Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-23 / 34-35. szám
Evangélikus Élet élő víz 2009. augusztus 23-30. » 21 jobban- Szereteted-e az embereket, felebarátaidat?- O, igen, uram! Nekik játszom a színházban, tanítom őket Istentől kapott tehetségemmel jobbá, emberibbé lenni. És az a legnagyobb boldogságom, ha hosszú tapsuk előtt meghajolva, szemükben az őszinte emberi érzések könnyeit látom megcsillanni. De ezentúl még többet akarok tenni üdvösségükért! Szeretném, ha művészetem kinyújtott ujj lenne Isten felé.- Áldott légy jó szándékodért leányom - örvendezett a Mester. - De mondd csak, látom, akarsz még valamit mondani.- Házamba befogadtam ma egy sokgyermekes szegény családot, a házmesterlakásba. Testvéreimnek érzem őket tegnap óta. És elhoztam pénzem egy részét hozzád ebben a betétkönyvben, kérlek, oszd ki a szegények között. A Mester nem tudta megindultságát elrejteni. Ránézett a tanítványra, aki ámulattal és tisztelettel nézett a színésznőre, és lesütötte szemét a földre. A Mester az asszony felé fordult, és megsimogatta a fejét.- Nem vagy messze Isten országától, leányom.- Mindent odaadok érte - felelte sírva az asszony. A Mester felkapta a fejét. Ránézett az előtte térdelőre, mintegy kutatva, hogy minden-e a minden. Egy kis ideig elgondolkodva nézett maga elé, aztán eszébe jutott a próbakérdés.- Édes lányom, Isten dicsőségére, odaadásod megmutatására egy szolgálatot kérek tőled. Hadd örvendjenek Isten angyalai alázatosságodnak.- Teljesítem, uram.- Vidd el istenáldotta művészetedet más emberekhez. Hagyd el a főváros csillogó színpadjait, és szerződj le egy-két évre vidékre. Hadd jusson el egy hívő művész bizonyságtétele a mennyei boldogságról a falvak és városkák egyszerű népéhez. Hidd meg, e lemondásod az Úrba vetett teljes bizodalmád mennyei kincseivel fog megörvendeztetni. Az asszony felállt a térdelésből, és most magasabb lett a Mesternél. Kendőzetlen arca elsápadt.- Én vidékre? Ezt kívánnád tőlem, uram?! Az lehetetlen. Az én közönségem itt van a fővárosban. Tavaly nagydíjat kaptam. Százak jönnek esténként csak énmiattam a színházba. Itt a baráti köröm is. Ilyen fodrászom és szabóm sehol sem lenne. Nélkülük fél ember vagyok. Észre sem vette, hogy hangja már hangosabb az illendőnél.- Vidékre?! Hiszen két év alatt elfelejtenek, és más lép a helyembe. Nekem a fővárosban kell maradnom! Úgy felindult, hogy arca is piros lett.- Én csak a főváros kulturált közönsége előtt tudom kifejteni művészetemet. Ezt nem akarhatja az Isten, ez csak a te szeszélyed, Mester. Kegyetlen kívánság, hogy én eltemessem magam vidéken. A Mester meglepődve nézett az asszonyra.- Én azt hittem, lányom, mindennél jobban szereted az Urat, és lám, mégis van egy fogyatkozásod. Ajánld fel sikerélményeidet alázatosan néhány évre az Úr szolgálatára, és járj egy ideig a kisebb dicsőség útján. Vidéken most nagyobb szolgálatot végezhetsz, több ember előtt szolgálhatod a színpadon Uradat. Nem kellett volna felajánlanod életedet az Úr követésére, de ha megtetted, fogadd el általam az Úr küldő szavát. Az asszony mezítlábasán belépett a körömcipőkbe, és szó nélkül elindult a folyó inneni partján felfelé. A tanítvány utánaszaladt, a betétkönyvet az asszony kezébe nyomta. De mintha fejbe csapták volna, úgy érte az asszony halk szitkozódása:- Bolond... eszelős... Hogy én menjek le... Őrült... Leverten tért vissza a tanítvány. A Mester mozdulatlan arccal nézte a vizet. Csak nagy sokára szólalt meg.- Könnyebb a tevének átpréselődnie a tűfoknyi keskeny éjszakai várkiskapun, mint azoknak bejutni az Isten országába, akik a maguk dicsőségéről nem tudnak lemondani az Úrért.- De hát kicsoda üdvözölhet akkor? - kérdezte a tanítvány. - Hiszen úgy látszik, minden embernek van valami gyengéje, amiről magától sohasem tud lemondani. De választ nem kapott. Akkor vette észre, hogy a Mester az asszony után néz, és kezét imádságra emelte. A tanítvány halászni járt délután. Amikor visszatért, látta, hogy egy ismerős arcú ember ül a Mester mellett. Rögtön felismerte a tegnap esti jelentkezőt. Még azt is tudta róla, hogy író. Egy könyvét ő maga is olvasta. Szívesen emlékezett vissza erre a könyvre. Mély emberség és szeretet hatotta át az egész kitűnő írást. Úgy látszik, már régóta beszélgettek.- Nos, fiam - folytatta a Mester a tanítvány köszönése után a beszélgetést -, meggyőződtem arról, hogy szereted a mennyei Atyát, és bizalmad van hozzám. De hogyan állsz az emberekkel? Szereted-e felebarátaidat? Mit teszel értük hited indításából? Látszott, hogy az író megütközött ezen a kérdésen. De jól nevelten erőt vett magán.- Jótékonyságra gondolsz, Atyám? A hitközség terhét felerészben én viselem.- Ne érts félre, az engem nem érdekel, hogy mit csinálsz a pénzeddel, és mennyit tartasz meg jövedelmedből. Hanem hogy te mivel szolgálsz az emberek között.- A könyveimmel, Mesterem. Az írásaimmal Istenre mutatok. Istenes és humánus gondolataimat nekik adom. Sokat beszélek hozzájuk, előadásokat tartok, nemegyszer a templomban is. Sok a mortdanivalóm nekik, és most még több lesz, mert mindennél jobban odaforrtam Istenhez. Uram, mondd meg, kikhez szóljak, és én megfürdetem az embereket frissen áradó evangéliumi mondanivalómban. Gondolataim köteteken át fogják szolgálni Isten ügyét.- Tehát kész vagy arra, hogy egészen rábízd magad Isten vezérletére?- Teljesen Istené a szívem - válaszolt az író megindultan.- Akkor menj ki az emberek közé, és hallgasd meg őket. Hallgasd meg a kis falusi templomok prédikátorait, akik nem a te gondolataidat mondják, és nem beszélnek olyan pallérozottam mint te. Járj be - úgy gondolom - száz templomot. Járj el áhítatokra, külvárosok imatermeibe, ahol egyszerű emberek tesznek tanúbizonyságot darabos szavakkal hitükről. Az író mosolygott a széken, elnézően, de kissé feszengve.- Értelek, Mesterem, élményszerző körútra küldesz. Talán el is mennék kedvedért néhány helyre, de sajnos szerződéseim az íróasztalhoz kötnek. De egyébként is - tette hozzá bizalmasan -, én már túl vagyok azon, hogy primitív emberek vallásos fejtegetéseit hallgassam. Egyegy „márkás” szónokot még tiszteletből meghallgatok, de a prédikátorok többsége bosszant és fáraszt. Inkább leülök otthon a Biblia mellé, és gondolataim sokkal mélyebben feldolgozzák azt, mint a legtöbb hitszónok tudná. A Mester megcsóválta a fejét.- Fiam, fiam, ne vétkezz. A legegyszerűbb vallástételben is Isten üzenete rejtőzik. Hogy akarsz Istennek szolgálni az emberek között, ha nem érdekel téged Isten üzenete az emberek szájából? Hogyan kívánhatod az emberektől, hogy meghallgassanak téged, ha te magad unod hallgatni őket? Isten hitből hitbe, embertől emberig hirdetteti szavát, és így ajándékozza nekünk is a hitet. Neked nagy szükséged van arra, hogy megtanuld: a mi gondolataink még nem az ő gondolatai! Az író felállt.- Tisztelem álláspontodat, Mester, de én másképpen gondolkodom. Hozzám csak az én gondolataimon át szól az Isten. A Mester is felállt. Kissé felindultan.- Egy fogyatkozásod van, fiam. Eredj el, adj túl egy időre ezen a magad csinálta elveden, és keresd Isten üzenetét az egyszerű hívő emberek vallástételeiben. Ha mindennél jobban szereted az Istent, akkor hagyd rá magad a más emberek ajkán hirdetett evangéliumra. És kincsed lesz a mennyekben. Az író szellemes ember volt, de most nem tudott válaszolni erre az állhatatos felszólításra. Fanyarul elmosolyodott, kezet fogott mindkettőjükkel, és elment. A Mester szemében könnyeket látott a tanítvány.- Fiam - mondotta a Mester fájdalommal -, könnyebb a tevének általmenni a tű fokán, mint bejutni a mennyek országába azoknak, akik önhitten a maguk tehetségét istenítik. Jaj azoknak, akik csak fél szívvel támaszkodnak Istenre. De áldott mindenki, aki ilyen kötelékeitől megszabadul, és teljes bizalommal őreá hagyatkozik.- De van ilyen ember, Mester? - tépelődött a tanítvány. - Kicsoda üdvözölhet az emberek közül, hiszen szívünk egészen sohasem Istené! A Mester ránézett overallos tanítványára. Nekitámaszkodott a kunyhó előtt leásott fakeresztnek - mintha csak hozzánőtt volna! - és megsimogatta a tanítvány karját.- Kicsoda üdvözölhet? Embereknél ez lehetetlen lenne, de - hála az Úrnak! - Istennél minden lehetséges nekünk. A tanítvány felnézett a Mesterre, és halkan, szégyenkezve mondta neki.- Mester, holnap hazamegyek. Elrendezem a földügyemet a megváltó Istennel. Mind a tíz lánc földemet odaadjuk a szegényeknek. Szeméből kibuggyant a könny. Hallgattak a csendben mindketten. Evangélikus naptár 1994. „A szentekben, a kik e földön vannak és a felségesekben, bennök van minden gyönyörűségem”(Zsolt 16,3 - Károli-fordítás) 2 CE LU u „Amikor a Mindenható szétszórja a királyokat, fehér lesz a Calmón, mint a hó” (Zsolt 68,15) ■ 'i-säET „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm” (Zsolt 23,1) „Az egek hirdetik Isten dicsőségét’.' (Zsolt 19,2a)
