Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-23 / 34-35. szám
Evangélikus Élet élő víz 2009. augusztus 23-30. » 11 Aki fölött az advent elsuhant Nagy ünnepségre készülődött a birodalom. Tiberius császár uralkodásának tizenötödik évfordulóját ünnepelte. A ceremóniára Rómába érkezett Poncius Pilátus is. Elhozta Izrael népének minden aranyát, mire csak kezét rátehette. Vele érkeztek a leigázott tartományok helytartói is mind. Ki mert volna távol maradni akkor, amikor a császár ünnepel? Roppant aranyhegyén pedig ott ült a császár! Szemei megmámorosodtak a mérhetetlen gazdagságtól, s pillanatra mintha megelégedettnek látszott volna, de csak villanásnyi időre, aztán újra elborult a tekintete. Egyetlen gondolat bántotta: ha az emberek nem is, de még felette álltak az istenek. És így történt, hogy eszelős agyából, ha félve is, de mindent elsöprő erővel pattant ki a gondolat: „Isten akarok lenni!” Először félt ettől a mondattól, szinte belesápadt a kimondásába. Szemét is lesütötte, mintha valami láthatatlan hatalom előtt kellett volna őrületes mondatát szégyenlenie. Ez a megmagyarázhatatlan félelem idegesítette. Belemarkolt a halmaz aranyba, és a szép mívű, nehéz kelyhet hozzávágta a kincstárterem falához. A vakolat lehullott, de a kehely nem tört össze. Sápadtan lapult meg a márványpadlón, ahová esett. Tiberius nem nézhette. Addig szórta a keze ügyébe eső aranytárgyakat, amíg el nem temette egészen.- Isten akarok lenni! - ez a mondat zuhant ki ajkáról minden mozdulatnál. Hangja egyre magasabban szállt, s végül rikácsolt már. Be is rekedt. Csak suttogták már vibráló szavai - Isten leszek... De Róma is csak suttogni tudott másnap a félelemtől. „A császár isten lesz... Új isten ül a hátainkra... kegyetlen és vérszívó...” - mondták a szemek, de az ajkakat lepecsételte a félelem. Az ünnepségek után a helytartók elhagyták Rómát. Poncius Pilátus arca gondterhes volt. Hogyan hirdesse ki Zsidóországban az új isten, Tiberius császár tiszteletét és imádását? A rézművesek már parancsot is kaptak arra, hogy mintázzák meg a császár képmását. Már készül az istencsászár szobra, s parancs szerint fel kellett állítani minden istenség templomában a birodalom egész területén. Pilátus előtt a jeruzsálemi templom képe lebegett, és félelem futott át a lelkén. „Mi lesz, ha felnyittatja majd a templom kapuját, és elhelyezteti benne az új bálványt? Lázadás... persze, lázadás lesz belőle, és folyik a vér. Ez a fanatikus nép inkább legyilkoltatja magát, de a templomot nem engedi megszentségteleníteni. S a lázadásért ki lesz a felelős? A helytartó, persze, aki nem képviseli bölcsen a császár akaratát. S kire szabják ki majd a büntetést? S mi lesz ez?" Nyakán érezte Pilátus e gondolatra a bitót...- Átkozott császár - sziszegte fogai között. Aztán a nyelvébe harapott, és olyan félelemmel nézett körül, mint a halálraítéltek. Júdea földjén járt már, s elérkezett kíséretével a Jordán vizéhez. Zuhogó hang ütötte meg a fülét. Más volt ez a hang, mint az istencsászár nyafogó beszéde. Erőteljesen szállt és bátran csattogott, mint a kőszáli sasok nagy, kiterjesztett szárnya.- Meglátja minden test az Istennek szabadítását. Viperák fajzatai, kicsoda intett meg titeket, hogy a bekövetkező harag elől meneküljetek? Mert eljő, aki erősebb nálamnál, az majd megkeresztel titeket Szentlélekkel. Nyugtalanító beszéd volt ez. Az emberek sírtak, és megszaggatták ruháikat. Egy öreg zsidó felkelt a térdelők közül, kitárta karját és így kiáltott:- Kegyelmezz, Uram, új Isten, Messiás! Ez a mondat verődött Pilátusig. Hát ezek nem tudnak a római eseményekről? Ez már a lázadás kezdete lenne? Zsidó tanácsadóját intette maga mellé, tőle kért magyarázatot.- Az új isten, uram, nem a legfelségesebb császár, hanem az én ostoba vérem, a vén a Dávid törzséből származó Jézusról beszél. Sokan hiszik, hogy ő lesz a zsidók királya. Azt is mondják, hogy már régebben megszületett...- És ki az, aki prédikál? - érdeklődött Pilátus.- Az Keresztelő János, a Zakariás fia. Pilátus jól szemügyre vette most a beszélőt. Szálas termetű ember volt és égő tekintetű. Bőre a csontjára tapadt. A tanácsadó mintha olvasna Pilátus gondolatában:- Sáskát és mézet eszik... Menjünk, uram, nem neked való látvány ez. Ekkor fordult feléjük Keresztelő János. Csontos ujját felemelte. S ez az ujj mintha Pilátusra mutatott volna.- Viperák fajzatai, viperafajzatok - emelte fel hangját -, térjetek meg, mert elközelített az Isten országa. Pilátus nem hallgathatta tovább.- Menjünk - adta ki a parancsot. És még sokáig azon gondolkozott, mennyi tisztaság ült ezen a prófétaarcon. És azon is, hogy bizonyára igazat beszélt, s milyen kár, hogy meg kell halnia. Mert az elmélkedése e pillanatában világosan látta Pilátus, hogy az igazságnak ebben az átok világban meg kell halnia. Odaszólt kíséretének:- Ha ennek az embernek, a prófétának baja esnék, jelentsétek azt nékem. A sorsa érdekel. # * * Heródes, a zsidók királya is lakomát tartott. Heródiás lánya táncolt ezen a lakomán. „De szép lány ez...” - révedezett el látásán Heródes. Majdnem olyan ígéretesen szép, mint Heródiás, az anyja, akit ágyasként tartott a palotájában. Csak az az átkozott ember, a Keresztelő, akiből az Isten beszél, ne üldözné a lelkét e miatt a dolog miatt. Gazdaggá tenné, és szőrruha helyett bársonyban járatná. De azzal a félelmetes igazságával nem lehet bírni. Mit is hajtogat egyre? „Nem szabad néked a te testvéred feleségével élned.” Csak ezt mondogatja. Börtönbe is azért vetette, hogy elhallgasson. Ha ebben az egyetlen dologban enged, ismét szabad. Nagy emberré teszi. De nem enged. Majd holnap ismét megpróbálkozik vele. Ha enged, ő, Heródes holnap megkéri arra is, hogy vezesse rá lelkét a megtérés útjára. Holnap szóljon hát a Messiásról. Majd utánanézet annak is, igazak-e a hírek, amik az utóbbi időkben elterjedtek róla. „Holnap... holnap én is megtérek...” Undorító ez a sok zenebona, ez a sok orgiázás, ez a sok mezítelenség. Ni, most is itt lengenek előtte az udvar rabszolgalányai. Szinte semmi ruha nincs rajtuk. És mind részegek már. Mi lesz később? Utálatos! „Holnap megtérek... Keresztelő... csak ezt az egy dolgot rendezzük el, ezt a Heródiás-ügyet. Hiszen szeretem! Nincsenek mohó szemeim, nem kell más, csak ő kell! Ő kell... kell... kell... kell...” A rabszolga a király szájához emelte a nehéz kupát, s Heródes kiitta az olajsűrű, nehéz fügebort. Összerázkódott. Nem, már ez sem kell, ez sem ízlik.- Megtérek... holnap... - suttogta, és akadozni kezdett a nyelve. Köd borult az agyára. Részeg lett. Vastag szemhéja félig lecsukódott már, s csak Salome hangjára nyílt újra. A lány meghajolt előtte. Az ezüst fátyolruha alól alabástromtest világított. S táncolni kezdett. Gyorsan pörgött, s a körök nézése elszédítette Heródest. Érzékiség, mámor, buja kéj lebegett a forgó lány táncában. A táncoló is megszédült végül, és odaesett a király lábaihoz.- Szép volt, Salome - túrt bele a dús, sötét hajkoronába Heródes keze. - Ezért a táncért mindent odaadok neked, amit csak kérsz.- Mindent? - kérdezte a lány.- Mindent! - emelte fel gőgös hangját Heródes. - Mindent. Én szóltam, a király. Salome arcán gonosz mosoly futott át. Győzött. S milyen régóta várt erre a győzelemre.- A Keresztelő fejét kérem. Hozasd ide, uram, egy tálban. Most! Most kell! Döbbent csend ült a teremre. Heródes kijózanodott. Harag futott át arcán, de a lány nem engedte ki kezei közül.- A szavad szent. Ez lesz minden. Ez a fej. A király megadta magát.- Hozzátok - csak ennyit mondott testőreinek, és eltakarta az arcát. Sírt. - Holnap megtérek? Holnap... holnap végem... - suttogta maga elé. Óriási ezüsttálcán ült Keresztelő János feje. A szemét nem fogta le senki, és a két szem még élt. Csak nem mozgott. Merően nézett, merően... És mégis mindenki úgy látta, hogy őrá néz. Heródes iszonyodva nézte. Az egyik rabszolga, aki titokban Keresztelő tanítványa volt, semmivel sem törődve immár, utánozva Keresztelő mély, félelmetes hangját, önfeledten kiáltotta:- Mérges kígyók fajzatai! Térjetek meg! Heródes a szívéhez kapott, és alábukott.- Nem lehet - ezt suttogta esés közben. - Ó, ó, Keresztelő! S olyan csend lett, hogy nem hallatszott más, csak a Keresztelő fejének alácsurgó vére hullása. Másnap Pilátus függőágyában éppen reggelijét fogyasztotta, mikor jelentették neki, ami a prófétával történt.- Tudtam, hogy meg kell halnia - suttogta szomorúan a helytartó. S a Messiásra gondolt, akiről a levágott fejű próféta beszélt. „Ő az igazság! Csak soha, soha ne kéne véle találkoznom” - gondolta, és belesápadt a találkozás gondolatába. ■ Jakus Imre Dsida Jenő Estharangok Bíborban fürdik már az égnek alja. Mámortól reszket már az alkonyat, A nap korongja bágyadtan halad, S egy szürke felhő lassan eltakarja. A fű között egy tücsök ciripel, Álmosan zúg a fáknak lombozatja Zokogásomat senki meg nem hallja És panaszomra senki sem felel. De most!... valami jóleső meleg Simítja végig fájó szívemet Szempilláimat csendesen lezárom... Langy szellő hozza erdőn, réten át Az estharangok himnuszos dalát És imádságba halkul zokogásom. HETI ÚTRAVALÓ Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad. (íPt 5,5) Szentháromság ünnepe után a 11. héten az Útmutató reggeli s heti igéi azt bizonyítják: mindig kegyelemre szorulunk! Kérjük: ments meg, Uram, a te irgalmasságodért, s „könyörülj rajtam, Uram, mert erőtlen vagyok" (GyLK 673). Ő elnémítja a dicsekvőt, az alázatost felmagasztalja. „Krisztus által, hitben van menetelünk ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk és dicsekedünk is azzal a reménységgel, hogy részesedünk Isten dicsőségében.” (Róm 5,2; LK) Akiket Isten elhívott, azokat meg is igazította! A farizeus és a vámszedő példatörténete a meg nem igazult és a megigazult bűnösről szól: „Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18,14) Luther a lényegről ír: „De megszólal Isten, s kimondja, hogy a farizeus minden cselekedete istenkáromlás. Lám, a vámszedő megalázkodik. Azt mondja az Úr, hogy bűne kisebb a farizeusénál. Mit remélhetünk az ilyen »kegyestől«, aki oly elvetemült, hogy irigyli felebarátjától az üdvösséget?!” Pál is fennhangon hirdeti: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, (...) Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért..!’ (Ef 2,8-9) A szőlőtőkéről s a saskeselyűről mondott példázat által is üzeni Isten, „hogy én, az Úr, teszem alacsonnyá a magasfát, és magassá az alacsony fát” (Ez 17,24). A cédrusfa hajtását elülteti, de nem a kalmárok földjén, Babilonban, hanem Izráel hegyén - jelezvén, hogy ő állítja helyre a népét. Ábrám kimentette unokaöccsét a fogságból; Isten pedig Ábrahámért vezette ki angyalai által az alázatos Lótot a romlott Sodomából, ahol nem volt tíz igaz ember! „Az Úr pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, az Úrtól, az égből’.’ (íMóz 19,24) - A pogány asszony alázatosan és kitartóan kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg a leányát, s hitével elutasító szavába kapaszkodott, igazat adva neki: „Úgy van, Uram, de a kutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból’.’ Az Úr ezért a szóért azt mondotta: „Menj el, leányodból kiment az ördög!’ (Mk 7,28.29) Péter, a presbitertárs s Krisztus tanúja vezérigénk első félmondatával egyaránt inti a véneket s az ifjakat: „... egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak’.’ (íPt 5,5a) Intése azért hiteles, mert maga is kegyelmet nyert, miután az Úr megfordult, s szelíd szemével rátekintett, amikor a főpap házának udvarán a világ füzénél melegedve háromszor letagadta, hogy ismeri! „Péter pedig visszaemlékezett azúr szavára (...) Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt’.’ (Lk 22,61.62) Isten népének dicsőítő éneke zenghet már most, mert megtapasztalták, az Úr megaláz minden kevélységet: „Ő (...) lerombolja a megerősített várost, (...) porrá zúzza’.’ (Ézs 26,5) Ám akik alázatosak s hűek hozzá, benne hisznek, azok az erős vár(os) lakóiként éneklik: „Bízzatok az Úrban mindenkor, mert az Úr a mi kősziklánk mindörökre!” (Ézs 26,4) Vallom: „Amim csak van, mindenem / Tetőled van, Istenem (...)/ Nagy, végtelen kegyelmedből.” Kérem: „Mentsd meg a kevélységtől, / Elbízott önhittségtől (...)/ Ó, adj alázatos szívet!” (EÉ 445,1.5) ■ Garai András IX0YC
