Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-09-13 / 37. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2009- szeptember 13. (► 5 „Ének volt számomra minden parancsolatod” Témánknál maradva Ferenczi Ilona zenetörténész-egyházzenésszel Jegyzetlapok (Napló, 2009) ■ Fenyvesi Félix Lajos Esti beszélgetés. Régi barátok újra együtt. Vásárhelyen. „Nincs itt már semmi jó!” - mondja Péter. Mi is volt jó? - kérdezem magamtól. Arany Jánost és Vörösmartyt mindig jó volt olvasni, Babits sípoló gégeszavait... Akárhol ütöttem föl Márai naplóját, mindig találtam reményüzenetet... És Csontváry óriás vásznai a Nemzeti Galériában... Bartók századokat megelőző, dübörgő zenéje... És szülőföldem pusztuló tanyavilága, tiszta arcú szegényei. Óbuda ódon-szép házai, szűk utcái, fönt a Várban a kitűzött nemzeti zászló. Kis kocsmák, ízes, magyar ételekkel, bolhás mozik csodás filmekkel... Tisza-part vén fűzfákkal, Duna-part napozó leányokkal... És mi még? Sok veszendő szépség. De a gyönyörű anyanyelv, a magyar mindenütt ott ragyog. Minden más elhomályosodik az időben. * * * Szász János. A fiatal filmrendező amerikai meghívásáról beszél. Kint dolgozik, olyan ez - tréfálkozik a riporter -, mintha egy New York-i jönne ide, és színpadra vinné Az ember tragédiáját. „Nem pont olyan - mondja -, mert A vágy villamosa sokkal jobb!” Szegény fiú, csak átlapozta Madách remekművét, azért mond ennyi butaságot. Madách Imre drámáját játszották eddig a legtöbbet, a világszínpadon is osztatlan sikert aratott. Európa rendezői szinte versengenek a lehetőségért, hogy megmérettessenek. A Tragédia könnyedén lépi át az új századokat, és hirdeti: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” * * * Egri csillagok. Gárdonyi ma is lelkesítő, régi szép könyvében lapozok. Hol is van Dobó István kapitány esküje? Tudom-e még kívülről a szívszorító sorokat? Újraolvasok kedves részeket, fölidézem a veretes oldalakat. Egy mondat különösen megragad bennem: „Fájdalomból gyúrták az anyai szívet.” * * * Mansfeld Péter emlékezete. A tizennyolc évesen kivégzett fiatalember az 1956-os forradalmat követő kegyetlen megtorlás jelképévé vált. Halálának ötvenedik évfordulójára emlékeztek a róla elnevezett parkban. A Bolyai utca és az Apostol utca sarkán található ligetben táblát avattak: magyar és angol felirat hirdeti, ki volt a tragikus sorsú fiú. A világtörténelemben is példátlan Mansfeld Péter esete: a kádári önkény - példát statuálva - megvárta, amíg nagykorú lesz, s csak utána, másnap reggel 9 óra 20 perckor végeztette ki! Fiatal, tehetséges élet lobbant ki, hiszen ha élne, csak hatvannyolc éves lenne. * * * Tengerimalac. Márai írta valamelyik naplójában, hogy nápolyi lakásuk közelében minden délután kikötnek egy szamarat. Mikor sétára indul, az állat megismeri, és örömében felé nyerít. Én így vagyok a család tengerimalacával. Nincs már velünk, de ha nagy ritkán meglátogatom, amint belépek a kisszobába, mindig nagy visítással fogad. Megismer, s tudja, viszek a kedvenc ételéből, az édespaprikából. Kapaszkodik föl a rácson, majd kibújik a bőréből, úgy várja a meglepetést. Elmondhatom, ő az egyetlen élőlény a világon, akiről tudom, hogy mindig örül, amikor meglát az ajtóban. * # % Sorsközösség. Egyre mélyebb aggodalmat érzek veszendő magyarságunkért. A gyönyörű magyar nyelvért, ezért a szétszaggatott és eladott országért. Fájó ez a sok eltorzult arc, reménytelen tekintet. A sok újgazdag, ahogy lenézve beszél társaival, belerúg a szegényekbe... A legfontosabb: a legdrágább ezüstmetál autód legyen, és ez a jogcím már mindenre felhatalmaz. Ők ma a fölkent urak, pedig csak uraskodnak, ők ma a nagy magyarok, pedig csak magyarkodnak. * # # Zrínyi Miklós. A hadvezér. Érdekes adatra bukkantam a Révailexikon lapozgatása közben. Véletlenül nyitottam ki az ő oldalát, s meglepve láttam: tizennégy gyereke volt. Frangepán Katalintól volt a legtöbb, míg a második feleségétől egy árva fiú. Érdekes ez az apróság a kapitányról, a nagy családról, az Európát is meghökkentő férfias bátorságról. Visszapergetem az időt, odaképzelem magamat a várrom közelébe, és kérdezem: vajon mi lett a sok fiatalemberrel? Mi lett a sorsuk? Egy biztos, egyikük sem tagadta meg a magasztos eszméket! Dalárdaünnep Sárszentlőrincen ► A riporter vallomásával kezdődik az írás: ez az interjú igen lassan jutott el az ötlettől a végső megvalósulásig. Az apropó Ferenczi Ilona kerek születésnapja, s ez alkalmat adott számomra olyan fontos témák felvetésére, amelyekre eddig még nem került sor - annak ellenére, hogy mint doktori témavezetőmmel évekig szakmai kapcsolatban álltunk. A közeli családi kötelék az oka a tegező megszólításnak.- Hogyan alakult gyermekkorodban a zenéhez fűződő kapcsolatod? Milyen hitbeli és gyülekezeti élményekben volt részed?- A zene mindig fontos volt számomra. Ötödik gyermek lévén eszmélésemtől kezdve mindig hallottam valakit gyakorolni a testvéreim közül. Sokszor a zongora alá bújva figyeltem a zenélésüket. Hamar elkezdtem rendszeresen zenét tanulni, előbb hegedülni, aztán zongorázni - ez utóbbit, mivel akkordjátékra könnyebben képes, jobban szerettem. Egy idő után - főleg felvételről - sok zenét hallgattam, ismertem meg. Meghatározó zenei élményt jelentett számomra a miskolci evangélikus templomban hallott gyülekezeti éneklés is. Az énekek harmonizálására már korán felfigyeltem; ez volt az első zenei terület, ahol igazán otthon éreztem magam. Ez a 17-18. század zenéjét jelenti, innen indultam el aztán előre és visszafelé. Hitbeli élményeim nem annyira az egyházhoz kötődnek, mint inkább a családhoz. Minden reggel és este áhítatot tartottunk énekléssel és igeolvasással, imádkozással. A szüleim hívő élete példamutató volt számomra. Lélekben rendkívül áldásos korszakot éltünk meg akkor, olyasmiben volt részem, amit az ember, ha jobb módban él, esetleg nem kap meg.- Miért választottad a zenetudományi szakot?- Először karvezetés szakra vettek fel a Zeneakadémiára. Az első zenetörténet-vizsgán megkérdezte Bartha Dénes professzor, nem akarok-e zenetudományi szakra menni. Másfél év múlva nyílt rá lehetőség. Érdekelt a zenetörténet, a zeneelmélet; majd később a zenei források kutatása, a zenei írásmód vizsgálata, ami rendkívül fontos a régi kéziratok értelmezéséhez. Hihetetlen, hogy egy zenemű írásmódja mennyire a zene lényegét tárja fel. Ezt adom most tovább a zenetörténész hallgatóknak.- Mitől függött, hogy milyen korszakokat és témákat kutattál?- Amikor az MTA Zenetudományi Intézetébe kerültem, először az európai népzenével foglalkoztam, katalogizálást végeztem. Hamar kiderült, hogy ez nem az én világom. A pozsonyi Anna Hansen Schumann-kódexről készült diplomamunkámat sem folytattam, hanem elkezdtem 16-17. századi, elsősorban magyar nyelvű gregorián forrásokkal foglalkozni. Ezekből a protestáns liturgikus könyvekből leginkább az antifóna műfaja érdekelt, amely leegyszerűsítve olyan funkciót tölt be, mint az aranymondás. Az is érdekes például, hogyan készítettek parafrázist olyan latin szövegből, amely nem felelt meg a protestáns dogmatikának. Most is éppen egy nagyszabású antifónakiadáson dolgozom. Inspiráló az is, mikor bizonyos munkák folyamán új anyagokra derül fény, amelyek továbblendítik az embert. Ilyen volt a Vietórisz-kódex szlovák nyelvű egyházi énekeinek és a kódex kötéstáblájának összefüggése vagy például legutóbb Johann Wohlmuth naplójának felfedezése (erről az Evangélikus Élet ez évi 6. számában jelent meg beszámoló). Legtöbb forráskiadásom a magyar nyelvű gregorián területéről kerül ki: példa rá az Eperjesi, a Ráday és a Kálmáncsai graduál. Tanulmányom jelent meg többek között az Ajaki, a Tornai és a Csurgói graduálról.- Volt-e valaki, aki komoly hatást gyakorolt rád a tekintetben, hogy milyen témákkal foglalkozz?- A hatvanas évek végén Bartha Dénes és Bárdos Lajos órái alapozták meg zenetörténeti és zeneelméleti szemléletemet. Majd a hetvenes évek elején Dobszay László antifónakurzusokat tartott a Zeneakadémián; ekkor kezdtem el mélyebben érdeklődni a gregorián zene iránt. Éveken keresztül kódexekből írtam ki antifónákat és egyéb latin nyelvű liturgikus tételeket. Rajta kívül a ciszterci szerzetes Rajeczky Benjámintól kaptam sokat szakmailag és emberileg egyaránt. Tanulmányaim során nagyon sokat jelentettek Szabolcsi Bence szellemtörténeti és Kroó György barokk zenéről tartott előadásai.- Vannak-e olyan munkáid, amelyekben összetalálkozik a zenetudomány és az evangélikusság?- Példa erre az eperjesi evangélikus egyház és iskola számára készült Eperjesi graduál forráskiadása, valamint a magyar nyelvű gregoriánnal való foglalkozás. De említhetném a Starck virginálkönyv közreadását is, amely alkalmat adott Sopron 17. századi egyházi és zenei életének bemutatására.- Vannak-e olyan, az evangélikus istentisztelettel vagy egyházzenével kapcsolatos témák', feladatok, amelyekfeldolgozásában, megoldásában részt vettél vagy szívesen részt vennél?- Nagy örömömre évek óta vezethetem Budavárban a húsvét hajnali istentiszteletet és a pünkösdi ökumenikus vesperást, alkalmanként az adventi és a böjti vesperát. Úgy gondolom, jó volna, ha alakítanánk egy olyan kört, melyben egyházzenét érintő problémákról van szó, s ahol a gyakorló zenészek elmondanák, hogyan képzelik egyházzenei munkásságukat. Ezt azért is tartanám fontosnak, mert az utóbbi időben igen sok fiatal került kapcsolatba az egyházzenével, látókörébe, és mivel valamilyen képesítésük van, feljogosítva érzik magukat arra, hogy „maguktól” zenéljenek. Ezalatt azt értem, hogy odaülnek az orgonapadra, elkezdenek improvizálni, de szakmai hátterük - orgonatanulmányaik ellenére - hiányos. A korálkönyvet már nem használják, de az önálló korálharmonizáláshoz és előjátékhoz még nincs elég stílus- és műismeretük. Ezt pedig a gyülekezet szenvedi meg. A kilencvenes évek közepén az Evangélikus énekeskönyv énekeiről, volt egy cikksorozatom melyben változtatási javaslatokat fogalmaztam meg. Ez akkor nem érte el célját; túl korainak bizonyult, ezért nem serkentett közös gondolkodásra. Ehhez kapcsolódik, hogy nemrégiben tartottam előadást a Nemzetközi Himnológiai Munkaközösség (Internationale Arbeitsgemeinschaftfür Hym: nologie) konferenciáján Cenzúra és öncenzúra az egyházi énekben címmel, melyben arról is beszéltem, hogy én mit csináltam volna másképp. Ha valamikor kialakulna egy énekeskönyv-szerkesztő bizottság, szívesen részt vennék a munkájában, de ehhez az kell, hogy hivatalosan is elismerjék: új énekeskönyvre időről időre szükség van, és erre időt, energiát kell szánni.- Átéltél-e olyat, hogy valamilyen zene segítette vagy gátolta személyes hited megélését? Ezt azért kérdezem, mert gyakran tapasztaltam magamon, hogy - zenész lévén - hitbeli dolgokhoz önkéntelenül a zenén keresztül közelítettem.- Ezt nagyon fontos kérdésnek tartom. Sokat gondolkodtam ezen, mert éreztem annak a veszélyét, hogy a zene a hit elé kerülhet - ami egyáltalán nem jó. Ezért sem tartom helyesnek azt a meghatározást, hogy „Bach az ötödik evangélista” mert a zene nem helyettesítheti, csak közvetítheti az evangéliumot. Ezt akkor tudatosítottam magamban, amikor harmincöt évvel ezelőtt a János-passiót énekeltük. Az ember ugyanis könnyen belekerülhet egy olyan átszellemült állapotba, amikor a zene fontosabb lesz a szövegnél.- Lehet-e ez ellen védekezni?- Valószínűleg nem, de tudatában kell lennünk a veszélynek. Hallgatóként szabad engednünk, hogy a zene hasson ránk, de a legfontosabb az legyen, mit mond a szöveg. Zenészként is ezt kell tudatosítanunk magunkban: én is eszköz vagyok Isten dicséretében.- Ha visszagondolsz az eddig megtett pályádra, van-e valamilyen íve; azt csináltad-e, amit szerettél?- Talán szívesen részt vettem volna több gyakorlati zenélésben. Viszont vannak olyan témák, amelyekkel évtizedekkel ezelőtt foglalkoztam, és most nagy örömömre más szinten újra megtalálnak: ezek közül a legfontosabb a protestáns egyházak számára lefordított magyar nyelvű liturgia és további 16-17. századi magyarországi zenei emlékek. Végezetül, bár nem a szakmához tartozik, de szeretném elmondani, hogy Isten tizennyolc évvel ezelőtt egy nagy családba állított. A feladatok elvégzéséhez sok erőt és áldást kaptam, a család és a gyülekezet egyaránt lelki ajándékot jelentett. Ezért az utolsó kérdésre, hogy vajon azt csináltam-e, amit szerettem) kiegészítő választ adnék: azt szerettem volna csinálni, amivel Isten megbízott engem. ■ Ecsedi Zsuzsa 1884-ben márványtáblával jelölték meg Sárszentlőrincen a volt algimnázium épületét és azt a házat, ahol Petőfi Sándor kosztos diákként lakott. Ez alkalomra Sántha Károly lelkész és Eifert Henrik kántortanító vezetésével megalakították a dalárdát. A gyülekezeti-községi férfikar közel száz éven át működött sokak örömére, öregbítve a község jó hírét. A megalakulás 125. évfordulóját szeptember 6-án ünnepelte Sárszentlőrinc népe. A sekrestyében berendezett, gazdag anyagú dalárdatörténeti kiállítást Renkecz József nyugalmazott iskolaigazgató nyitotta meg, aki egykor maga is dalárdatag volt. Az istentiszteleten Győrffy István zenetanár orgonáit. A közösségi ház udvarán elfogyasztott ebéd után az együttlétet a Pécsi Evangélikus Gyülekezeti Énekkar műsora nyitotta, majd Kaczián János nyugalmazott levéltári tanácsos előadását hallgathatták meg az érdeklődők a sárszentlőrinci egyesületi életről. Sokakat meglepett, hogy 1890-től az 1950-es évekig huszonegy egyesület létesült és működött a faluban. A kajdacsi asszonykórus éneke után a művelődési otthon udvarán még hosszan együtt énekelt az emlékező-ünneplő sereg, a közös nótázás éjszakába nyúlóan folytatódott egy közeli pincében. ■ Karl Jánosné Csepregi Erzsébet
