Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-09-13 / 37. szám
8 ■m 2009. szeptember 13. PANORÁMA Evangélikus Élet Százötven éves a protestáns pátens AZ EYELET Bibliai teremtéstörténet ■ Dr. Barcza Béla A levert 1848-49-es forradalom és szabadságharc után Haynau táborszernagy, az önkényuralom hazai diktátora 1850. február 10-én egy kilenc pontból álló rendelettel felfüggesztette evangélikus egyházunk önkormányzatát, és rendeletéivel egy, az uralkodó által kormányzott kényszer-államegyházi forma megvalósítását erőltette. Az egyes rendeletek után állandó jelleggel is meg akarta szüntetni a protestáns autonómiát. Már 1850- ben készen volt számunkra a százegy szakaszból álló törvényjavaslat, A pátens „ötletgazdája”, Leo von Thun-Hohenstein amelynek a végrehajtását azonban nyolcvan lelkész és tanár tiltakozása egy ideig visszatartotta. Módosított, rekatolizáló törekvések is korán jelentkeztek: Than osztrák közoktatásügyi miniszter már 1851-ben jelentette a császárnak, hogy az egész oktatásügyet a római katolikus klérus szigorú felfogásának kell áthatnia. A sérelmek orvoslását kérő protestáns küldöttségeket nem bocsátották az uralkodó elé. 1855. augusztus 18-án Ferenc József megállapodást kötött IX. Pius pápával messzeható kiváltságok biztosításának céljából. A jozefinizmus hatásából szinte semmi sem maradt. Az uralkodó célja az volt, hogy nemzetközi, tekintélyes szövetségest szerezzen magának a katolikus egyházban, és ennek segítségével drasztikus, nyers intézkedésekkel, hatalmi szóval lépjen fel ellenünk. A hazai protestantizmust is megkísérelte beállítani politikai céljai szolgálatába, a katolicizmus mögött, amolyan „másodosztályú” államegyházi jelleggel. 1859. szeptember í-jén császári pátens (nyílt parancs) jelent meg, amelyet egy nappal később követett a végrehajtási utasítás; ezt Thun miniszter szeptember 11-én léptette életbe. A pátens nyílt és durva beavatkozás volt a hazai protestantizmus törvényalkotó és szervezeti életébe Erdély kivételével. Még 1859. október 8- án is jelent meg újabb rendelet, amely megtiltotta a régi egyházkerületek szerinti gyűlések megtartását. Ezután megindult az országos méretű tiltakozás. A tiszai kerületi közgyűlés Késmárkról már 1859. szeptember 29-én írásban kérte az uralkodótól a pátens visszavonását, december 15-én pedig a rendőrség feloszlatta tiltakozó kerületi gyűlésünket Pesten. Vezetőink közül Zsedényi Ede felügyelőt és Máday Károly lelkészt perbe fogták, börtönre ítélték, de nemsokára kiszabadultak. Mintegy száz személy ellen indult büntetőeljárás. (Voltaképpen Tisza Kálmán közéleti szereplése is a pátens elleni állásfoglalásával kezdődött.) A pátens ellen folyó küzdelem jelentős része lett az osztrák abszolutizmus elleni harcnak. Ez az ellenállás támogatta a néptömegek nemzeti mozgalmait, amelyekben a birtokos osztály bizonyos fokig együtt vett részt a parasztsággal. Végül tizenegy evangélikus egyházmegye szerveződött a pátens szerint, és két új egyházkerületet is szerveztek, igazodva a katonai kerületek beosztásához: a pozsonyit és az újverbászit, de ez utóbbi nem tudott megalakulni. A felfüggesztett szuperintendensek (püspökök) helyére az államhatalom „adminisztrátorokat” állított. (Állítólag a kormány az egyes protestáns adminisztrátori munkakörök betöltésénél katolikus püspökök véleményét is kikérte.) A két protestáns egyház élére tíztagú „főkonzisztóriumot” szánt a rendelkezés, de ezt a javaslatot csak a többségében német és szlovák hívekből álló dunáninneni evangélikus egyházkerület fogadta el. Veszélyben forgott iskoláink nyilvánossági joga. Nemcsak a magasabb egyházi tisztségviselők, hanem a lelkészek és falusi tanítók megválasztásához is a hatóságok jóváhagyására volt szükség. Az egyházi sajtó általában pátensellenes volt. Küzdött ellene a Pesti Napló, a Magyar Sajtó és a Pester Lloyd is. A tiltakozás egyházunkban nem volt egységes, mert a gyülekezetek között is meghasonlás keletkezett: a pesti magyar és német egyházközség például az autonóm egyházhoz tartozott, viszont a szlovák egyházközség a „pátenses” pozsonyi egyházkerülethez. Az i860, május 15-én megjelent rendelet csak részben vonta vissza a pátenst, és az így megszervezett egyházkerület és egyházmegyék fennmaradtak a kiegyezésig. Az egyetemes gyűlés többször hiába kérte a pátens teljes visszavonását. Erre - a politikai helyzet alakulása és a nagyfokú közfelháborodás miatt - csak a kiegyezés után, Eötvös József miniszter közbenjárására került sor 1867. május 15-én. Egyházunk pátens szerinti szervezetei elekor visszatértek régi helyükre. A kiegyezés után protestáns egyházainkat esetenként a szabadelvű katolikus államférfiak is támogatták - például Deák Ferenc- a teljes egyenlőségért folytatott küzdelmükben. így azután elérhették a vallásfelekezetek viszonosságáról szóló, 1868. évi 53. te. megszövegezését és elfogadását is. Irányi Dániel már 1869-ben sürgette az általános vallásszabadságot. Egyházaink számára ekkor és ezután sem szűnt meg a „másodosztályú" államegyházi lét veszélye. Sajnos nem is tudtunk mindig ellenállni ennek. Évtizedeknek kellett még eltelni, amíg a „másodosztályúságból” teljes közjogi egyenlőségre jutottunk. Nagyon örültem Simonfi Attila Evolúció kontra bibliai genezis című cikkének (Evangélikus Élet, 2009/32. szám, augusztus 9.). A tudomány oldaláról közelíti meg a kérdést, és felhívja a figyelmet arra is, hogy a serdülőkorban lévő gyermek feketén-fehéren szeret gondolkodni, ezért azt hiszi, hogy ha a Biblia szövegében az van, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot, akkor az csak hatszor huszonnégy órát jelenthet. Ezt a szűk gondolkodásmódot továbbvisszük az életünkben, mert a konfirmáció a serdülőkorra esik, és itt sokszor megáll a hitbeli fejlődés. De legtöbbször a tudományos gondolkodás is elakad ennél a szintnél. Aki tovább tud tanulni, annál a cikkíró feltételezi, hogy bekövetkezik az a felismerés, „hogy a tudományos nézetek saját kulisszáikon belül legalább annyira ellentmondásosak, vagy még inkább azok, mint a teológikusak”. Továbbá „fontos kiemelni, hogy a többértelműség csak a lusta elmét idegesíti, a többértelműség valójában - a kevesebb »helyen« több információ elvén - gazdagságot jelent”. Az igazság keresése Szeretném ezt a gondolatot folytatni és bemutatni, hogy egyes kérdésekre többféleképpen lehet felelni, és mégis mindegyik igaz lehet. Ha megkérdezik tőlünk, hogy miért, hogyan születik egy gyermek, akkor elmondjuk, amit biológiából tanultunk. Ez egy tökéletes természettudományos felelet. De ha erre a kérdésre egy fiatal házaspár elmondja, hogy mióta várták már a gyermekük születését, és hogy ez milyen nagy örömöt jelentett a számukra, hogyan készítették a kiságyat, hogyan vásárolták a kis ruhákat, sőt a játékokat is... A kérdésre a szülők nem a biológia szintjén, hanem az emberi érzelem szintjén válaszolnak. Ez a magasabb szint magába foglalja a biológiát is. Nem tagadja a másik szintet, hanem „magasabbról” szemléli. Ennek a kérdésnek van azonban egy harmadik, vallási szintje is: Isten adta nekünk ezt a gyermeket! Ezzel nem tagadják az előző két szint igazságát, de aki ezt mondja, már rájött, hogy az emberi erőlködés magában kevés egy gyermek születéséhez. Az élet titka több, mint az emberi tudomány. Ráadásul ha meglátjuk, hogy Istentől kaptuk a gyermeket, akkor belehelyezzük őt a világmindenség folyamatába: élete nem véletlen, esetleges, hanem értelmes és célja is van. Az örök élet távlatát kapja meg a gyermek! A gyermeknevelésben ennek a távlati gondolkodásnak igen fontos helye van, hogy felelősen és jól neveljük gyermekeinket. Az elmúlt százötven évben Darwinnal kapcsolatban sokszor hibáztak, mert ellentétben akarták látni az evolúciót a bibliai kijelentéssel, s ezért nem vették figyelembe, hogy a természettudományos vizsgálat és a hitbeli felfogás más síkon felel a kérdésre. A kettő akkor is más, ha hasonló szavakat használunk. Ne a saját gondolatainkat keressük a Bibliában! Meg kell tanulnunk, hogy a Bibliában ne a 21. század gondolatvilágát Személyes hitvallás keressük, mert az csak áttételesen íródott nekünk. Elsőnek ezeket a teremtéstörténeti igéket a kétezerötszáz-háromezerötszáz évvel ezelőtti embereknek kellett megérteniük, az ő hitvallásuk lett, hogy kinek látják Istent, és mi a viszonya Istennek a világhoz és az emberhez. Vegyük észre, hogy ez az isteni kinyilatkoztatás igen egyszerű embereknek szólt: a felbomlott ősközösség egyszerű vándorló pásztorainak, esetleg a faekével dolgozó földműveseknek. Nekik akkor azt kellett megérteniük, hogy kicsoda Isten, és mi a kapcsolatuk nekik Istennel. Ezek az emberek nem értének a 21. század okoskodását. Például: a bűneset előtt halandó vagy halhatatlan volt-e az ember? Vagy: a semmiből teremtette Isten a világot? Eltorzítjuk a Biblia mondanivalóját, ha a magunk kérdéseit akarjuk kiolvasni belőle, és nem az eredeti üzenetet szólaltatjuk meg. (Ötszáz-ezerötszáz évvel a teremtéstörténet leírása után alakult ki a láthatatlan világ képe az egyszerű emberekben is, és ezért olvashatjuk most már a Zsidókhoz írt levélben: „Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható.” (Zsid 11,3) Gondoljunk bele abba, hogy három-négyezer évvel ezelőtt mi is volt a magántulajdon: csak az, amit az ember maga állított elő, és magának készített. A pipa, a pásztorbot, amit én faragtam, az edényem, amiben én főzök és így tovább - személyes tulajdon. A többi dolog: a nyáj, a föld, a gyümölcsfa és egyebek - közös volt. Ha innen vizsgáljuk a teremtés történetét, egyszerre világos lesz a 21. század embere számára is, hogy nem azért sorolja fel a Biblia a napot, a holdat, a növényeket, az állatokat, az embert, hogy ezzel a teremtés fejlődési sorrendjét adja meg, hanem azért, hogy jelezze: mindezt a teremtő Isten alkotta, tehát az ő tulajdona, őhozzá tartozik. A magántulajdon fogalmát alig ismerő emberekkel kellett megértetni valahogy, hogy a teremtett világ Istené, és ők személyesen is Istenhez tartoznak. íMóz 2 mutatja, hogy félreértjük a Bibliát, ha sorrendiséget, fejlődési irányt keresünk benne, hisz az eltér az előző fejezettől. (Ebben előbb teremti Isten az embert és utána az állatokat és növényeket). Másra akar tanítani, nem a sorrendiségre. Ha Isten alkotott mindent, ebből az következik, hogy neki tartozunk felelősséggel. Kicsit jobban belegondolva megérezzük azt a felelősséget, ahogyan az ősi hitvallás elmond mindent: nem írja le a nap vagy a hold nevét, csak nagy és kis égitestekről beszél, hogy a szomszéd népeknél istenként tisztelt nap és hold ne zavarjon bele az egyszerű emberek hitébe. Aztán ott van az a csodálatos, ismételt megállapítás: íme, minden jó - nem egy elátkozott világot teremtett Isten. Ráadásul mindezt ránk bízta, nekünk készítette - szeretetből. Szívesen beszélek a teremtéstörténet ma is érvényes üzenetéről, mert a bölcs és szerető Istenről, az ő hatalmáról szól. A kíváncsiskodó, a hogyan teremtette Isten a világot kérdést firtató embertársaimat pedig a természettudósokhoz küldöm azzal, hogy ott ugyan megismerhetik a teremtett világ számtalan törvényét és csodáját, de magát a teremtő Istent nem. Ott csak megsejtjük, hogy csodálatos a bölcsessége, a teremtettség rendje. (Mint ahogy elmegyünk megcsodálni a Parlament épületét, de a Duna-partján nem találjuk meg a tervezőjét, csak dicsérhetjük tervezői képességét. Azt viszont nem szoktuk mondani a Parlament szemlélésekor, hogy az magától keletkezett, vagy véletlenül épült.) A Biblia - nekünk szóló levél A Biblia nem egy Istentől kapott dogmatikakönyv, amely emberi fogalmaknak és az emberi elképzeléseknek megfelelően írja le a mindenható Istent - mert őt emberi fogalmakkal leírni, emberi fogalmakba beleszorítani nem lehet. A Bibliában azt látjuk, hogyan cselekedett Isten a kiválasztottakkal, hogyan ismertek fel egyre többet Istenből, és hogyan formálódik lassan, majd hogyan teljesedik ki a folyamat végén Jézusban az Istenről való istenismeretünk. A Biblia nem Isten tulajdonságait veszi tételes sorrendbe, hanem Isten cselekvését írja le, ahogyan ő a világgal, az emberekkel, illetve velünk cselekszik. Bibliánk elején ezért nem olvashatjuk az ilyen alapvető „igazságokat” - első tétel: Isten öröktől fogva van. Második tétel: Isten teremtette a világot. Harmadik tétel: Isten teremtette az embert stb. Ezek már dogmatikai tételek, megállapítások, amelyekben az ember próbálja a hitbeli felismeréseit összefoglalni. Ezek jogos emberi következtetések a Biblia első lapjainak történéseiből levezetve. De tanuljuk meg, hogy a Biblia nem dogmatikakönyv, ezért ne használjuk dogmatikakönyvként. De ne használjuk a dogmatikai felismeréseinket sem Bibliaként, isteni kijelentésként, mert azok emberi következtetések. (Ezért vannak eltérő egyházi dogmák, irányzatok, noha mindegyikük a Bibliára hivatkozik.) Amikor a Bibliát a kezünkben tartjuk, és elkezdjük olvasni, a Szentlélek csodálatosan megeleveníti a Szentírás szavait és történeteit, s azok egyszerre nekünk szóló üzenetté válnak. Úgy érezzük, hogy nemcsak egy öreg történelemkönyvet tartunk kezünkben, hanem nekünk szóló levelet. Azon keresztül eljutunk a bennünket szerető örök Istenhez, aki életünknek értelmet és célt ad. Megtapasztaljuk, hogy törődik velünk, sőt „megbeszélhetjük” vele dolgainkat, így személyessé válik a hitünk. Végül boldog felismerésünk lesz és saját hitvallásunkká válik Luther Kis kátéban megfogalmazott szövege: „Hiszem, hogy Isten teremtett engem minden teremtményével együtt. Ő adta testemet, lelkemet...” Missura Tibor (Budapest)
