Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-23 / 34-35. szám
12 ■m 2009. augusztus 23-30. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet Tó, sült krumpli, mentőautó Egy tizenkét év körüli lány ült a tó partján. Legnagyobb bánata éppen az volt, hogy az anyja nem volt hajlandó megvenni neki a strandlátogatók kedvenc nassolnivalóját, az olvasztott sajttal leöntött sült krumplit. Bezzeg a barátnői! Olyan élvezettel ették mellette - nem mintha nem kínálták volna meg őt, de neki az az egy-egy szem nem kellett, ő saját tálat szeretett volna! Úgy érezte, ő a legszerencsétlenebb gyerek ezen a strandon. Hogyan járhatott ő ennyire pórul, hogy olyan anyát kapjon, aki még ezt a finomságot sem tudja neki megvenni?! Ránézett a kezében lévő, szalvétába csomagolt szendvicsre, amelyet még meg sem kezdett, pedig korgott a gyomra. Legszívesebben behajította volna a vízbe, az igazságérzetét fájdító sérelemmel együtt.- Gyere már, nézzük meg, ki tud a leggyorsabban kiúszni a bójákig!- zavarta meg bosszús gondolatait egy sajtos sült krumplival jóllakott barátnője. ,-,Hát jól van” - gondolta magában, miközben lassan, néhány homokvárat összetaposva bandukolt a vízhez. „A legjobb az lenne, ha belefulladnék ebbe a hülye vízbe, aztán megbánja anyám, hogy mindig kevesebbet adott nekem, mint amit a barátnőim kaptak az anyjuktól” - morfondírozott. Igazából versenyezni nem volt kedve, ráadásul „vetélytársa” még a moszatnál is lassabban mozgott a vízben, ezért könnyelműen beledőlt a térdig érő vízbe. Ekkor eszébe jutott, mennyire utálja azt is, hogy ő az egyetlen a barátai közül, akit nem engednek „emberkeresőzni” - tudniillik ez olyan bújócskaféleség, amelyet sötétedéskor szokás játszani a szomszédos erdőkben, szóval nem holmi gyerekjáték!- Rajt! - kiáltotta el magát a barátnője. Ez visszazökkentette a lányt a valóságba. Szép lassan elkezdett tempózni. Abban reménykedett, hogy valami megfogja a lábát, és lehúzza a sötét mélybe. Inkább a nyugodt sötétség rabjává váljon, mintsem ilyen igazságtalan világban éljen! * * * Ezeknek a vízi mentőknek meg miért a szüntelen sípfújásban kell kiélni magukat?! Az ember még gondolkodni sem tud, mert itt trombitálnak eszeveszetten egész nap. Végül a síp éles hangjától zsongó fejét kiemelte a vízből, és körbetekintett, hátha mégis ő csinált valami szabályelleneset, azért sípolnak. A strandon mintha megállt volna az élet, az eddig ugráló, sikoltozó emberek csak a fejüket mozgatták ide-oda. Egyre többeknek a tekintetében látni kétségbeesést, előbb a parton állókéban, aztán a tóban lubickolókéban is. Barátnője odaúszott mellé, kérdőn tekintve rá, hátha tudja - mivel közelebb volt a parthoz -, mi is történik voltaképpen. Az összes vízi mentő munkában: ki a vízbe ugrott, ki a mentőcsónakokba. Tehát valaki megsérült - nézett egymásra a két lány.- Mindenki ki a vízből, azonnal!- kiáltották szigorúan a mentők. A lány barátnőjével együtt rémülten úszott kifelé. „Mi a fene lehet itt?” - gondolta, és mindjárt választ is kapott a kérdésére.- Találják meg! Jéézusom, csak találják meg a kisfiámat! - kiáltotta zokogástól rekedten egy középkorú nő.- Ott volt, ott láttuk utoljára - kiáltották néhányan, miközben mindegyik egy kicsit másfelé mutatta az „ott”-ot. A hír másodperceken belül eljutott minden ijedt arcú emberhez. Egy tizenhat éves fiú már percek óta nem jött fel a víz alól. Az emberek nyelni és pislogni sem mertek, úgy figyelték a tó közepén köröző vízi mentőket. Óráknak tűnő öt perc után még mindig csóválták a fejüket a víz alól felbukkanó mentők. Közben a mentőautó is megérkezett, a szirénája volt az élső, ami elnyomta a fiát vesztett anyuka kiáltozását. Tizenöt perc. Ennyi idő múlva húzták ki a fiút. A parton még próbálták újraéleszteni, de hiába; teste megmakacsolta magát, lelke határozott döntést hozott: már egy másik világban a helye. Miként is lehet ezt szavakba foglalni? Talán nincs is keserűbb hang, mint egy anya sírása eltávozott gyereke után. Minden embernek vérzett szíve, egyedül a tó tűnt ugyanolyanak, mint a tragédia előtt, mintha mi sem történt volna. Viszont amíg élünk, semmi sem tart örökké, így a dermedt emberek lassan elkezdtek minél kevésbé feltűnően - félve attól, hogy a másik még nem tartja helyénvalónak - mozgolódni. A lány, aki addig meg sem mert moccanni, odasétált az anyjához. Egy pillantásából megértette, itt az idő, hogy elhagyják a strandot. Miközben autójukkal kifelé hajtottak, bekanyarodott a hullaszállító autó. Ahogy maguk mögött hagyták a tavat, a lánynak eszébe jutott, hogy alig egy órával ezelőtt milyen gondolatok jártak a fejében: anyjának fájdalmat okozni. Úgy érezte, szinte ő tehet erről a tragikus fordulatról, és úgy gondolta, hogy ez az eset örökre kísérteni fogja. £ * # A jövő azonban másképp alakult. Pár nap elteltével már eszébe sem jutott az a bizonyos nap. Sőt be kell, hogy valljam, nyolc év óta először most jutott újra eszembe - merthogy én voltam az a bizonyos tizenkét éves lány. Az azóta eltelt évek alatt több ezerszer nevettem akkorát, hogy a rekeszizmom is sajgott. De annak az anyának, akinek a saját fia halálát kellett végignéznie, talán nem volt még egy szívből jövő mosolya sem. Az én anyukám pedig - aki ugye nem volt hajlandó megszánni azon a napon egy sajtos krumplival - itt van nekem, ahogy én is neki. Végül is miért is kell itt kételkedni, hogy vár-e majd minket valami összes erényt megtestesítő és összekovácsoló mennyország, amikor elég most egy röpke pillantást vetni ránk - anyukámra és rám, miközben a kertben azon vitatkozunk, hogy bekenjem-e magam napolajjal, vagy sem. Hisz már magában ez mennybéli kép egy gyerekét vesztett anyának... ■ Koller Eszter Krisztussal két keréken Nógrádi utakon tekertek a tótkomlósi evangélikus ifjak ► A csapat láttán meg-megálltak a járókelők. Nem is csoda, hiszen nem mindennap találkoznak mintegy harminc lelkes együtt kerekezővel. Különösen augusztus 6-án „keltettek feltűnést” a fiatalok, amikor - a Bátonyterenyei Rendőrkapitányság jóvoltából - rendőrök is kísérték őket a Sámsonháza-Kékes-tető- Sámsonháza útvonalon. A tótkomlósi evangélikus fiataloknak augusztus első hetére kerékpáros ifjúsági tábort szervezett lelkészük, Szpisák Attila. A résztvevők Sámsonházán szálltak meg, innen indultak naponként - az ige üzenetére figyelő elcsendesedés után - a választott úti cél felé, és mindig ide is tértek vissza, ugyancsak áhítattal zárva egy-egy napot. A nógrádi település tavaly után második alkalommal adott otthont a komlósi fiatalok táborának. (Egyébként Sámsonháza evangélikus gyülekezetének főfelügyelője 1871. február 17. és 1894. március 20. között nem kisebb személyiség volt, mint Kossuth Lajos.) A gazdag program része volt például a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum, valamint Somoskő és Salgó várának megtekintése éppúgy, mint a korongozás és a nemezelés a hollókői Fazekasházban.- A hét szó szerinti és átvitt értelemben vett „csúcsteljesítményeként” egyaránt az ország legmagasabb pontjának, a Kékes-tetőnek a „meghódítását” említhetjük - mondta a tábort vezető tótkomlósi lelkipásztor -, de a lényeg természetesen nem a teljesítmény, a kihívások leküzdése volt. Ez a néhány nap elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a tizenegy és huszonnégy év közötti fiatalok az együtt megtett kilométereken, a közös étkezéseken, az éneklésen, imádságon és beszélgetéseken keresztül olyan élményekkel gazdagodjanak, amelyek megalapozzák, illetve tovább erősítik Istennel és egymással való közösségüket. ■ GaZsu Kihűlt a medence... ^ A reggelek hűvösek, az út szélét a lehullott gesztenyék kezdik beborítani. A kerti medence hideg, a felszínén már úszkálnak az elsőként lehullott, sárgás levelek - lassan már le is kell engedni... Fura érzés pulcsit keresni sötétedéskor, mert amíg kint beszélgetünk a teraszon, egyszerre csak fázni kezdünk. Ajjaj! Úgy tűnik, véget ért a nyár. „Jaj, de kár!” - fut át a gondolat a fejemen. „Miért nem maradhat így minden? Miért kell, hogy megváltozzon ez a csodálatos világ? Nekem igenis kell a napfény, a meleg, a fürdőzés, az utazás, az élmények, a sok jó barát! Miért nem folytatódhat minden így tovább?” Tiltakozom magamban, minden erőmmel. Mert most hirtelen minden és mindenki hiányzik. Visszakívánok minden jót és szépet, amelyben részem lehetett. Ó, Istenem, mennyire hálás vagyok neked ezekért az élményekért! Mennyire jó volt elmenni otthonról, kimozdulni, töltekezni! És mennyi nem várt ajándékban részesítettél! Bár sok mindent idejében elterveztünk - mikor hova megyünk nyaralni, mit csinálunk majd itt meg ott - , ez-az mégis változott a helyszínen, vagy épp spontán alakult, és mégis, milyen jól! Csak a hálám szavait mondhatom el neked... Köszönet a nyári arcokért: a kisfiú mosolyáért, aki vízipisztolyt kapott; a nagymama boldog arcáért, aki unokájával önfeledten játszott a vízparton; a papa nyugodt, szundikáló arcáért a nyugágyban; a fűben fekvő gyermek felhőket vizsgáló arcáért; a csokifagyitól maszatos kisbaba vigyoráért; a lány fiúra tekintő boldog mosolyáért... Köszönet az apró, nyári, mozdulatokért: azért, amellyel a cukrász átnyújtotta a fagyit; a pincér finom meghajlásáért, ahogy letette az asztalra a friss almalevet; a gyermek ön-SZÓSZÓRÓ Rovatgazda: Balog Eszter feledt futásáért a bokáig érő tóban; a papa karnyújtásáért, ahogy szép lassan elérte a fán a meggyet; a rég látott barátok örömteli öleléséért... Köszönet a nyári ízekért: az érett, édes meggyért, a meleg kakaós palacsintáért a strandon, a nap melegítette kerti paradicsomért, a friss, ropogós paprikáért, barackért, körtéért, szilváért; a nagyiék túrógombócáért... Köszönet a nyári illatokért: a rotyogó baracklekvárért, a sülthal- és lángosillatért, a Balaton jellegzetes illatáért, a medence enyhe klórosságáért; a vattacukorért, a kürtőskalácsért, a szomszéd kertjéből érkező sült szalonnáért... Köszönet a nyári hangokért: a vidám zenéért a parton, a hullámok hangjáért, a pancsoló gyerekek zsivajáért, az ebéd előtti éneklésért, a madarakért, a kerti locsolótömlő kattogásáért, az újszülött babák nyöszörgős kis hangjáért... Köszönet a nyári színekért: a barnulásért, a sárga napraforgóért, a piros dinnyéért, az iszapból kiásott kagyló színjátszó, csodás fényéért, a vitorlások tarkaságáért, a fehér hattyúért a vízen... Ezt mind köszönöm. De legfőképp azt, amit le sem írhatok, mert azt csak te tudod és én. Ez a mi titkunk - a te ajándékod. És viszem magammal az őszbe, a télbe, hogy világítson, melegítsen, erőt adjon továbbra is - jóságod és önzetlen szereteted kíséretében... ■ Balog Eszter FOTÓ: KOREN PÁL (ZSOLTÁROK FOTÓPÁLYÁZAT)
