Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-09-13 / 37. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2009. szeptember 13. » 9 NYÁRI POSTÁJÁBÓL Válaszlevél Az unalmas prédikáció című tanulmány szerzőjének Plagizálni szabad! Tisztelt Herényi István! Kedves Testvérem! Bátorkodom a nyár folyamán Az unalmas prédikáció címmel két részben közölt, igen kihegyezett cikkedhez {Evangélikus Élet, 2009/30. és 31. szám)megjegyzéseket fűzni. Én ugyan egyszer elkezdtem írni egy hosszabb dolgozatot a prédikálás tudományáról, vagy ha jobban szereted: művészetéről, de mint annyi minden, ez is torzó maradt. Viszont a Lelkipásztor - emlékezetem szerint - kétszer is hozott cikket tőlem A textustól a prédikációig címmel a '90- es években. Ezenkívül három olyan „kátéprédikációs” könyvet írtam magyarul (talán még megvásárolhatók a Huszár Gál könyvesboltban), amely az itteni gyülekezetben elmondott igehirdetéseimet tartalmazza. Ezekről nem hallottam negatív kritikát, itteni gyülekezetemben pedig sokszorosítani kellett az egyes igehirdetéseket, mert szétkapkodták. És hogy a dicsekvésem csúcsára érjek, elmondom egyik egykori (német) konfirmandusom apjának esetét. Natalie-nak úgy kellett „rákényszerítenie” a saját, vallástalan (és elvált) apját, hogy jöjjön el a konfirmáció előestéjén tartott, itt szokásos felkészítő istentiszteletre. S amikor a család meghívásának eleget téve feleségemmel másnap megjelentünk náluk az ünnepi kávéra, az ajtót személyesen nyitó papa rám támadt: szóval maga az, aki a tegnapi estémet tönkretette! S amikor rákérdeztem, hogy mivel követtem el ezt a rémes tettet, azt felelte: nem hagyott a hosszú heti munkám után aludni a templompadban - kénytelen voltam odafigyelni! Úgy látszik, azok közé tartozom, akiknél általában nem alszanak el a prédikáció alatt a hallgatók... De most akkor lássuk a megjegyzéseimet! Cikkednek örültem, mert szóvá kellett már egyszer tenni - nem egy igehirdetőnek, hanem egy hallgatónak - azt ä fajta munkánkat, amelyben az egyház jövője szempontjából életbevágóan fontos kérdésről van szó. Ám aki ezt megteszi, annak óvakodnia kell pontatlan általánosításoktól és az „unalmas prédikáció” imamalomszerű ismétlésétől. Abban is igazad van, hogy „az igehirdetés az ige üzenetének tolmácsolása” Színlátás című könyvemben ugyan megmutattam, hogy lehet az igét még színekkel is közvetíteni, de hogy a prédikálás „csak egy formája lenne csupán” az igehirdetésnek, az csúsztatás, és legfeljebb a fele igaz. Számomra a prédikáció mindig is viva vox, amely nem független tőlem, az igehirdetőtől. De hát mi is tulajdonképpen az, amit te Isten igéjén értesz? A prédikáció lényegében sem „interaktivitástól” sem kérdezősdi megrendezésétől, sem „show-betétektől” sem fiatalok, öregek véleményétől nem függő vállalkozás. Én így felelnék: a jó (és nem unalmas) prédikátor az, aki a jó gépkocsivezetőhöz hasonlítható. Szimultán figyel az úti jelzésekre, és tartja szemmel az utat, amelyen „él” Magyarul: igazán ismeri és „fogja” érti az igét (útjelzők), és teljesen az útra és utastársaira, a gyülekezetére figyel. Lehet unalmas az ilyen prédikáció? Aligha! Ez persze két dolgot tételez fel. Az Isten igéjének alapos tanulmányozását és a róla való „elmélkedést” - ami nagy fáradsággal és erőt igénylő igényességgel járó feladat. És a „publikum” (ezt csabai káplán koromban hallottam egy idős lelkésztől) minél pontosabb ismeretével, méghozzá nem az éppen divatos pszichológiai értekezések, hanem személyes találkozások alapján. Egyik nehéz, a másik se könnyű feladat, de megéri az ügy érdekében. Gyökössy Bandi bácsi tanítványaként kérdezem: hogyan merészel egyáltalán prédikálásra vállalkozni az, aki az emberi élet és magatartás, gondolkodás és reakcióképesség legelemibb ismereteivel nem rendelkezik? Ezeket pedig csak nagyon szoros és szorgalmas kapcsolatteremtéssel lehet elsajátítani. Ha a fiatal prédikátorokat már tanulmányi idejükben legfeljebb doktoranduszságra és nem a családlátogatások elemi ismereteire tanítják meg, s ha mint gyakorló lelkészek többet ülnek a számítógép előtt, mint gyülekezeti tagjaik otthonában, akkor tényleg „unalmas közhelyre” redukálják igehirdetői szolgálatuk termékét. Igazad van abban is, hogy „aki nem jön ki emelkedett lélekkel...” De ez - ezt magad is látod! - még nem jelenti azt, hogy a melletted ülő teljesen osztaná a te csalódásodat. Sőt azt mondanám legszívesebben - saját tapasztalatom alapján -, hogy ahogyan egy igehirdető nem mindig áll prédikátorsága magaslatán, s a teljesítményt sehol se lehet egy hőfokon tartani, úgy lehetnek a hallgatónak is rossz napjai. Ezeken pedig a legjobb prédikáció is falra hányt borsó lehet. Ami a fiatalságot illeti, abban is igazad van. De ott nem is a prédikációval való szembesülés áll az első helyen, hanem modern világunk ajánlatainak tömkelegé, s ezek között a prédikáció tényleg csak egy a többi között. Háttérként annál inkább hiányzik az, amit reformátorunk soha nem győzött eleget hangsúlyozni, hogy például a Kis kátét családfőknek írta a családon belüli katekézis szükségessége okán! Mai kifejezéssel élve: fiatal generációink áldozatai a vallási szocializálásra képtelen vagy azt szándékosan elmulasztó szülőknek. Nem inkább arra szoktatják őket, hogy az áruházban dúskáljanak, és ragadják meg a legelső „vallási” árut? Ezek közé pedig nem tartozik a prédikáció. Abban is igazad van, hogy mi mindenről lehet hallani mai prédikációkban. Pár éve egy berlini napilap egy egész éven át meghallgatott százhúsz, templomban elhangzott prédikációt. Mondanom sem kell, hogy katasztrofális összértékelés lett a vége: a szemétgyűjtéstől a tibeti kérdésig, az azonos neműek frigyétől az iraki háborúig, a génmanipuláció veszélyeitől az invitro-nemzésig mindenről volt szó, de alig a tulajdonképpeni vallásról. Magam pedig a kegyes Stuttgartban hónapokon át vártam arra, hogy az istentiszteleteken legalább egyszer imádkozzunk Jézus nevében (Jn 16,23)! Amikor a zsinat prédikátorának ezt megírtam, válaszra sem méltatott. A „titok” megfejtése: így a legolcsóbb megúszni a 4-5. pontokban követelt kemény munkát! A svéd Mattsonnak igaza lehet még ma is sokszor: amit legtöbb római katolikus pap „szentbeszéd” címén még hozzácsap a szentírásolvasáshoz, azt nyugodtan nélkülözheti a gyülekezet. Jaj nekünk azonban, akik azzal hencegünk, hogy „az ige egyháza” vagyunk, ha az igeolvasást és a prédikációt csak amolyan „blokknak” tekintjük, és nem az istentisztelet csúcsának. Azt, hogy „nem igaz, hogy a szószékről mindig Isten igéje szól” bizonyos megszorítással elfogadom. S ehhez még egy saját anekdota: egy presbiterem a német gyülekezetből az istentisztelet után lelkendezve mondta: mindig örömmel és szívesen jövök istentiszteletre, ha maga prédikál! „Miért?” - piszkálódik az egóm. „Mert maga mindig az igazat mondja!” „Jaj!" - válaszolom. Ilyen nagy felelősséget nem merek vállalni, de afelől szeretném megnyugtatni, hogy soha olyat nem prédikálok, aminek az igazságáról én magam ne lennék meggyőződve... A prédikálás kemény feladat, mert Isten rakja rám teherként, és mert ennek megértéséért meg kell dolgoznom. A prédikálás tehetsége karizma, ahogy te mondod, s az vagy van, vagy nincs. Ez isteni ajándék, s ezt semmiféle izzadás nem pótolhatja. A prédikáció hallgatása is legalább ilyen kemény munka, amelyet nehezít a hallgató mindenkori diszponáltsága vagy indiszponáltsága. A jó prédikáció csak közös munka eredménye lehet: az igehirdető megizzad készítése közben, mialatt a jövendő hallgató nagyon buzgón könyörög a vasárnapi prédikátor és prédikációja sikerültében. Mert egymásra vagyunk utalva! Tisztelettel: Gémes István (Stuttgart) Nagy érdeklődéssel olvastam Herényi István Az unalmas prédikáció című kétrészes írását. (Az írás az Evangélikus Élet július 26-ai és augusztus 2-ai számában jelent meg. - A szerk.) Mondanivalójával egyetértek, s szeretnék csatlakozni hozzá néhány egészen rövid észrevétellel.- Ha a lelkésznek bármilyen oknál fogva saját tarsolyából nem lenne mondanivalója, merítsen nyugodtan a rendelkezésre álló igen sokféle prédikációskötet (postilla) valamelyikéből, és mondja el sajátjaként. Hallottam egy történetet (Balikó Zoltántól), mely szerint egy megfáradt, öreg lelkész rátalált egy prédikációgyűjteményre, s attól kezdve abból merítette prédikációit. A gyülekezetben nagy ébredés támadt, a hitélet megerősödött.- A német közvélemény-kutatással ellentétben úgy érzem, hogy az istentisztelet legnagyobb érdeklődésre számot tartó része a prédikáció.- Ne elégedjünk meg még különleges esetben sem egy ötperces ige-Lapunk idei 34-35. (augusztus 23- 30.) összevont számában tartalmas cikk jelent meg a magyar fémpénz történetéről. Szerzőjének alapos tárgyismerete indított e kiegészítő hozzászólásra. Szent István pénzveréséhez meg kell említenem: az Eötvös Loránd Tudományegyetemen azt tanultam, hogy az első magyar dénárokon lándzsa volt, lancea regis = „a király lándzsája, királyi lándzsa” felirattal. Ugyanis a Szilveszter pápától küldött zárt korona után István - szuverenitása elismeréseként - a német császártól aranylándzsát kapott. Ennek bibliai háttere Saul lándzsája vagy dárdája: íSám 13,22; 18,10; 19,9-10; 20,33; 22,6; 26 fej.; 2Sám 1,6. (A héberben három szó is jelenthet döfő- vagy hajítófegyvert.) Lándzsa szavunk összefügg a francia lancer = „dobni” igével; a magyarban csak a kopja szó egyértelműen döfő szálfegyver. Nem véletíen egyébként, hogy az 1535 és 1719 között vert orosz kopek érméken a kopját tartó nagyfejedelmet, illetőleg a cárt ábrázolták (történeti-etimológiai szótár). István utóda, unokaöccse, a velenhirdetéssel, még akkor sem, ha az bármilyen tömör is. Gondoljuk meg, hogy egész héten mennyi istentelenség zúdul a hívek fejére. Használjuk ki a húsz-huszonöt percet a Krisztusnak odaszánt élethez szükséges ismeretek közlésére, adott esetben adekvát igékre támaszkodva. Emlékezzünk rá, hogy Pál apostol éjszakába nyúlóan prédikált.- Én is úgy érzem, hogy a lektorok bevonása az istentiszteletbe csupáncsak egy divatos dolog. Az ördög nagy mester ugyanis abban, hogy az igéről elvonja a figyelmet. Például azzal, hogy ilyen-olyan frizurával, öltözékkel, hanghordozással stb. hogyan állhat valaki a gyülekezet elé. A megszokott lelkész esetében az elhangzottakra koncentrálhatunk.- Az úgynevezett interaktív igehirdetéssel kapcsolatos buktatók - notórius hozzászólók, nyilvánosságtól félők - reális veszélyek. Röviden: a jó prédikáció jegyei a második részben leírt három pontban jó összegzést nyernek. ■ Légrádi György (Pécs) cei Orseolo Péter a magyarok zsarnoka volt. Oroszlánként ordító németekkel és fecskeként fecsegő olaszokkal vette magát körül. Az Árpád véréből való Bonnyát és Benyhét megölette (nyilván politikai okból), nem úgy, mint a szent király, aki merénylőjének megkegyelmezett, Vazult nem fosztotta meg életétől, három fiát pedig futni hagyta. (Közülük András = Endre, majd Béla utóbb István királyi székére is került.) Pétert a fellázadó magyarok - élükön István sógorával, Aha Sámuellel - elkergették. Ő a császárhoz futott, és az aranylándzsa átadásával felkínálta neki az ország hűbéruraságát. A császári hadakkal küzdve Aba Sámuel Ménfőnél elesett, és Péter visszaülhetett a trónra, immár a császár hűbéreseként - míg le nem váltották a Vata vezette hadak és a pogány Levente megkeresztelkedett bátyja, Endre orosz apósának fejszései. Megjegyzendő, hogy a korabeli rézpénzt a déli határvédő-ütköző bánságokban verték. A báni (nevét őrzi a román lei váltópénze, a báni) bizony banális értékű volt. Dr. Zsigmondy Árpád (Hatvan)
