Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-08 / 6. szám
Evangélikus Élet élő víz 2009. február 8. *■ 11 A kozmosz vallástétele Ha arra vállalkoznánk, hogy felkutatjuk és összeírjuk mindazokat a dolgokat, amelyeknek a megfigyelésére a legtöbb időt szeretnénk fordítani, esetleg a mindennapi tennivalóink kárára is, akkor képet kaphatnánk arról, hogy mennyi minden vonz bennünket, és ezekre milyen kevés idő és erő jut. Arra vagyunk rákényszerítve, hogy időnkkel takarékosan bánjunk, és betartsuk a fontossági sorrendet. Ám az emberi figyelem és érdeklődés nemcsak a hasznos, hanem igen sok esetben a káros, az ártalmas dolgokra is irányul. Nem kell azonban mindenre külön időt fordítani, hiszen jártunkbankeltünkben is tehetünk megfigyeléseket, és nem kell mindent feljegyezni sem. Emlékezőképességünk igen nagy áldás a számunkra, ennek segítségével pedig kiválóan gyarapíthatjuk ismereteinket. Szóval az ismeretben sokféleképpen gazdagodhatunk, s ebben a látás, a gyors hallás nélkülözhetetlen eszközünk. Annyi mindent tudunk (és most csak a jóra gondoljunk), amit nem a családban, az iskolában vagy a műhelyben és a különböző intézetekben tanultunk meg, és ezeket is hasznunkra fordíthatjuk. Tanítóink között például ott lehetnek a hangyák is (amint ezt a Bibliából is tudjuk), amelyek nem beszéddel, nem rajzzal vagy mutogatással tanítanak. A Biblia több olyan lényről tud, amelyek beszélni ugyan nem képesek, de szorgalmukkal, mindig pontos munkavégzésükkel, egyszerűen szólva életpéldájukkal tanítanak minket. Bár ezek a lények nem akarnak oktatni, sem kényszeríteni bennünket a tanulásra, a mi feladatunk az, hogy tanuljunk tőlük. Amikor repülőgép zúg el fölöttünk, kevesen gondolnak arra, hogy milyen sokat köszönhetünk a madaraknak, akik megtanították nekünk a repülés titkát. Ám még az időjárás, a szél, az eső és a vihar is alkalmas arra, hogy oktasson, Jézus szava szerint. Vannak lények, légköri tünemények, amelyek meteorológiai előrejelzésekkel is segíthetik a figyelő és tanulni szerető ember munkáját. Például a királyprimula nevű virág csak kráterek közelében él, és mindig a vulkán kitörése előtt tárja ki szirmait. Beszédre nem tanított oktatóink a gyakorlati tennivalók mellett erkölcsi nevelésre, istenfélelemre és - mily meglepő - még imádkozásra is tudnak serkenteni példaadásukkal. Vágyakozásukkal, felfelé nézésükkel a szükség idején arra várnak, hogy eledelt kapjanak időben, hogy szedegethessenek és jóllakjanak (Zsolt 104,27-28). Ezek a teremtmények bűnre nem csábítanak! — Meg kell szívlelnünk, hogy nincsen olyan kiváló oktató és nevelő, vagy olyan oktatás- és neveléstan, aki és amely által a tanulás saját erőfeszítéseink nélkül is elvégezhető lenne. A tanulás nem egyszerű utánzás, hanem olyan fizikai, értelmi, érzelmi, szellemi ismeretszerzés és gyakorlás egyszerre, amelyet az emberiét szintje alatt művelni nem lehet! Csak az ember lehetősége az, hogy mindenből, amit lát, hall, észlel - tehát valami módon tapasztal -, tanuljon! Most a zsoltárköltő szemével nézzünk fel a mennyboltozatra. De előbb még a saját képzelőerőnket fátyolozzuk le. Amit ő lát, azt kapjuk lencsevégre! Csodára bámul. Mindamellett Zsolt 19,1-7 nem elvont, képzelt tünemény csillámlik meg szeme előtt, hanem egy vakító fényben tündöklő, kápráztató fényű mindenségi Suttogó csendbe öltözött s gyöngyöző éggömbök ölelkező ragyogásukkal elkábítják, eszmesugárzó erejükkel önkéntes térdhajtásra kényszerítik őt. De nem álomvilág rejtőzködik előtte e csendben. Beszéd, messze hangzó szózat hömpölyög, zúg és visszhangzik szerteszét a mindenségben. Az egyik nap a másik napnak súg édes igét, az éj pedig éjtársával cserél eszmeszót. Azt látja, nincsenek ők egymástól elzárva. Az idegenség nyomasztó légköre teljesen ismeretlen ebben a szívet gyönyörködtető térségben. Zsoltárosunk titokban hallgatta ki az egymás közötti beszélgetést. Erről azonban nem hang vagy csillagsuttogás útján szerzett tudomást, mégis érthető, felfogható volt az égi meditáció. Az elmélkedés vagy gondolkodás olyan magas szintű lelkiszellemi tevékenykedés, amelyet ezen a fokon nem szükséges hangokba (beszédbe) felöltöztetni. A hang vagy akár az ékes beszéd is félrehallható, elferdíthető, de a gondolat közvetlen csatornán érintkezik testetlen társával. így fárasztó olvasás nélkül azonnal érthető. Az éteri csodabeszéd mégis oly erős, hogy eljut - miként a Krisztus beszéde is - az egész földre, de még a világ végére is! Az égi szóváltás történjen tehát fényes nappal, avagy csendbe hanyatló éjjel is, mindig a teremtő Isten csodálva magasztalt dicsőségét hirdeti. A mennyboltozat, mint egyedül hiteles szem- és fültanú, szüntelenül emlegeti a Teremtő alkotó kezének munkáját. Kiemelkedő bizonyság a sok között a nap is, amely sátrat kapott ajándékba teremtő Urától. Mint a legfénylőbb ruhában járó vőlegény, ha kilép nászterméből, örömmel szökdel kijelölt pályáján. Hajnalban kezdi futását, és meg nem áll, míg az éj kapujáig nem ér. Áldást ontó melegéből mindenki bőséges részt kap! Most rántsuk le a fátyolt saját szemünkről, és így tekintsünk az égre. A megátalkodott emberek a fátylat szemellenzőként használják. Ragaszkodnak hozzá. Pedig ennél csak a teljes vakság lehet nagyobb akadály a tisztánlátásban. Ellenzővel égre nézni pedig nem csupán gyarlóság, hanem istensértés is. Közömbösen, érdektelenül és lekicsinylőén nézni a csillagboltozatot: a legméltatlanabb a teremtés koronájához. Ezt csak elbizakodottságból lehet megtenni. A fátyol, a szemellenző nem finom selyemszálakból fonott anyag, hanem érzéketlenségből és gőgből szőtt daróc. Kétféle látást lehet megkülönböztetni. Az egyiket közérthetőségből nevezzük lelki látásnak. Ennek eszköze nem az a szem, amely az anyagvilágban való tájékozódást teszi lehetővé. Az embert nemcsak külső hatások érik, hanem láthatatlan, de érezhető jó és rossz érzetek, belülről felfogott impressziók is. Ezek olyan „tapasztalatok”, amelyek - a Biblia szavával mondva - a szív és a vese, illetve a lélek értő-érző tartományában raktározódnak el, s az ezekre adott válaszok is itt születnek meg. Ez a látásmód azoknál nem vagy csak rosszul működik, akik a fátyolviseletről elfogultságból nem mondanak le. A fentebb már elhangzott felszólítást hadd ismételjük meg: Fátyol nélkül nézzünk az égre fel! De nem „lelki szemmel”, hanem azzal, amellyel most is olvasunk, és amellyel a zsoltáros is feltekintett. Csak annyit lássunk és vegyünk észre, amennyire ezzel a szemünkkel képesek vagyunk. Mit lehet látni és érezni, ha felemeljük tekintetünket a szépséges égre? Hát lássunk csodát! Megpróbálom érzékeltetni azt a tapasztalatomat, amelyet szavakba foglalni tán nem is tudok. Az 1952. év egyik nyári estéjén a Bakony közepén, ősfák között beszélgettem az egyik elkeseredett katonatársammal. „Valahogy kibírnám itt azt a két-három évet - mondta remegő hangon -, amit eskü alatt, de nem önként vállaltam, azonban ilyen körülmények között már nem vagyok képes rá.” Megtudtam tőle, hogy az „embertelenség”, a durvaság és az ostobaság már annyira ránehezedett, hogy az erejét többszörösen felülmúlta. A magában töprengő ember az ilyen érzéseket fel is nagyítja. Javasoltam neki, hogy keressünk magunknak olyan helyet, ahol az őslombok között láthatunk egy tágabb „rést” amelyen át látható lesz a csillagos ég. Megtaláltuk hamar a keresett helyet. Még a holdvilág is behatolt a lombozat között. Ajánlottam továbbá, hogy most ne beszélgessünk, ne untassuk magunkat savanyú panaszainkkal. Csak nézzünk fölfelé. Nézzük a csillagokat, milyen kedvesek és békések. A hold is szinte együtt érzőn és széles mosollyal nézett ránk. Ültünk, ültünk és hallgattunk... „Köszönöm, testvérem!” - mondta egy-két perc múlva megnyugodva a társam. Néhány könnycsepp is kigördült szeme sarkából. Most pedig ő ajánlotta: „Feküdjünk le. Azt hiszem, hosszú idő után lesz egy nyugodt éjszakám. Áldjon meg minket az Isten!” A belső vihar lecsendesedését csak ő tudná elbeszélni, én azonban láttam, hogy lett nagy csendesség. A csillagokat így fényleni még sohasem láttam! Gondolhatják némelyek (vagy tán sokan is), hogy a zsoltáros álmodta bele a csillagokba azt, amiket bennük meglátott és ami közülük kizengett, s hogy a szépséget, a törvényes rendet csak az ember képzelte bele. De kinek vagy inkább minek lenne arra képessége - az emberen kívül -, hogy ezeket felfedezze, hogy tervezőt és építőt is lásson a teremtésben? Ne csaljuk meg önmagunkat! Azokra az alkotásokra nézve, amelyeket emberi kéz hozott létre, mi hitegetnénk magunkat azzal, hogy a szépet, a jót csak a szemlélők képzelik rájuk, s hogy a tervezőknek és alkotóknak ehhez nem volt sem érzékük, sem képességük? Személytelenül és bölcsesség nélkül a teremtés csak illúzió! Ezt azonban a bölcs ember nem fogadhatja el, hisz a csillagok valóságosan ragyognak! El kell ismerni, hogy a kételkedők sok kárt okoztak és okoznak a rájuk bízott gyermekekben, akik még „tiszta lapok” de a módszeres és szándékos félrevezetéssel és torz neveléssel beletaposnak a lelkűkbe, sírt ásnak a szívükben, hogy beletemessék az álbölcsesség ásójával mindazt, amit eredendően Isten szépnek és jónak teremtett. A gyermekek szíve feldúlt és letaposott virágoskert. Gyomlálni kell, és jó magot kell bele vetni: hitet, reményt, szeretetet, istenfélelmet! Nehéz, de igen fontos feladat ez. ■ Nagy Ferenc Néhány kérdés, amelyet az Úr nem fog neked feltenni azon a napon... Az Úr nem azt fogja kérdezni, hogy milyen autót vezettél, hanem hogy hány rászoruló embert vettél fel. Nem azt fogja kérdezni, hogy hány négyzetméteres házad volt, hanem hogy hány embert fogadtál be jó szívvel az otthonodba. Nem azt fogja kérdezni, hogy milyen ruhákba öltöztél, hanem hogy hány embert segítettél hozzá, hogy felöltözzön. Nem azt fogja kérdezni, mennyi volt a fizetésed, hanem hogy nem aljasodtál-e le érte. Nem azt fogja kérdezni, hogy mi volt a foglalkozásod, hanem hogy minden jót, ami a rendelkezésedre állt, a foglalkozásod szolgálatába állítottál-e. Nem azt fogja megkérdezni, hogy hány barátod volt, hanem hogy hány embernek voltál igaz barátja. Nem azt fogja megkérdezni, hogy ki volt a szomszédod, hanem hogy milyen szomszéd voltál te. (Ismeretlen szerző) HETI ÚTRAVALÓ Nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket. (Dán 9,18) Hetvened hetében az Útmutató reggeli és heti igéi Isten és az emberek munkáját állítják elénk, hogy elbizakodottságból odaadó istentiszteletre hívjanak. Hetven nappal fehérvasárnap előtt nyitányként hangzik fel Dániel bűnbánati és közbenjáró imája népéért. Böjtelőben: „Himnuszt zengjetek nékünk Sionnak énekeiből!” (GyLK 769) „Isten lélek, és akik őt imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk” (Jn 4,24; LK) A gazda fogadja fel munkásait; és mert ő szuverén Úr, azonos bért ad mindenkinek. Akik egész életükben Istennek szolgáltak, nem lehetnek elbizakodottak, de irigyek sem azokra, kik kevés ideje dolgoznak az Úr szőlőjében, s mégis ugyanazt a fizetséget kapják. „Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók’.’(Mt 20.14b.16) Reformátorunk szerint: „Itt megszűnik minden érdem, s egyedül Isten kegyelme dönt, hogy az elsőből esetleg utolsó, s az utolsóból első legyen.” A hervadhatatlan koszorú Isten hűséges szolgálatának jutalma; Krisztus ítélőszéke előtt megkapja mindenki, akinek nem égett meg a munkája. Az Úr Istennek szolgálni az ő gyermekeinek a kiváltsága; „tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél”! (íKor 9.26) Tudván, hogy az örök élet nem fizetség vagy versenydíj, s nem az ember munkájának eredménye, mert a megváltás Isten ingyen kegyelmi ajándéka, hit által, Jézusért! Zákeus azért nyert üdvösséget, mert ugyanúgy hitt az Úrban, mint Ábrahám: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet’.’ (Lk 19,10) íme, az Úr munkája! Ezért senki ne távolodjék el Isten kegyelmétől, és ne kövesse el a hitehagyás vétkét (amely az istentelenség egy formája), mint Ézsau; ő „a megtérés útját nem találta meg noha könnyek között kereste” (Zsid 12,17). De a keresztény ember - Krisztussal való egysége miatt - örökre meg van szentelve; Luther így mondta: „szentségem a mennyekben van” Az érte végzett legkisebb munkánk sem hiábavaló az Úrban: „Aki pedig csak egyetlen pohárfriss vizet ad inni egynek e kicsinyek közül, mert az tanítvány: bizony, mondom néktek, semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát’.’ (Mt 10,42) Isten munkatársai az Úr Jézusra építik életüket. „Aki ültet, és aki öntöz: egyek, és mindegyik majd a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan’.’ (íKor 3,8) Jézus először megtisztította a templomot: „Mert a házad iránti féltő szeretet emészt...” (Zsolt 69,10) Szívünk a Szentlélek temploma; megtisztíthatta-e már? „Amikor azután feltámadt a halálból, visszaemlékeztek tanítványai arra, hogy ezt mondta, és hittek az írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott’.’ (Jn 2,22) S ha mi is? Az Isten „munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok”! A mi kiválasztásunk e világ szemében nem „ésszerű” ezért „aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék” (íKor 1,30.31)! „Elfogadtál és elhívtál, élő Jézus, Mesterünk. / Kegyelem, hogy veled járó tanítványok lehetünk.” (EÉ 475,1) ■ Garai András
