mindig nem érkezett meg. Ekkor azonban megjelent a kalauz, új bőröndöket hozott, amelyeket berakott a kupéba. És felkapaszkodott a vonatra az az ember is, aki majd az alsó ágyban fog aludni. A kövér úr odanézett, és villamos ütést érzett a szívén. Nem kaphatott volna kínosabb útitársat. Az alsó ágy tulajdonosa életének leghalálosabb ellensége volt. Régi, kipróbált ellenség. Húsz éve tartott vele haragot. Összeütköztek mindenféle téren. Pénzért, nőért, becsületért. Még párbajoztak is, és utána nem békültek ki. Sőt két évtizeden át nem mulasztottak el egyetlen alkalmat, ha valami kellemetlenséget szerezhettek egymásnak, megszerezték, mert vannak haragok, amelyek alaposabbak a szerelemnél. A második utas is testes férfi volt, ugyanabból a súlycsoportból és rangosztályból, mint az első. Még hasonlítottak is, talán épp ezért utálták egymást oly szenvedélyesen. A második utas arcán is ingerült megdöbbenés tükröződött. És azonnal hozzáfogott a legagresszívebb támadáshoz. Magához intette a kalauzt, és pénzt ígért neki, hogy cserélje ki a fülkéjét. Feltétlenül másik ágyat és másik útitársat szeretne. Ebben a hangos alkudozásban egyenes sértés volt. A kövér úr gondolt is rá első dühében, hogy csinál valamit, esetleg verekedik, ha kell. Majd mégis jobbnak találta, hogy ne hallgassa tovább a párbeszédet. Gőgösen bevonult a kupéba, betette az ajtót, vetkezni kezdett. Fölvette fehér zsinóros, bordó pizsamáját. A neszesszerjét lent hagyta az asztalon. Finom, új, krokodilbőr, lila moaré bélésű kézitáska volt. Mint a nők, arra gondolt, hogy bosszantani fogja ellenségét ez a szép holmi. Azzal fölmászott a felső ágyra, és szivarra gyújtott. Főleg azért, mert emlékezett rá, hogy útitársa hideg szájú, és retteg a füsttől. Félóra múlva belépett az alsó ágy gazdája. Úgy látszik, nem sikerült neki másik helyet találni. Nem köszönt, nem kért engedelmet, kinyitotta az ablakot, hogy szellőztessen. Majd halkan fütyörészve, mintha egyedül lenne, ő is vetkezni kezdett. A férfiak akkor sem szeretik nézni egymást, amikor toalettet csinálnak, hajó barátok. Hát még ha utálják egymást! A kövér úr szívében megsűrűsödött a gyűlölet, amint végigkibicelte az alsó ágybéli utas vetkőzését. A füllte tükrében látta, amint leveti nappali ingét, és pizsamát ölt. Undok köntöse volt, pávatarka. Látta, ahogy leveti a harisnyáját, látta a lábát. Valami ősemberi düh gerjedt benne, szerette volna a magasból a nyaka közé ugrani a selyemneglizsére vetkőzött, félpucér alaknak. Beleizzadt az erőlködésbe, hogy uralkodjék magán, és ne tegyen olyasmit, ami kitörne a civilizált világ kereteiből. Éjféltájban mindketten eloltották lámpájukat. És a sötétben a kövér utasnak pokoli ötlete támadt. Hortyogni kezdett. Ébren volt, csak „csinálta” a hortyogást. De olyan démoni erővel, hogy a torka megfájdult belé. A torka fájt, kifáradt, de ugyanakkor mélységes gyönyör fogta el, amikor észrevette, hogy hánykolódik odalent az alsó ágyban, hogy csapkodja a párnáját, és hogy káromkodik utált ellenfele. Hortyogott, boldog volt, röhögött magában, végül mégis elaludt a kövér úr. Aludt, majomnak álmodta magát, amely magas fák koronáján himbálózik, talán a felső ágy szabályos remegése miatt. Amikor felébredt, szürke reggeli félhomály volt a fülkében. Megnézte karkötőóráját. Reggel hat óra! Korai idő, bátran alhatott volna kilencig. De valami nyugtalanság fogta el. Alulról pomádészagú pára szállt fölfelé, a másik ember jelenlétének atmoszférája. A kövér úr elhatározta, hogy fölkel és fölöltözik. Ennek a tervnek többféle előnye volt. Először is fölveri mozgásával az ellenfélt álmából. Ez gyönyörű! Másodszor, ha előbb kel föl, ő fogja előbb használni a közös mosdó-lavórt. Benne fogja hagyni a lavórban a szappanának a habját. Még gyönyörűbb! Szinte mosolygott a gondolattól, hogy fog dühöngeni a másik. És mezítelen lábát kidugva a paplan alól hozzáfogott, hogy letornássza magát a magasból.- Mindez kitűnően volt megtervezve, csak egy számítási hiba csúszott a dologba. Az, hogy az alsó ágy lakója már szintén ébren volt, és ugyanúgy gondolkozott, mint az, aki fölötte aludt az éjjel. Annak is eszébe jutott a lavór és a piszkos szappanhab. És ugyanabban a pillanatban, amikor az első számú kövér megmozdult, a második számú is arra készült, hogy fölkeljen. Felkönyökölt a párnáján, majd kidugta a fejét, és nézte a földet, hova tette este a papucsát? A többi mind a játékos véletlen műve volt. Nem könnyű dolog egy kilencvenkilós, emfizémára hajlamos, semmiféle sportot nem művelő embernek leszállni a hálókupé felső ágyából. így történt, hogy a felső ágy utasa, amint le akart bocsátkozni a mélybe, véletlenül rálépett az alsó ágy utasának fejére. Éppen a feje tetejére lépett, mezítelen talpával valami kopasz, meleg, sima gömbölyűt érzett. Megijedt, elvesztette az egyensúlyát, és mire magához tért, már késő volt, már zuhant lefelé. Nehéz leírni az ilyen eseményeket, amelyekbe belefér harmincezer év érzésvilága, egész ösztönéletünk, és mindaz, amit a civilizáció évszázadai műveltek bennünk, holott nem tartanak tovább öt másodpercnél. Az első öt másodperc első felében a kövér úr nem érzett egyebet, mint kimondhatatlan rémületet, mert még nem tudta, hogy miféle veszélybe került. Majd villámgyorsan megállapította, hogy mi történt. Összeadott, kivont, kombinált, a fogát csikorgatta, harcra készült, majd újra megijedt, és a harmadik másodperc közepe táján így kiáltott fel:- Ezer bocsánat! - ami elég furcsa volt, és nem felelt meg eléggé a külső látszatnak, mert ekkor már lovagló helyzetben ült az alsó úriember vállán, pizsamás combjával átkulcsolva annak nyakát, sőt - mivel a fizika törvényei nem tűrnek kivételt - hogy egyensúlyát el ne veszítse, mindkét kezével belekapaszkodott haragosának arcába és fülébe. A második számú utas lelkében körülbelül ugyanez a folyamat viharzott végig. Először is megrémült, valami szörny vetette rá magát a magasból. A dühtől megmozdultak izmai, megijedt, majd megkönnyebbült, amikor a „pardon”-t hallotta. És az ötödik másodperc végén, szuszogva, de udvariasan és sürgősen felelte:- Ó, kérem, nem tesz semmit! Ezzel a két összefont testből alkotott kompozíció felbomlott, mindketten végigestek a fülke szőnyegén. Az alsó úr szemüveget hordott, amely összetört, és megvérezte az orra hegyét, ugyanezek az üvegszilánkok a felső úr meztelen lábán ejtettek sebet. Négykézlábra álltak, majd lihegve térdeltek föl, az egyik a bordószín, a másik a pávakék pizsamában. Összenéztek. Mit tehettek volna? Haragjuk túljutott a zeniten. Miután nem ölték meg egymást az első fúriában, most már kénytelenek voltak kibékülni. Kezet is fogtak szépen, és a felső ágy utasa barátságos ijedelemmel jegyezte meg:- Az istenért! Vérzik az orra!- Magának meg a lába! Várjon! Csöngetek a kalauznak, hogy hozza be a patikát! - mondta az alsó úriember.- Fölösleges! - szólott az első számú ellenség. - Van nálam jód! - és azonnal elő is vette a kis üveget meg a vattát a szép krokodilbőr neszesszerből. Három perc múlva a haragosok egymás mellett ültek az alsó ágyon, és mint két megszelídített, nagy csimpánz, gyöngéden ápolták egymás sebeit. És közben nagyon boldogok voltak, mivelhogy a béke mindig roppant jólesik a hosszú háborúk után.
