Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-07-05 / 27. szám
„És öröm volt hallani, amikor bibliás, imádkozó életű kedves híveink elmesélték, hogy a kórházban betegtársaikat megtanították egy-egy énekre vagy imádságra. Mekkora missziói lehetőség ez is!” Lelkészekfehér köpenyben !► 8. oldal „A diákok tizennégy éves korukban kezdhették meg egyetemi tanulmányaikat, és húszéves korukig tanulták az alapokat. A második év végén megszerezhették a baccalaureatusi fokozatot, a hatodik év után pedig a doctoratust.” Pál apostol bélyegeken Élet a középkori egyetemeken !► 6. oldal 1^ 10. oldal Özönvíz a templomban ^ 14. oldal Billentyűzet helyett talicska !► 3. oldal A fekete kutya megszelídítése !► 9. oldal A hazai pálya előnye 3. oldal Korszerűsödő épületek a környezettudatosság jegyében 5. oldal Bár az oktatási intézményekben június közepén megtörtént a kicsöngetés, az evangélikus pedagógusok számára június 29-én becsöngettek. Szabadfy Károly felvétele a hétfőn kezdődött, háromnapos országos pedagóguskonferencián készült a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumban. Tudósításunk lapunk következő számában olvasható. Egyház és állam az átalakuló Európában ► A Lutheránus Világszövetség (LVSZ) Misszió és Fejlődés Bizottsága által koordinált tanácskozás zajlott június 26-29. között az Evangélikus Hittudományi Egyetemen (EHE). A résztvevők az „egyház és állam az átalakuló Európában” témát vitatták meg. A 2006-ban elkezdett regionális konzultációk - Alsómarác (Moravske Toplice, Szlovénia), Szentgyörgy (Sväty Jur, Szlovákia), Szentpétervár (Oroszország) és Leeds (Anglia) - összefoglalásaként a magyar-osztrák határnyitás huszadik évfordulóján az eltelt két évtized reményeire és félelmeire, eredményeire és hibáira reflektált a mintegy harminc résztvevő. Egyházunk nevében dr. Fabiny Tibor irodalomtörténész, világi teológus, egyetemi tanár köszöntötte az Európából és a tengerentúlról érkezett vendégeket. Beszédében rámutatott: „A globális gazdasági válság súlyos csapást mért hazánkra, és az európai parlamenti választások során láthatóvá vált a jobboldali radikalizmus megerősödése”, ami éppen nem az, „amire húsz évvel ezelőtt vágytunk” 1984-ben Budapesten volt az első alkalom - folytatta -, hogy a vasfüggöny mögött találkozhattak a LVSZ tagegyházainak képviselői. „Akkor senki sem gondolta volna, hogy öt évvel később kártyavárként omlik össze a rendszer. Ez annak jele, hogy történelmünket nem az ember tartja kezében, hanem teremtő Istenünk” - zárta megnyitóbeszédét Fabiny. A mai Magyarországon a fiatalok azt képzelik, hogy „a csúcsra kell törniük, és meg kell gazdagodniuk” - mondta Szabóné Mátrai Marianna, az EHE Gyakorlati Intézetének vezetője a konferencia nyitó istentiszteletén. Rámutatott, hogy „a posztszocialista időszak bálványa a pénz előtti tisztelet lett” Kiemelte: a fiatalok az hiszik, hogy „elsővé kell válniuk, nyerniük kell”. Ám a legfontosabb, hogy „ne tévesszük el a saját értékeinket: a barátságot, a társak szükségességét, egymás támogatását és a kegyelmet” Az egyházak jelentős változást éltek meg Kelet- és Közép-Európában, hiszen bejárták azt az utat, amely „az elnyomás alatti egyháztól addig az elvárásig vezetett, hogy az egyház a társadalom aktív szereplője legyen” - állapította meg az első szekcióülést megnyitó beszédében dr. Eva-Sybille Vogel-Mfato, az LVSZ Európa-titkára. „Az államosított ingatlanok egy részét az egyházak visszakapták a rendszerváltás után, sajátos problémákkal kell szembenéznünk” - ezt már dr. Edmund Ratz, az Orosz, Ukrán és Közép-ázsiai Evangélikus Egyház érseke hangsúlyozta. „Visszakaptuk az elvett templomainkat, de a fenntartásukhoz szükséges eszközöket nem” - mondta. !► Folytatás az 5. oldalon Félidő ■ Korányi András Félidejénél tart egyházunkban a 2006-os tisztségviselői választásokkal kezdődött hatéves ciklus, itt az ideje tehát, hogy őszig ki-ki elvégezze az első számadást a megvalósult munkáról és az időközben felismert, előttünk álló feladatokról. Zsinatunk is egész sor beszámolót hallgatott meg és fogadott el a legutóbbi ülésén, de gyülekezeti, egyházmegyei, egyházkerületi körben is mérleget kellene vonni szolgálatunk eredményességéről és minőségéről - azaz odaszánásunk hőfokáról. Egyházunk nagyobb részében örvendetesen tapasztalható, hogy egyre többen fogadják el: az új bort nem lehet a régi tömlőkbe tölteni. A megváltozott külvilág kényszerei között nem lehet úgy gazdálkodni, ahogyan korábban, mert nem tudjuk kiszámítani azokat a támogatásokat, amelyek nekünk jog szerint, szerződéses alapon járnak, mert újraindított intézményeink fenntartásához egyre kevésbé elegendő a külső forgásból érkező normatíva, mert megváltoztak az áttekinthető könyvelés és gazdálkodás elvárható alapszabályai. E téren olyan kihívásokkal szembesít bennünket az élet valósága, amelyeket legtöbbször a magunk józan érdekében így is, úgy is számba kellett volna vennünk, hiszen az egyház belső áldozatvállalásának erősítése, oktatási és diakóniai intézményeink felelős és egyházhoz méltó működtetése éppúgy az egész egyház ügye, mint az átlátható és éppen ezért bizalmat keltő és mindannyiunk javát szolgáló adminisztráció és gazdálkodás. Ha azt gondoltuk, hogy a strukturális kérdések jelentős részének átalakítása után nyugvópontra jutunk, akkor most ideje ráébrednünk: minden struktúra hordoz magában kisebb-nagyobb hibákat - azaz nincsen önmagában szent egyházi intézmény -, mégis minden azon áll vagy bukik, hogy a kialakított formákat milyen igei, teológiai, emberi és szakmai tartalommal töltjük meg. Minden - mégoly döcögő - struktúra is lehet Isten eszköze az egyház javára, ha abban valóságos, lelkes, egymást szerető és örömmel szolgáló tanítványok élnek. Nem arról van szó, hogy nem lehet és kell keresnünk az egyház működésének leghatékonyabb - azaz nem feltétlenül a legolcsóbb, hanem az egyház igei szolgálatának és keresztény testvéri közösségének megerősítésére legalkalmasabb - formáját. Egy gyakorlati példával élve azonban: ha egy gyülekezetben alig lehet presbiteri szolgálatra vállalkozó testvért találni, vagy a presbitérium nem ér el kellő eredményt a gyülekezeti élet megelevenítésében, annak oka nem a gyakran körülményes választási szabályokban van. Biztató életjel, hogy az elmúlt évtizedekben is sokan és sokféleképpen gondoltak a jövőre. Széthulló világrendszerekben, gazdasági és anyagi biztonságban keresték a kapaszkodót, a továbbvezető utat. Hasonló indíttatásból született meg egyházi törvénygyűjteményünk, amely a többnyire járatlan utakon akart nagyobb biztonságot adni az átalakuló egyházi életnek - ez még akkor is így van, ha többen nevezik manapság tehernek, mint betartandó közösségi szabályrendszernek -, ugyanakkor nem az írott jogszabályok fognak megtartani minket. Gondoljunk csak a körülöttünk élő világra, amelynek alapjait a rendszerváltozás szellemében rakták le, mégsem mondhatjuk, hogy az új alkotmányosság szelleme, gondolkodásmódja az elmúlt húsz esztendő során átjárta volna akár a politikai elit, akár a választópolgárok gondolkodását, mindennapi viselkedését. Az egyházi jó rend akkor működőképes, ha valódi tanítványi közösségvállalás áll mögötte. A jövő felé mutatott az elmúlt évtizedekben visszatért intézményeink sokasága is, mégis hiába biztató, hogy társadalmi szolgálatunkat becsüli bennünk legtöbbre a társadalom, ha a kereteket nem tudjuk életerős evangélikus keresztény szellemiséggel megerősíteni. Amikor mostanság a „stratégiai tervezés” keretében gondoljuk végig az előttünk álló tíz esztendő céljait, akkor is bele kell kiáltani hazai evangélikusaink fülébe: ha nincsen mögötte valós emberi, közösségi elszánás és akarat, hiába tervezünk bármiféle hasznos lépést. Amikor ma számot akarunk vetni helyzetünkkel, akkor valóban nemcsak a' hatéves ciklus első felét kell számba venni, hanem egy másik „félidő” távlatát is. Hiszen félidőhöz érkezett a rendszerváltozás folyamata - gondoljunk Antall József bibliai ihletésű szavaira, hogy a rendszerváltozás csupán negyven év alatt teljesedhet ki egészében! Recseg-ropog a régi berendezkedés, a kényelemből vagy megszokásból változatlanul hagyott dolgokról kezdjük világosan megérteni, hogy sok mindenen változtatnunk kell, sőt nekünk is változnunk kell. így van ez az egyházban is, és ez sem kevésbé fájdalmas és nehéz. A megmaradás érdekében felelősen kell mérlegelni akár minden részletet, miközben fejünkre nőtt, átfogó, megoldatlan problémákra kell választ adnunk. Ennek csak első, bár ezáltal éppenséggel ébresztő hatású eleme a szolidaritási törvényben tárgyalt lelkészi nyugdíj és szociális biztosítás kérdése, amely azonnal tovább is vezet bennünket nagyobb összefüggésekben gyülekezeteink teherbíró képességének, megmaradásának, a lelkészi életpálya megbecsülésének gondjain át a közös teherviselés igazságos rendszerének, a lehetőség szerinti gyülekezeti önfenntartás céljának megvitatásáig. És a sort hosszan kell még folytatnunk a lelki, teológiai, anyagi gondok néven nevezésével! Akár a rendszerváltás nagy, környezetváltoztató húsz évére, akár hatéves egyházi ciklusunk első felére tekintünk, hálával kell megköszönnünk Istennek, hogy a félidő nem lett „felezési idő”, azaz egyházunk tagsága nem olvadt el megállíthatatlanul. Minden nehézségünk, anyagi és emberi veszteségünk és csüggedésünk között is kötelező kimondanunk: ez Isten hatalmas kegyelme! Tudjuk, hogy a második félidő, az előttünk álló akár három, akár tíz, akár húsz esztendő, akár az utána következő hosszabbítás kemény munkát, odaszánást követel majd tőlünk. A gazdasági válság csupán - meggyőződésem, hogy nem Isten tudtán kívül - rákényszerít mindannyiunkat arra, hogy meglássuk: Isten változtató akarata nem csupán a pénztárcánkat érinti, hanem erkölcseinket, viselkedésünket, életcéljainkat, jövőbeli terveinket is. Nem tehetünk bölcsebbet, értelmesebbet, mint hogy az - életre szóló - játék folytatásában, a második félidőben is Isten felkészítési programja szerint megyünk ki küzdeni. Mert hitvallásunk ma sem lehet más: Istennel az ember minden körülmények között csak nyerhet.
