Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-09-13 / 37. szám
6 -m 2009. szeptember 13. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet A népi vallásosság nyomai Váci Mihály költészetében ^ Váci Mihálynak (1924-1970) a szülőföldhöz, a Nyírséghez kötődő „magánmitológiájáról” már sokan és sok helyütt írtak, a költő maga is vallott erről, nemcsak lírában, prózában, hanem riportban, nyilatkozatban is, akárhányszor ezt megtehette. A nép mindennapjaihoz azonban szorosan hozzákapcsolódik a népi vallásosság, még a pártállami időkben is, kitörölhetetlenül. Tudta ezt jól Váci Mihály, aki lírájában a nép gyermekének, a „sokaság fiának” vallotta magát. Egy-két évtizednyi kommunizmus biztosan nem tudja kitörölni a nép leikéből a népi vallásosság gesztusait, jelrendszerét, rögzült szimbólumait, hisz az a falusi és tanyasi parasztság mindennapjainak és ünnepnapjainak velejárója egy életen keresztül, a bölcsőtől a koporsóig. Liturgikus tárgyak, szertartások, szakrális szavak, imádságos formulák kapnak profán jelentést, vagy ágyazódnak profán környezetbe, a tájba vagy a munkások és parasztok gesztusaiba. Ez egyfajta sajátos, különleges, egzotikus színezetet ad az evangélikus hátterű Váci Mihály lírájának. „Fekete-fehér templomaid, mint gólyák az aszályban, komolyan lépegettek - lelkekre vadászva. Ezüst, arany lombok templomi zászlóraja kísérte a Tiszát - a könyörgő zsoltárt. Szállt fenn a folyó, a mennyekbe csavargó élőének, és mormoltak utána a zarándok erdők.” (Édes hazám) Papot szeretett volna nevelni Váci Mihályból az édesanyja. Ez a tény valami szelíd sugárzással mintha az egész költészetét átlebegné Váci Mihálynak, a legszelídebb és legemberibb hangú magyar szocialista költőnek. „Szegény, papot, - énbelőlem! - azt akart nevelni ő. Nem, nem azért, mert a szentegyház hatalmát vagy tán ilyen más szervezetet támogatna, csak mert azokról hallotta, hogy áldott gyertyák fényénél mind Isten nagy bőségén él.” (Anyám, add ránk áldásodat!) Nem lett pap, sőt... Ám olyan verset vagy akár egyetlen verssort sem találtam termékeny költészetében, amelyben tiszteletlenül vagy gúnnyal írt volna a vallásról, vallásosságról, vallásos emberekről. Inkább az lepi meg az olvasót, mennyire tájékozott volt a biblikus szimbolikában, és mennyi bibliai alak tűnik fel - többnyire profán közegben - költészetében. Versei hemzsegnek a bibliai utalásoktól, vallási szimbólumoktól, vonatkozásoktól, párhuzamoktól. Megjelenik Jónás próféta alakja a Százhúszat verő szív és a Csepergő időben című versekben, Salome táncol Heródes előtt (Salome tánca), felbukkan Dávid és Góliát (Dávidok), az apostolok, a Jelenések könyvének szörnyei, Pilátus, József, az ács, Mária és igen gyakran maga Jézus. Talán a legnagyobb kérdés az lenne, milyen volt Váci Mihály viszonya a hithez. Ennek a kérdésnek az elemzése, Váci kapcsolata, viszonya a transzcendens kérdésekhez egy másik esszé tárgya lehetne. Annyit azonban mindenképpen megállapíthatunk, hogy a hit fogalma számos versében felbukkan, de nem tételes vallásként, hanem valamiféle tisztaságvágy, valami dinamikus szépre, jóra ösztönző erő formájában: „itt kell az egymást jelző emberek között, a Mindenség háttere nélkül meglelni feloldozó menedékül az életre erőt adó hitet.” (Levél a Földről) „Ki adhat hát nekem, ki írhat kőtáblát? Hitre, vigasztalásra, reményre ki bírhat? Nem kell az imádság, amit számomra mások írnak.” (Isten után) „Ilyen kívántam lenni én is, ott a homokba szúrt nyárfa: - a tanító, ki fénybe tör, ragyogó hit a lombja” (Jegenye-fényben) A kereszténység alaperényei, a szeretet, szelídség, alázat, bűnbánat, gyónás, lelkiismeret Váci Mihály egész költészetét aranyszálakkal szövik át. Assisi Szent Ferenc Naphimnuszához hasonló intimitás, gyengéd szálak fűzik a természet tárgyaihoz, a jegenyéhez, akáchoz, nyírségi aranyló búzakalászokhoz, naphoz, szélhez, természeti erőkhöz, de még az egyszerű, köznapi tárgyakhoz is. „Akácaim, Krisztus fejét ölelő karotokkal fonjatok az égre töviskoronát” - írja a Sírás című versben. A Szelíden, mint a szél című vers minden keresztény erényt magába foglal, szinte a Jézushoz tartozás programverse is lehetne a „ki bántott - azt vállon öleltem” heroikus isteni gesztusával. Verseim című, ars poetica-szerű költeményében saját verseit tépett rongyokba pólyáit meztelen Jézusoknak nevezi. Megdöbbentő párhuzam kínálkozik Assisi Szent Ferenc Naphimnuszának ihletettsége, tematikája és Váci számos verse között. Assisi Szent Ferenc írja a Naphimnuszban: „Áldjon, Uram, Tégedet víz húgunk, oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos. Áldjon, Uram, tűz bátyánk, vele gyújtasz világot éjszakán. Szép ő és erős, hatalmas és vidám.” Váci Mihály Megcsalató című versében a fenti Szent Ferenc-költeménnyel megdöbbentő a párhuzam: „Ó, nővérfényű lámpák! Szelíd húgocska-sugárkák! Testvérke-lenge gyertyák, s ti anya-gondú, cirógató petróleumlámpák.” Jellemző Váci költeményeire a versekben szereplő bibliai személyek, cselekmények és vallási szimbólumok profán környezetbe helyezése. A Sírvers című önironikus versben még az egyház latin nyelvű liturgikus szövegei is megjelennek: „Örök béke poraira! Deleatur soraira. Hangzott a Dies Irae” Röntgenglóriás szentekről ír (A csontjaimra feszítetten), a vasúti szemafort könyörgő úrfelmutatásként ábrázolja (Nem tart vissza), a vasúti pályamunkásoknak súlyos szegekkel van átverve a tenyerük (A csomagtartón). A cigaretta tömjénét modern gyóntatónak nevezi a Beszélgetések című versben, az Eszpresszó és a Staccato című versekben a „kávéházi szeglet” a gyónás helye és szakrális tér: „És eszpresszók gyóntató asztalánál gyufát tördelve éjjelig mennyit tudtunk arról beszélni, hogy csak beszélünk, évekig!” (Eszpresszó) „találkozók vallásos áhítata, presszók sekrestye-homályai, füst, vita, átok” (Staccato) „Hogy gyónjak, kávézni hívom meg ismerőseim” - írta József Attila. Váci Mihálynál az eszpresszóban elszívott cigaretta és megivott kávé vagy féldeci szintén a gyónás, vallomás, őszinte emberi szó lehetőségét adja. A gyónás mozzanata számos egyéb versében is fel-felbukkan, legmegindítóbban talán a Piros postaládák címűben: „Nektek szégyen, hazugság, félelem nélkül vall bűn, szegénység, szerelem, s őszintébben, mint oltárok előtt, gyónnak nektek csalók és szeretők.” A szerelem élményét is keresztény szimbólumok formájában fejezi ki: „Szenteltessék meg ajkadon a csók, fénylőbben, mint az ostya” (Zsoltár). „Mária! - ez a szó felkelti bennem a sírást: - nem e tájon születtem! Ó, üljél szelíd öszvér hátára, - menekülj, ó, vigyél innen engem!” (Ave Mária) Pilinszky Jánosnak volt Kassák Lajossal egy jelentős, feltáró beszélgetése az Új Ember 1962. február 18-i számában. Ebben Pilinszky és Kassák a modern katolikus irodalomról beszélgettek. A beszélgetés kulcsmondatát így fogalmazta meg Kassák: „Egy igaz katolikus és egy igaz szocialista író ezer kérdésben találkozhat, míg egy rossz katolikus és egy rossz szocialista író szükségszerűen ellenfelei egymásnak.” Pilinszky szerint ez a beszélgetés legmegszívlelendőbb tanulsága. Váci Mihályhoz hasonlóan Kassák költészetében igen gyakran tűnnek fel a gyermekkori vallásosság élményei. Kassák verseiben Jézus rendszerint úgy jelenik meg, mint a proletárhősök előképe. A proletár költő, aki forradalmak és háborúk közt él, Jézusban egy olyan testvérre ismer, aki szegényen született, egyszerű munkásként, ácsként élt, a világtörténelem legnagyobb pacifistája volt. Kassáknak imponált egy ilyen proletár Messiás. Kassákkal, a városi proletárok Jézusát felfedező költővel szemben Váci Mihály Jézusban a nép fiát, a szegényekkel, a nyírségi parasztsággal, cselédekkel és napszámosokkal sorsközösséget vállaló istenembert mutatja fel. Bár Váci esetében és értékrendjében helyesebb lenne talán „istenember” helyett „isteni” embert mondanunk. A nyírségi bokortanyák tájai és emberei fölé emelt eukharisztiaként, tiszta búzából készült ostyaként mutatja a magasba, a napba Jézust. A költő számos versében Jézust önmagához hasonlítja: „Ó, nyomorult, gazdag szegénység! Mesebeli nyomorúság! Bibliai legendaként élsz imádó lelkemben tovább. Mint Galilea méz mezőit Jézus-zokogva hagyom el tájad, mely majd ragyogva őriz alkonyi porfelhőivel.” (Búcsú és üdvözlet) „Mindnyájunk szíve ma-született Jézus, imádatlan, meztelen didereg. Várja köré terelt örömök nyáját, hogy forró párát ráleheljenek. (Betlehemes) „ki bennem küldte el Fiát, hogy csontjaimra feszítetten megváltónk, a bomló Urán Szegezze át a testem.” (A csontjaimra feszítetten) Az Apám című versben édesapját azonosítja a megfeszített Jézussal. Váci Mihály édesapja vasutas volt és egy baleset következtében lebénult: „Sínekre feszített! Feletted dübörögve zúg el a zakatoló élet! A talpfák szelíd rokona! A két szemem két nagy könnycsepp teérted.” A Nyírséget, a szülőföldet, a szülőket és a nyírségi embereket egyfajta tündérien légies biblikus mitológiával imádja, a búzafényes szőke tájat transzcendens magasságokba emeli. A fent említett Búcsú és üdvözlet mellett az Új úton, a Ritus, az Áldott vagy Te és a Verseim című költeményei is bizonyítékai ennek: „Ó bibliai szegénységű tájak Fűvel benőtt elkerült útja te” (Új úton) „Emlegetem még olykor azt a tájat, de csak ahogy Istent a nénikék. Megszokott rítus lett már az imádat és csak szentkép már a szülői kép. Nincs egy percem, hogy előtte megállják; - csak keresztet vet néha rá a kéz.” (Ritus) „Áldott vagy Te az asszonyok között, kinek szívét szaggatva járja át a fájdalom, hogy elveszik, akit imádsz, a férfit, az ácsnak fiát, a teremtőt, a csodákat tevőt, halászok és pásztorok mesterét, ki a pusztába ment, árva tanyák népe közé, nyírségi sivatag kísértőivei szembeszállani” (Áldott vagy Te) „Saruban jön mindig az isten, a búzatáblák között visz át gyalogútja, amelyen itt lenn új égboltoknak nekivág.” (Verseim) „Váci a bibliai szegénységből érkezett, és egész életében súlyos kereszteket hordott, s mint a próféták, hitte, hogy küldetése van a néphez..." - írja Toldi Éva A szegénység a szelídség és szolgálat költője című könyvében. Az Áldott vagy Te című versben szinte teljesnek mondható tárlatát kapjuk Váci Mihály metafizikájának, hisz ebben a költeményben önmagát profanizált „nyírségi” Jézusnak nevezi, saját édesanyját Jézus anyjával, a szenvedő Máriával azonosítja, a nyírségi homokfútta tájat pedig a bibliai sivataggal, a nyírségi parasztságot a Biblia népével. A Váci-versekben megszokott profanizálás is megjelenik ebben a versben: „feje köré, simító tenyerét átüti a robotok vasszege, keresztre vonják csürhe bajai” Megállapíthatjuk, hogy a korabeli, Váci Mihály költészetéről a hetvenes években rögzült és dogmatizálódott kép módosításra szorul, hogy árnyaltabb képet kapjunk Váci személyéről és lírájáról. Vizsgálatunk segíthet abban, hogy más optikákon keresztül is rá tudjunk nézni olykor az életműre. Talán ezt segítheti elő ez a rövid esszé. ■ Bozók Ferenc
