Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-10-11 / 41. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2009. október 11. »- 3 Ősagárdi „helyreállítás” > A helybéliek közül október 4-én délután alighanem többen tartózkodtak a templomban, illetve a templomkertben, mint ahányan otthonukban. A mintegy háromszázötven lelket számláló Ősagárd apraja-nagyja ünneplőbe öltözött, hogy részese lehessen az evangélikus egyházközség tizenharmadik lelkészét beiktató ünnepi istentiszteletnek. Eszlényi Ákost a Nógrádi Egyházmegye esperese, Szabó András állította hivatalába. Színtiszta lutheránusnak mondott településen osztozni egy gyülekezet ünnepében nem akármilyen élmény, még az evangélikus ünnepségekre amúgy gyakorta hivatalos lelkészek, egyházi szolgálatban állók számára sem. És Ősagárd - miként a múlt vasárnapi együttlét során többször is elhangzott - valóban „nem akármilyen” község. A Cserhát fennsíkján elterülő, az „éghez legközelebb lévő” Nógrád megyei falu már az 1670-es évekből származó írásos emlékek szerint is protestáns többségű volt, bár az evangélikus egyházközség létezéséről „csak" 1735-ből maradt fenn hiteles dokumentum. Ám hogy milyen elkötelezett hívek hagyományozták vallásukat nemzedékről nemzedékre, azt ékesen bizonyítja, hogy az evangélikus közösség az ellenreformáció alatt sem szűnt meg létezni, jóllehet hatvanhét esztendőn át pásztora sem lehetett a nyájnak. De talán ennél is meggyőzőbb bizonyíték, hogy ez a félezernél sohasem népesebb település maga is hat lelkészt adott egyházunknak. Ősagárdon született D. dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök - aki szintén jelen volt a múlt vasárnapi lelkésziktatáson -, és történetesen „idevalósi” az iktatást végző esperes, Szabó András is. Az útmutató aznapi igéje (Zsolt 23,6) alapján tartott oltár előtti igehirdetését egy pillanatra megszakítva az Északi Egyházkerület püspöke a szó szoros értelmében is szembesítette a mindaddig vele szemben álló Eszlényi Ákost az ünneplő gyülekezettel. Dr. Fabiny Tamás kifejezte abbéli reményét, hogy ez a templomban most el sem férő közösség a későbbiekben is erős imádságos háttérrel segíti majd szolgálatát, hogy a lelkész ily módon is megtapasztalhassa életében Isten jóságát és szeretetét. Eszlényi Ákos személyes hitvallásának nevezte azt a páli verset, amelyet - immár beiktatott lelkészként - prédikációja alapigéjéül választott: „...azsem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja’.’ (iKor 3,7) Az ősagárdi gyülekezet Laczkovszki Zoltán felügyelő vezette elöljárói mindazonáltal aligha véletlenül hívták meg pásztoruknak a rákoskeresztúri egyházközségben segéd-, majd másodlelkészként kilenc éven át bizonyító „papgyereket”. Kalácska Béla személyében ugyanis idestova már egy éve nyugalmazott lelkész helyettesített az állandó parókus lelkészhez „szokott” településen. Ezért is újították fel a parókiát rekordgyorsasággal, így Eszlényi Ákos családjával - hitvesével és kislányával - már beiktatása előtt három nappal itt tölthette első éjszakáját. (De ez utóbbi, derűsen emlegetett „rekordot” csalt egyháztörténeti érdekességként kívánta rögzíteni a krónikás.) ■ TPK Dr. Léránt István, a rákoskeresztúri gyülekezet felügyelője köszönti Eszlényi Ákost Kősziklára alapozva ► Anyagyülekezetté válásának századik évfordulójáról emlékezett meg múlt vasárnap az Óbudai Evangélikus Egyházközség. Az ünnepi istentiszteleten mintegy vezérfonalként vonult végig a „kősziklára épített ház” a Máté evangéliumából jól ismert metafora... Dr. Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke is a kősziklára épített házhoz hasonlította igehirdetésében az óbudai gyülekezetei. illetve a legutóbbi hónapok eseményeiről. Utalt a nagyszabású munkálatokra, melyek során kívül-belül megújult, modernizálódott a templom és a gyülekezeti terem is, majd felhívta a figyelmet az elmúlt száz év írott és képi emlékeiből összeállított kiállításra, amely egy hónapig tekinthető meg a templomban. A száz év történéseit élőszóban a gyülekezet lelkésze, Bálintné Varsányi Vilma foglalta össze, kiemelve a változást, amely a gyülekezeti élet és a Ielkészi szolgálat aktívabbá válását hozta magával. Utalt a történelem viszon-Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a további építkezések is csak „a kősziklára” Krisztusra alapozva lehetnek sikeresek. A képet a fiatalok műsora vitte tovább. Reményik Sándor Kövek zsoltára című versének formabontó előadásában szanaszét heverő, otromba kövek elevenedtek meg, s álltak össze templommá. Az úrvacsorás istentiszteletet követő ünnepi közgyűlés egyetlen napirendi pontja az anyagyülekezetté válás századik évfordulójáról való méltó megemlékezés volt. Elsőként a gyülekezet felügyelője, dr. Győrfi Károly szólt az építkezésekkel telt utóbbi tíz évről, tagságaira, melyek ellenére mégis megélhették ezt a szép ünnepet, tanúsítva, hogy a gyülekezet - az okos emberhez hasonlóan - kősziklára építette a házát. Az óbudai közösség ünnepét számos egyházi és világi szervezet magas rangú képviselője is megtisztelte jelenlétével, így jelen volt Bús Balázs, Budapest III. kerületének polgármestere, valamint a helyi önkormányzat, a finnországi és az erdélyi testvérgyülekezetek képviselői is. A közgyűlés során a vendégek jókívánságaikat fejezték ki a gyülekezet következő száz évére is. ■ Kiss Enikő Ökumené helyett lelki communio Kedves olvasóim megszokhatták már, hogy nem vagyok semmiféle „hivatalos, diplomáciai” ökumené feltétlen és kritíkátlan híve. Meggyőződésem, hogy minden olyan kezdeményezés, folyamat vagy jelenség, amelyet többé-kevésbé mesterségesen hoztak létre és irányítanak, amely szinte kizárólag szűkebb csoportok érdekeit, elképzeléseit szolgálja, melynek lételeme a modern, bürokratikus kultúra, az mindent, csak nem a közös spiritualitást, nem az anyaszentegyház hiteles lelki egységét szolgálja. Néhány héttel ezelőtt írt - az Európai Egyházak Konferenciájának (KEK) lyoni nagygyűléséről szóló -, KEK a la Lyon című cikkemben (EvÉlet, 2009/32. szám) pontosan erre az aspektusra próbáltam felhívni a figyelmet: dokumentumok, zárónyilatkozatok, udvariasságtól áthatott mosolyok és szavak nem oldanak meg semmit, ha odabenn a szívekben, a lelkekben hiányzik az őszinte szándék, a Szentlélek világossága. A bürokratikus kultúrát említve: Lyonban többször is az volt a benyomásom, hogy a KEK egész diskurzusa tűz és víz, de az értelmét és módját meg kell találni az intézményes keret fenntartásának. Hogy miért? Igyekezzen ezt mindenki maga eldönteni. Fenntartásaim, kritikai észrevételeim ellenére vallom reformátorainkkal együtt, hogy egy anyaszentegyház van. A reformáció teológusai, egyházvezetői általában nem ismertek olyat, hogy „több egyház”; a középkor emberének gondolkodásában ez nem létezett. Jézus Krisztus, az üdvözítő egy! Az ő titokzatos teste, az egyház is egy! A Lélek egy! A keresztség egy! A kegyelmi ajándékok sokfélék, de egy a Lélek, akitől ezek származnak. Az anyaszentegyház megosztottsága bűnös állapot, amelybe nekünk soha, de soha nem szabad beletörődnünk. Igaz, az egységet elsősorban nem a dokumentumok, nyilatkozatok, vízfejű intézmények fogják elősegíteni, megvalósítani, hanem azok az őszinte, spontán, szinte ösztönös folyamatok, jelenségek, amelyeknek mi magunk is tanúi, netán szereplői lehetünk. Egy ilyen eseménynek voltunk nézői, résztvevői - és itt határozottan a részvételre tenném a hangsúlyt - az elmúlt napokban Gyulafehérváron, Erdély valamikori történelmi fővárosában, ahol jelen lehettünk a Római Katolikus Főegyházmegye millenniumi évét záró ünnepi szentmisén. A Szent István király által alapított főegyházmegye méltó módon ÉGTÁJOLÓ ünnepelte meg alapításának ezredik évfordulóját. Bár az egy évig tartó színvonalas ünnepségek során nem látott napvilágot az ökumenét célzó dokumentum, iromány, s az ökumené, ökumenizmus szavak láthatóan a háttérbe szorultak, mégis számos lehetőség nyílt a protestáns és katolikus hívek és lelkészek találkozására, egymásra találására. Említenem sem kell, hogy mindenütt a szívélyesség, az őszinte barátság, a nyitottság, a kölcsönös elismerés jellemezte a találkozásokat. Az ünnepi záró szentmisén pedig nemcsak kitüntetett hellyel tisztelték meg a protestáns egyházak képviselőit, de talán mindennél többet jelentett, hogy sok ezer ember előtt, háromszáz pap és negyven-ötven bíboros, érsek, püspök jelenlétében dr. Jakubinyi György érsek, kiváló teológus - talán nem is véletlenül, hanem tudatosan és őszintén - a „testvéregyházakat” köszöntötte. Akik ismerik a katolikus egyházról szóló különböző dokumentumok üzenetét, állásfoglalásait, a kérdés kiélezett hermeneutikáját, azok megértik, mit jelent „testvéregyházakat”, és nem felekezeteket, „keresztény közösségeket, egyházi jellegű szervezeteket” mondani. Tisztában vagyunk vele, hogy az anyaszentegyház látható egységéhez vezető út még nagyon hosszú; a sajátosság, az önazonosság, a felekezeti lojalitás mélyen gyökerezik a tudatunkban. Azonban mi, lutheránusok átélve, átérezve az ünnepi mise szép liturgiáját, amelyben mi is otthonosan mozoghattunk - kimondhattuk bátran, hogy a gyulafehérvári millennium a mi ünnepünk is. Illyés Gyula mondta: „Ezer évet csak sikeres, tehetséges nép tud megélni, nagy erőpróbákkal, rengeteg küzdelem árán. Mi megértük az ezer esztendőt.” Az ezer év és minden, amit ez felölel, a mi közös történelmi örökségünk is, közös kincse Erdély népének, de az egész magyarságnak. Találóan fogalmazta meg köszöntőjében Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök: „Úgy vagyunk, mint egy szép és gazdag lombozató fa. A tápláló gyökér Krisztus, a belőle kinövekvő törzs az anyaszentegyház, és ebből a törzsből nőnek ki a különböző életerős, gyümölcstermő, gazdag lombozató ágak. Egy a törzs, egy a gyökér, ami minket összeköt.” Erre utalt Franc Rodé bíboros, pápai legátus prédikációjában: „Külön jelentőséggel bír az, hogy ezt az évfordulót a székesegyházban ünnepeljük. A székesegyház az egyházmegye kőbe vésett arculata, az egyházközösség szimbóluma és tükrözése, a keresztény nép történelmi emlékezete, amelyet a szent épület elrendezésében és méreteiben rögzít”. Nem a hivatalos, felülről ránk olvasott ökumené, nem a dokumentumok, nyilatkozatok, nem a mosolypolitika, hanem a Lélek ereje által nyert, belülről fakadó, őszinte, feltételek nélkül megélt lelki communio jelenti az igazi, ma még talán nehezen látható, mégis megtapasztalható lelki egységet. Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
