Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-16 / 33. szám
2 • 2009. augusztus 16. OLVASÓI LEVÉL Hozzászólás Nagy Olivér lelkész írásához ÜT/WMM Szabadság Rabok legyünk vagy szabadok? Normális körülmények között egyértelmű a válasz. A történelem azonban sokszor teremt olyan helyzetet, amelyben minden a feje tetejére áll. Esterházy Péter egyik ironikus írása ebben a szellemben fogant. „ Besze János hentes és mészárosnak a legerősebb hangja volt a szerep vivő egyéniségek között. Ha egyszer beszélni kezdett, megdördültek a falak. Kiváló népszónoki erényeit értékesíteni vágyta a Fordulat Éva Intéző Bizottsága, sic!, s evégből azzal bízták meg Besze Jánost, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsejéről szónokoljon a spontánul összegyűlt tömegnek. Besze készséggel vállalkozott is. Felállt alépcső tetejére - rezes orra messzire piroslőtt, egyszerű kockás ingét, melyet hétszámra nem vetett le, meg-meglobbantotta a szél - s kiengedte dörgedelmes hangját. Akartok-e rabok lenni? A tömeg nem várta be a mondat végét, hanem egyhangúlag rázúgta: Akarunk! Akarunk! A szónoklatnak vége volt. ” (Kis Magyar Pornográfia) Esterházy groteszk elbeszélése azt mutatja, hogy lehet olyan „szabadság”, amely inkább fogság. Azt már én teszem hozzá - a Biblia alapján is -, hogy létezik olyan „fogság”, amely valójában szabadság. Miként lehet a látszólagos szabadság valójában fogság? Az író által is megidézett történelmi korban általánosan elterjedt a „szabadság, elvtársak” köszöntés. Névadók buzgalma következtében lett Szabadság híd, Szabadság tér, de még a fiatalok szlengjében is elterjedt a „Felszab tér”. Valójában azonban hiányzott a szabadság! De ne csak a múltban keressünk ilyen fonák helyzeteket! Az úgynevezett „szabad világ” tömegével kínálja portékái bőségét. Nagy szabadságában az ember bármihez hozzájuthat - de valójában éppen így válhat mindezek foglyává! Az alkohol és a drog is a szabadság illúzióját kínálják - valójában démonikus fogságot jelentenek. Egy fiatalember a szer hatása alatt madárnak képzelte magát, és a repülés mámorára vágyva elrugaszkodott a Szabadság híd pilléréről. Összezúzta magát. A partnerek válogatása mögött is a féktelen szabadságvágy húzódik, valójában ez éppen a megkötözöttség jelét mutatja. Hasonlóképpen állunk az eszmék válogatásával. Van, aki örök szabadgondolkodónak nevezi magát - valójában önmaga és önzése rabjává lett. Mindezzel szemben ismerünk olyan fogságot, amely valójában szabadság. Pál apostol a börtönben is szabad tudott maradni. Önmagát büszkén „Krisztus foglyának” tekintette. Sajátos egybeesést mutatnak azok a körülmények, amelyek Ordass Lajos evangélikus és Csiba Kálmán református püspök beszámolóiból tárulnak elénk. Mindketten arról vallanak, hogy igazságtalan elítéltetésük során is megőrizték belső szabadságukat. Hogy ne folyjanak egybe a napok, hetek és hónapok, és főképpen hogy ne bolonduljanak meg a magánzárkában, szoros napirendet állította össze maguknak. Előbb áhítat, majd irodalomóra, aztán nyelvtanulás, legfőképpen pedig a hívek végiglátogatása - mindezt természetesen csak képzeletben. Mindketten derűsen jegyezték meg, hogy a végén már alig érték utol magukat, annyi dolguk volt. A börtön mélyén is szabad maradhat az ember. A házastársi hűségben is a szabadság bontakozhat ki. Vagy az egyházhoz való ragaszkodásomban. Megbecsülöm az öröklött értékeket, és nem az olcsó és népszerű árukkal pakolom tele kosaramat a hatalmas vallási szupermarketben. Mindenekelőtt pedig „Isten rabjai” vagyunk, amely állapotban végtelenül megvalósulhat igazi szabadságunk. Luther, aki bármely tekintélyt képes volt megkérdőjelezni, boldogan vallja, hogy lelkiismerete „a Szentírás foglya”. Ezért lehetett igazán szabad. Pál apostol pedig arról ír a Római levél nyolcadik részében, hogy nem a szolgaság lelkét kaptuk, hogy ismét féljünk, hanem a fiúság lelkét, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyánk! Fabiny Tamás (Az elmélkedés elhangzott a Kossuth rádióban 2008. július 2j-én) Lelkész Úr, engedje meg, hogy az Útitárs hasábjain szóljak hozzá valóban drámai írásához (megjelent S. O. S., szlovákiai magyar evangélikusok... címmel az Útitárs 2009/2. számában - a szerk.), miután évtizedek óta harcolok a szlovák és a magyar nép közötti barátságért, egymás jobb megértéséért. A II. világháborút követő zűrzavarban, a kitelepítések során valóban történtek olyan dolgok, amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük. De a gyűlölet nem jó tanácsadó! Többször hallottam a Felvidéken, hogy az 1945 utáni atrocitásokért a kommunisták a felelősek. De a kommunisták ma már nincsenek hatalmon, polgári demokrácia van - és mégsem működik olyan rendszer, amelynek működnie kellene: a kulturális és nyelvi autonómia, amely ma Európában természetes; például Dél-Tirolban, Svájcban, Belgiumban. De Dániában is rendezettek a német, Németországban pedig a dán kisebbségjogai. Miért nem lehet ma a szlovákiai magyar nyelvű evangélikus lelkészképzést megoldani? A 19. században és a 20. század elején az eperjesi evangélikus teológián a magyar és a német nyelvű hallgatókat a szlovák hallgatókkal együtt küldték „szuplikálni”, és kötelező szlovák nyelvórák voltak. Ilyen felkészítés után nem volt probléma az istentisztelet nyelve. (Forrásom nagyapám testvéröccse, dr. Emil Makovicky, aki az eperjesi teológián végzett, és sokat mesélt nekem azokról az évekről. Ő is három nyelven prédikált, többek között Rozsnyón még 1921 után is! Én magam is láttam a Szepességben háromnyelvű liturgiát tartalmazó könyveket.) Prof. dr. Július Filo püspök Felkán nőtt fel, ahol édesapja több nyelven beszélt és prédikált. O maga a Lutheránus Világszövetség kisebbségekkel foglalkozó osztályának volt a munkatársa. Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadokra, látjuk, hogy 1743- tól, az úgynevezett dobsinai (Dobschau) megegyezés után a hat szabad királyi város a német, a szlovák és a magyar anyanyelvű lelkészek közül választott szuperintendenseket. A „Studentus Hungarus” fogalom volt Wittenbergben: erről tanúskodik a magyarországi egyetemi hallgatók zászlaja a Luther-múzeumban. A hallgatók nemzetiségére utaló megjelölések csak a 18. század végén, a 19. század elején jelentek meg; de közöttük ezután sem voltak nézeteltérések. Andrej Hajdúk nyugalmazott szliácsi (Sliac) evangélikus lelkész írt a közös múltról a Martin-Luther-Bund évkönyvének 44. kötetében (1997). Alexander Thinschmidt (szepességi család) doktori disszertációjában arról írt, hogy a 17-18. században a Magyarországról származó hallgatók a wittenbergi egyetem teológiai fakultásán anyanyelvükön köszöntötték az új hallgatókat, versekkel és énekekkel (forrás: doktori disszertáció, Berlin, 1968). Az összetartás és a testvéri szeretet jellemezte a Magyarországról származó hallgatókat Tübingenben is, mint ahogy ez a Württembergi Magyar Protestáns Gyülekezet (Ungarische Gemeinde in Württemberg) nyugalmazott lelkipásztorának, Gémes Istvánnak a Luther Kiadó gondozásában 2003-ban megjelent, Hungari et Transylvani - Kárpát-medencei egyetemjárók Tübingenben című könyvéből is kitűnik. A „Magyarhoni ágostai hitvallású evangélikusok 4 egyházkerületének egyetemes névtárában”, amely 1885- ből származik, a tisztségviselők neve mellett a helységek neve három nyelven van feltüntetve. Amikor elődeim többnyelvű leveleit, írásait olvasom a Slovenska Maticában, büszke vagyok rájuk, hiszen tudom, hogy asztaluknál három, esetenként négy nyelvet is beszéltek. Azt keressük, ami összeköt bennünket, szlovákokat és magyarokat, és ne azt, ami szétválaszt minket! Összeköt bennünket közel ezeréves együttélésünk, közös kultúránk. Ki ne ismerné a szlovák vagy magyar népdalok változatait mindkét nép körében? Azok előtt a szlovákiai evangélikus lelkészek előtt, akiknek anyanyelve nem magyar, és ma mégis megpróbálnak magyarul prédikálni, mélyen meghajtom a fejem. Évek óta küzdők azért, hogy mind Szlovákiában, mind Magyarországon, ott, ahol ez indokolt, legyenek háromnyelvű feliratok, utcanevek - mint ahogy ez a Monarchiában természetes volt! Ismerőseim között ma is vannak olyan lelkészek, akik például Mezőberényben ma is németül, illetve szlovákul prédikálnak. Jó akarattal minden probléma megoldható. Sajnos, ha az új szlovák nyelvtörvényre gondolok, már aligha lehetnek illúzióim! Ez a törvény nem illik a mai Európába, akik ilyen törvényt alkottak és megszavaztak, azok az euró bevezetése ellenére sem lettek európaiak! De reményt nyújtott nekem a szlovák kulturális minisztérium Alsósztregovára (Dolná Strehová) szóló kétnyelvű (szlovák és magyar) meghívója és az a tudat, hogy az egymás mellett élő nép körében az ilyen ellenségeskedés aligha találhat visszhangra. Végezetül a parancsolatra utalnék: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Hadd egészítsem ki: szeresd és becsüld felebarátod kultúráját és nyelvét! Hrad prepevny Pan Boh nás! Ein feste Burg ist unser Gott! Erős vár a mi Istenünk! Mako viTZKY József (Heidelberg) Lelkésziktatás a szlovákiai Alsószeliben Folytatás az 1. oldalról A Magyarországi Evangélikus Egyház és a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) nevében a szervezet főtitkára, id. Zászkaliczky Pál nyugalmazott lelkész mondott köszöntőt. Kifejtette, hogy fiatal lelkészként húsz évig szolgált Baranyában. A volt gyülekezetéhez tartozó Szederkényben és Villányban Felsőszeliből, Babarcon, Székelyszabaron, Dunaszekcsőn pedig Alsószeliből származó evangélikus hívők is élnek. Az istentisztelet résztvevői hallhatták távolabbra szakadt családtagjaik nevét. Családlátogatásai alkalmával - mondta a lelkész - a hívek könnyes szemmel emlegették falujukat, egykori papjaikat és a legendás Boros Béla kántortanítót. Zászkaliczky Pál emlékezésének kulcsgondolata az volt, hogy a Magyarországra telepített idősebb nemzedék tagjai, akárcsak a felsőszeliek, két hazát szeretnek, „ezt, ahonnan a történelem forgószele felkapta őket, s azt a másikat, ahol hosszú vergődés után sikerült meggyökerezniük”. Ha a szlovák társadalom egy része nem élne önáltató, hazug és demagóg szellemiségben, szintén két hazát szerethetne. Sőt ez befolyásolja titkon a harmadik, az örök mennyei haza szeretetét is. A köszöntő után az újonnan beiktatott lelkész szavai következtek. Nagy Olivér mindazokat a lelkes, reményteli, biztató és nemegyszer önkritikus gondolatokat elmondta, amelyeknek az alkalomhoz illően el kell hangozniuk minden vegyes ajkú gyülekezet ünnepélyén, hiszen a kisebb közösség - mint például az evangélikus gyülekezet - békessége, nyugodt élete hozzájárul a nagyobb közösség, a falu jó légköréhez. A fiatal lelkész azonban a falu határain túlmutató misszióra kapott elhívást az Úrtól. Vezető szerepet vállalt - Srna Zoltán százd-ipolyszakállosi felügyelővel együtt - a szlovákiai magyar evangélikus lelkészek és gyülekezeti munkatársak munkaközösségében. A beiktatási ünnepély szellemisége e sorok íróját - mint e munkaközösség tagját - hozzásegítette ahhoz, hogy saját maga is körvonalazza az említett szervezet programját, ezért kapta e tudósítás a Legyünk híd! címet. Legyünk híd a két haza között azzal, hogy a harmadik, mennyei haza polgárai vagyunk. Talán nem kell olyan súlyú terheket is vállalnunk, amelyekhez kevés az erőnk, s amelyek cipelésének - egyelőre - túl sok az akadálya. „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög...” (3,28) - idézte a Maek főtitkára Pál apostol galatákhoz írt levelének jól ismert részét. Quo vadis, szlovákiai magyar evangélikusság? Történelmi és földi küldetésünk még nem ért véget. A történelmi múlt és Jézus Krisztus tanúi vagyunk addig, ameddig erre az Úrnak szüksége lesz, mert hiszen ítél és ítélni fog. Utat keresünk és lelki fennmaradást. Munkaközösségünk nevében szeretném megköszönni ezúttal a Magyarországi Evangélikus Egyház kéznyújtását és jövőbeni programként úgy értelmezni kapcsolatunkat, mint hidat. Áthidalni a jelenkor zűrzavarát, zavaros folyóját. Legyünk híd, kérjük az illetékeseket a dolgok orvoslására. Csak ennyi a dolgunk. Csak ennyi? Isten mindent hall és mindent lát. Kívánom Nagy Olivérnek és munkaközösségének, hogy kapjon ehhez áldást Istentől és mindennemű segítséget az anyaországtól. Kováts Róbert
