Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-09-13 / 37. szám
„Hogyan merészel egyáltalán prédikálásra vállalkozni az, aki az emberi élet és magatartás, gondolkodás és reakcióképesség legelemibb ismereteivel nem rendelkezik? Ezeket pedig csak nagyon szoros és szorgalmas kapcsolatteremtéssel lehet elsajátítani. Ha a fiatal prédikátorokat már tanulmányi idejükben legfeljebb doktoranduszságra és nem a családlátogatások elemi ismereteire tanítják meg, s ha mint gyakorló lelkészek többet ülnek a számítógép előtt, mint gyülekezeti tagjaik otthonában, akkor tényleg »unalmas közhelyre« redukálják igehirdetői szolgálatuk termékét.” Gémes István stuttgarti levele V* 9. oldal „A boldogság érzését annak köszönhetjük, hogy Isten nehézségeket is ad nekünk, amelyeket le kell küzdenünk, és egy-egy ilyen, a nehézségek feletti győzelem feltétele a boldogságunknak.” Finn egyházi napok !► 10. oldal A népi vallásosság nyomai Váci Mihály költészetében !► 6. oldal Emil B. Lukác emlékezete ► 7. oldal 150 éves a protestáns pátens !► 8. oldal Milyenek a finnek? W- 10. oldal Megvendégelt angyalok t* 13. oldal wmmmmmmmmmm SEMPER REFORMANDA „Türelemre van szükségünk. Mert aki hisz, Istenben bízik, felebarátja felé szeretettel fordul, és ezt nap mint nap gyakorolja, az ugyan nem fogja elkerülni az üldöztetéseket, hisz az ördög nem alszik, hanem sok gondot okoz neki; de a türelem reménységet ad, ami fölszabadít, és Isten felé emel. így a megkísérléseken és botránkozásokon keresztül növekszik a hit és erősödik napról napra. Az ilyen erénynyel áldott szív soha nem nyughatik, s nem tudja önmagát mérsékelni, hanem újra meg újra kiárasztja magát a testvérek hasznára és javára, ahogy Isten is cselekedte vele.” M Luther Márton: Nyolc böjti prédikáció (Szebik Zsófia fordítása) A győri I.uther-olvasókör által kiírt Luther és a Biblia gyermekrajzpályázatra készült Czenthe Annának és testvéreinek - a csoportos kategóriában I. helyezett - rajza. A gyermeki fantázia a Luther-rózsa egy-egy szirmába képzelt egy-egy jelenetet Luther életéből. Vigyázz, a tetőn dolgoznak! Újra biztos fedél alatt a miskolci gyülekezet ► Az üdvösséget nem lehet félvállról venni, minden kegyelem - hangsúlyozta Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke szeptember 6-án Miskolcon. A belvárosi evangélikus gyülekezet istentiszteleten adott hálát azért, hogy megújulhatott a templom tetőzete. A templom Isten eszköze, az üdvösség háza és annak jele, hogy Isten köztünk és velünk van. Hálásak lehetünk, hogy a kegyelem Istene lehetőséget adott a miskolci gyülekezetnek, hogy összegyülekezésük helyét megerősítsék és felújítsák, még mielőtt bekövetkezik a visszafordíthatatlan katasztrófa, a tetőszerkezet összeroppanása - állapította meg Fabiny Tamás. Ami végérvényesen vigasztalhat minket, az az, hogy Isten örök országában nem lesznek rozsdás szögek vagy omladozó épületek, viszont lesz egy világméretű asztalközösség, mely a keskeny utat választókra és a mindvégig kitartókra vár. „Legyünk mindhalálig az ő tanítványai!” - zárta igehirdetését a püspök. Az istentiszteletet követően az éppen aznap tizenkét éve beiktatott gyülekezeti lelkész és esperes, Sándor Frigyes - közgyűlés keretében - adott sorra szót azoknak a szakembereknek, akik a felújítási munkálatok kigondolok megvalósítói és jóváhagyói lehettek: mérnököknek, kivitelezőknek, műszaki ellenőröknek, így a több mint két évig tartó munkálatokról rövid és lényegre törő áttekintést kaphattak a jelenlévők. A legmeglepőbb hír talán a beruházás magas, több mint ötvenmillió forintot kitevő költségvetése és az egyéves előkészületi munka volt, de a szakemberek, a „szellemi motorok” beszámolója nyomán világossá vált, mennyire összetettnek bizonyult az a munka, mely a precíz és konstruktív együttműködéssel megvalósulhatott. Először a templom történetét ismertette röviden Kráhling János, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem docense, majd Laczkovics János tervezőmérnök és Sugár Gábor statikus kapott szót. Szemléltető példájuk szerint olyan volt ez a munka, mint amikor egy rogyadozó és saját súlyát is alig bíró létra lábait akarjuk kicserélni - elég egy rossz mozdulat és minden borul. A munkálatokat felügyelő építészmérnök, Szász József egyrészt dicsérte a kétszáztizenkét éves templom szerkezetének precizitását, másrészt beavatta az érdeklődőket a sorra jelentkező váratlan nehézségekbe, melyek a tíz hónapig tartó felújítás alatt jelentkeztek. A legnagyobb kihívást a három és fél mázsás tartógerendák beemelése, valamint a szűk tetőtérben való mozgás jelentette. A fáradozás mindenesetre nem volt hiábavaló. ^ Folytatás a 3. oldalon Vének vagy elöljárók? ■ Korányi András Evangélikus presbitereink első országos találkozója nem pusztán hagyományos, egy napra szóló egyházi megmozdulás. A rendszerváltozás óta eltelt közel két évtizedben folyamatosan szembesültünk azzal, hogy presbitereink és gyülekezeti tisztségviselőink szolgálatának, feladatainak és felelősségének kereteit határozott és a mai életkörülmények között jól érthető, konkrét tartalommal kell megtölteni. Konferenciák, tanulmánykötet, munkaprogramok és előadások taglalják a megváltozott elvárásokat és kihívásokat - de vajon elége ez az egyházi támogatás ahhoz, hogy a presbiteri szolgálatban állók lelkesen elkötelezettnek és lelkesítőén megbecsültnek érezzék magukat? A presbiteri szolgálat mibenlétéről is érdemes az újszövetségi alapról kiindulva beszélgetni. A szó eredeti, kettős értelmét már a címben is igyekeztem visszaadni: elöljáró, gyülekezeti „vén” A két, eredetileg egymásból következő jelentés - azaz nagy tapasztalattal rendelkező s ezért nagyobb terhet vállaló testvér - mára mintha feszültségbe került volna egymással. Nem is az érintettek életkora, hanem inkább az egyházról alkotott általános vélekedés miatt: az egyház - legalábbis a történelmi egyházak - valamiféle kivénhedt fára emlékeztetnek, amely régi, már letűnt idők gyümölcstelen maradványa. Valljuk meg, nemcsak a teljesen kívülállók gondolják így, hanem egyre gyakrabban a saját környezetünkben élők is, különösen a fiatalok. Sűrűn kapjuk azt a kritikát - s csak részben jogosan -, hogy mondanivalónk, igehirdetésünk, társadalmi szerepvállalásunk avítt, miközben a minket tápláló és ránk bízott ige evangéliumi, erkölcsi, társadalmi-közösségi tartalmának meghirdetése és megélése forradalmi méretű felfordulást okozhatna - és kellene, hogy okozzon - a mai megfásult világban, mindennapi életünkben. Úgy is mondhatjuk: a meghökkentően fiatalos és zavarba ejtően konkrét életújulásra szólító bibliai üzenet, amelyből a motivációtól duzzadó keresztény elöl járás fakadhatna, szinte a hallás pillanatában erős „szklerózison” megy keresztül bennünk, elvénül a szíveinkben. Gyülekezeteinken, egyházunkon valóban gyakran mutatkoznak az elöregedés tünetei. Biztosan nem az evangéliumból, sőt nem is csupán közösségeink elöregedést mutató korfájából következően. Régi viselkedésformák, megszokások, sztereotip sóhajtozások, túlméretezett struktúrák, életveszélyessé vált műemlékek foglyai lettünk. A változtatni, mozdulni nem akarás apostolai. Mindennapi kísértésünk, hogy - gyakran évszázados szokásjogokon nyugvó - kényelmünket ne cseréljük mindenki számára jól érthető szolgálatra Jézus nyomában. A presbiter ezért a megújulást munkáló Isten természetes szövetségese a gyülekezeti munkában, a keresztény kisközösségek életében. Évszázadok óta az egyetemes papság tagja, aki a lelkésszel együtt gyötrődve keresi a továbbvezető utat: megtanul a lelkésszel együtt gyötrődni, s megtanítja a lelkészt is együtt gyötrődni, ha kell. Elöl jár a munkában, az adakozásban, a magánélet rendezettségében. Nem külső tanácsadói megbízása van, nem a társadalom, a falu körében presbiter, hanem saját gyülekezeti közösségében. Tudja, hogy másoktól sem várhat vagy követelhet többet, mint amit maga is megcselekszik - hiszen nem a világ, hanem a kereszténység mércéje szerint szolgálunk. Nem elsősorban a „fizetség” kedvéért dolgozik, hanem magának az Úrnak. Valamikor ebből a közösségi bölcsőből növekedett fel a kereszténység az újszövetségi idők kezdetén. Vének vagy elöljárók közössége? - ez a mai magyarországi evangélikusság kérdése. Vajon mi ébreszthet rá bennünket erre: a veszélybe került állami támogatások nyomán előre látható súlyos működési zavarok? Az egyháztagság elmúlt évtizedekben erősen megcsappant létszáma? Az állami kezdeményezésű falupusztítás nyomán végútjukra induló vidéki gyülekezeteink? Az, hogy presbiteri családokban sem mindig tudjuk a hitet, a rendszeres templomjárást és az elkötelezett egyházi szolgálatot továbbadni a következő nemzedéknek? Az a jól ismert, magányos érzés, hogy az aratnivaló sok, de a tettre kész munkás kevés? Az az önmagunkban sem ismeretlen élmény, hogy úgy érezzük, megfáradt szívünkben és tagjainkban öregszik el néhány perc, néhány nap alatt az igehirdetés, a jó szándék, a közös cselekvés lelkesedése? Gyülekezeti elöljárók, példaképek, lelki és anyagi támaszok, cselekvésre elszánt munkatársak nélkül az egyházunk közösségi alapját jelentő gyülekezeteink nem lehetnek, nem maradhatnak életképesek. Elhivatott elöljárók bátoríttatnak szólásra, cselekvésre, toborzásra: mert aki presbiteri szolgálatot kíván, jó szolgálatot kell, hogy kívánjon magának! „Isten munkatársai vagyunk.” (lKor 3,9) Köszöntjük az evangélikus presbiterek áüll országos találkozóját! EPOT 2009. szeptember 12. - pestszentimrei Sportkastély
