Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-23 / 34-35. szám
io 2009. augusztus 23-30. FÓKUSZ Evangélikus Élet Sorsfordító idő Beszélgetés Platthy Iván nyugalmazott államtitkárral az ÁEH megszüntetésének huszadik évfordulója alkalmából Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) 1951-től harmincnyolc éven át - egy rövid, 1956-os intermezzót kivéve - tartotta kézben az állam és az egyházak közötti kapcsolatokat, szorosan együttműködve az állambiztonsági és pártszervekkel. A rendszer egyházpolitikájának és a vallásos világnézet elleni ideológiai harcnak az intézményeként közvetlen befolyással bírt az egyházakra: irányította, ellenőrizte, felügyelte belső életüket. A változások egyik legkorábbi lépéseként, két héttel Nagy Imréék újratemetése után, június 30-án az 1989. évi 14. számú törvényerejű rendelet jogutód nélkül megszüntette a hivatalt. Az évforduló apropóján Platthy Ivánnal beszélgettünk.- Ön 1989-95 között a Művelődési Minisztériumban az Egyházi Kapcsolatok Főosztályának vezetője, majd négy évig a Miniszterelnöki Hivatalban az egyházi kapcsolatok címzetes államtitkára, 2005-től az Országgyűlés elnökének tanácsadója volt. Mindezek könnyen elérhető információk Önről. De honnan jött, és hogyan lett a rendszerváltó időszak egyházakkal kapcsolatos folyamatainak tanúja, sőt aktív formálója?- Régi felvidéki nemesi család a miénk. „Ősünknek” egy olasz építőmesternek a neve a 13. század közepén bukkan fel. Mi szüleimmel 1944- ben Ungvárról menekültünk át, de a háború után már nem tudtunk visszamenni. Baranyába kerültünk, a diákéveim Németbolyon, Pécsváradon, Mecseknádasdon, illetve Pécsett teltek, majd pedagógus lettem. A sokszínű vallási hovatartozású családban az evangélikus kötődés is sok helyen megjelenik. Érdekes, hogy sorsfordító időkben mindig volt egyegy Platthy, aki vezető vagy tanácsadó szerepben a megújulást igyekezett szolgálni. Ezt a családi szellemi örökséget húsz évvel ezelőtt magamra is kötelezőnek éreztem. Óriási megmérettetést jelentett számomra a kapott szép feladat egy megújulni szándékozó ország életében. Túlzás nélkül mondhatom, hogy amit két évtizede elindítottunk, arra a jogi, gyakorlati „gerincre” épülnek ma is az egyházi kapcsolatok.-1989 nyarán miért esett épp Önre a választás?- Tudja, volt egy jó miniszterünk, Glatz Ferenc. Korábban nem ismertük egymást, csak tudtunk egymásról. Akkoriban a minisztérium és a tanácsok kapcsolatát irányító főosztályt vezettem, előtte végigjártam az államigazgatási szamárlétrát, s ezalatt rendkívül széles kapcsolatrendszerre tettem szert. Az államigazgatásban végzett munkám során mindig az adott pozícióból lehetséges, segítő szándékú koordinálás és az együtt gondolkodás híve voltam. Talán ezek számítottak.- A rendszerváltás részletei máig nem közismertek. Tegye kicsit élőbbé számunkra: mi történt húsz éve ezekben a hónapokban az egyházi kapcsolatok területén?- 1989. július 6-án a miniszter úr hívatott. Elmondta, hogy jogutód nélkül megszűnt az ÁEH, és a minisztérium felhatalmazást kapott egy kis létszámú főosztály létrehozására. Ennek én leszek a vezetője. Valójában nem is kaptam gondolkozási időt, csinálni kellett. Valami újat kellett alkotni: egyház és állam folyamatos, egyenrangú, mellérendelt viszonyú párbeszéde volt a cél. Augusztusban létre is jött a kapcsolatokat koordináló főosztály. Kérte a miniszter azt is, hogy az új tanévet az újrainduló fasori evangélikus gimnáziumban nyithassa meg.- 1994-ig a Miniszterelnöki Hivatalban is működött egy hasonló pro- Az ÁEH székházából, a Lendvay utcából a minisztérium igazgatási és jogi főosztálya hozta át az iratanyagot, és helyezte el külön helyiségekben, mindenki elől elzárva, majd a kilencvenes évek közepén egy tárcaközi bizottság dolgozta fel. Tudomásom szerint így került az iratok egy része a Magyar Országos Levéltárba, és lett kutathatóvá. szünk. Mégis több egyházvezetőtől hallottam, hogy túl hirtelen szakadt rájuk a változás, az egyházak nem tudtak azonnal élni a lehetőségekkel. Készületlenül érte őket, nem volt idejük szervezetten, átgondoltan és tervszerűen kialakítani saját válaszaikat. Számomra mindvégig a konstruktív és egyenrangú párbeszéden volt a hangsúly. A jogi szabályofilú titkárság. Mi volt e párhuzamosságoka? Míg a művelődési miniszter „régi” embereket nyert meg az ügynek, addig Antall József miniszterelnök az új helyzethez újakat keresett?- Nem, az történt, hogy a korábban a minisztérium államtitkára által vezetett, II. János Pál pápa 1991- es látogatásának előkészítésére létrejött tárcaközi bizottság vezetését a megalakult Miniszterelnöki Hivatal - MÉH - egyik politikai államtitkára látta el. Erre a feladatra egy kis létszámú titkárság jött létre, államtitkári vezetéssel, amely azonban a látogatás lezajlása után is megmaradt, jogi statútum nélkül. Természetesen nem volt szerencsés állapot az egyházak részéről sem ez a kettősség. Hiszen az állam és az egyházak kapcsolatának koordinálását az a kormányrendelet írta elő, amely az újonnan megalakult Művelődési és Közoktatási Minisztérium feladatait, hatáskörét, hatósági jogköreit határozta meg, míg a Miniszterelnöki Hivatal feladatai között nem szerepeltek egyházakkal kapcsolatos feladatok. Ez a probléma később úgy oldódott meg, hogy a volt egyházi ingatlanok tulajdonrendezéséről szóló, 1991- ben megalkotott törvény alapján a MÉH államtitkára látta el a kormány úgynevezett egyeztető bizottságának elnöki teendőit, ugyanakkor a minisztériumban jött létre a tulajdonrendezési iroda az egyházi kapcsolatok főosztályán belül. 1994-től 1998 augusztusáig minden, egyházakat érintő koordinatív feladatot - benne a tulajdonrendezéssel kapcsolatos teendőket is - a Művelődési Minisztérium, illetve később a MÉH Egyházi Kapcsolatok Titkársága látott el a vezetésemmel.- Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy nem volt fogalma az ÁEHfeladatairól és működéséről, s kiválasztásakor épp ez a „nem tudása" számított előnynek. Később lett-e rálátása az előzményekre?- Én az ÁEH-ban nem dolgoztam, tehát nem ismertem a „módszereket” Konkrét ügyek kapcsán később természetesen tapasztaltam, hogyan korlátozta a hivatal az egyházak mozgásterét.- Hogyan történt a hivatalfelszámolása?- Volt-e folytonosság az ÁEH és az új főosztály között?- Nem, és nem is lehetett, hiszen a jogutód nélküli megszüntetéssel együtt azok a jogszabályok és feladatok is megszűntek, amelyek végrehajtására létrehozták a hivatalt. Úgy tudom, hogy körülbelül hatvan főt ezzel egy időben felmentettek. Ugyanekkor a megyei tanácsi apparátusban működő egyházi titkárok feladatköre és pozíciója is megszűnt.-Tapasztalata szerint hogyan élték meg az egyházak a hirtelen jött szabadságot?- Eleinte erős volt a gyanakvás. Tovább éltek a korábbi beidegződések. Az első évek inkább a „görcsoldás” jegyében teltek. Később a bizalmatlanság egyre inkább megszűnt, mert érzékelték, hogy valóban partneri viszony kialakítására törekÁlUMI ItVHAZÜtfI HIVATAL iLNömívcms Levélpapírfejléc 1957-ből zásokat is az egyházakkal közösen alakítottuk ki.- Az egyházügyi hivatal, amely „idegen testként” jött létre, jogutód nélkül szűnt meg. A tisztázásra váró kérdések azonban maradtak, sőt sokasodtak. Melyek voltak az új feladatok?- Egészen új alapot kellett teremteni, szinte egyik napról a másikra, a semmiből. A Németh-kormány deklarálni akarta, hogy Magyarországon jogállamiság van születőben. Ehhez legelőször meg kellett szüntetni a diktatúra jellegzetes szerveit. Az alapvető emberi jogok biztosítása is ezt a szándékot kívánta kifejezni. A korrekt, egyenrangú párbeszéd kialakítása mellett a szabad működést garantáló törvény előkészítése is feladatunk volt.- Milyen szervezeti formában tartották a kapcsolatot?- Glatz Ferenc kezdeményezésére a négy nagy egyház képviselőket küldött a főosztályhoz. Ez számukra nem munkaviszonyt jelentett, hanem saját egyházuk képviseletét. E konstrukció az én időmben végig működött. A protestáns egyházak az irodaigazgatójukat delegálták, az evangélikusok Karner Ágostont, majd Szemerei Zoltánt, a reformátusok pedig Aranyos Zoltánt, majd Czövek Olivért.- Az egyházi életben régről ismert nevek. Az egyházvezetők java része is hivatalában volt mára rendszerváltás előtti években. Többen szerepeltek a vélhetően 1990 elején összeállított Szakértő ’90 listán. Lehet régi emberekkel újat kezdeni?- Szerintem lehet. Ha egyértelműen kinyilvánítja, hogy már másképp gondolkodik, és örül, hogy felszabadult a teher alól. Ha érzékelhető a „régi emberben” a megújulási szándék, és érzi, hogy nem akarom a múltját feszegetni, akkor lehet, hogy százszor annyi energiát fektet a közös megújulást igénylő ügybe... Természetesen a legelején telefonokból érzékeltem, hogy sokan úgy gondolják, a korábbi gyakorlat tovább él. Engem ez nem érdekelt. Betekinthettem volna abba az aktacsomóba is, amelyik átkerült az ÁEH-tól, de nem akartam, hogy befolyásoljon az, hogy tudom, ki mi volt. Az ügy volt az érdekes, az új helyzet. Tiszta lappal kellett indulni, el kellett felejteni, hogy a negyven év alatt különféle hatásra emberek esetleg mibe mentek bele. A saját lelkiismeretükkel nekik kell elszámolniuk, nem nekem. Az 1990. évi IV. törvény egyértelműen arról beszél, hogy az egyház maga alakítja ki szervezetét, és maga dönti el, hogy mit tart fontosnak, kit küld ki érdekei képviseletére. Én nem válogathattam meg a tárgyalópartnereimet. Az úgynevezett Szakértő ’90 listát csak később, a sajtóból ismertem meg. Az egyház belügye az is, hogy a beszervezési eseteket tisztázza, vagy sem. Talán jobb lett volna ezeket még a legelején rendezni, ahogy a németek tették, ők rögtön nyilvánosságra hozták a listákat. A lényeg az, hogy mindez kényszer hatására történik-e vagy a saját magam belső megtisztulása érdekében. Az utóbbi időponttól független.- Az első szabad parlamenti választás 1990 tavaszán zajlott le. Egyes változtatásokat azonban a jogállami normáknak megfelelően már korábban végrehajtottak. Az ÁEH felszámolása, de a lelkiismereti és vallásszabadság korlátainak megszüntetését kimondó törvény elfogadása is még az egypártrendszerben történt meg. Milyen hosszú távú jogi garanciái születhettek akkor az,új típusú egyházi kapcsolatoknak?- Ezt 1989 őszén a Vatikánban is megkérdezték, ahová a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételét előkészítő háromtagú delegáció tagjaként elutazhattam. Magunkkal vittük a IV. törvény tervezetét is, olasz nyelven. Csodálkoztak, hogy egy állam az egyház teljes szabadságára törekszik, de még az egyházi vezetők kinevezését megelőző véleményezési vagy egyetértési jogot sem igényli. Az ÁEH felszámolása egyik első fontos lépése volt a közel tíz évig tartó jogalkotási folyamatnak. Az 1998-ig meghozott szabályozások ma is jogi garanciákat adnak. Biztosítják az egyházak szabad működését, egyház és állam teljes szétválasztását és azokat a feltételeket, amelyek az egyházak társadalomban vállalt sokrétű szerepének a betöltéséhez szükségesek. Ma borúlátóbb vagyok. Az akkori egyetértés most szinte elképzelhetetlen. Az 1990. január 24-én jóváhagyott IV. törvényt például az akkori parlament tizenegy tartózkodással és egy „nem” szavazattal fogadta el! Óriási mulasztás lett volna részünkről, ha az akkori történelmi pillanatban ezeket a lépéseket nem tesszük meg. Számomra ez az elmúlt húsz év egyik legnagyobb tapasztalata. ■ Mirák Katalin
