Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-08 / 6. szám
6 * 2009- február 8. FÓKUSZ Evangélikus Élet Luther-konferencia Két birodalom - kettős kormányzás Luther két birodalomról, illetve Isten kettős kormányzásáról vallott nézeteiről szinte mindent és/nindennek az ellenkezőjét is leírták, elmondták már. Annak megfelelően, hogy milyen aktuális egyházpolitikát akartak vele igazolni vagy éppen elmarasztalni. A Káldy-korszak egyházpolitikájának igazolására is így rángatták elő hajánál fogva a két birodalomról szóló tanítást, ezzel hosszú időre gyanússá is téve a témát sokak szemében. A világkormányzó Isten Mivel itt a fő kérdések egyikéről van szó, talán nem hibázunk, ha mindenekelőtt Luther - saját értékelése szerinti - teológiai főművét, a De servo arbitriótvesszük elő. Luther itt nem hagy kétséget: ha a földön csak egyetlen embernek is szabad akarata volna abban az értelemben, hogy akaratát Istennel szemben is érvényesíteni tudná, akkor Isten többé nem volna Isten. Az akaratérvényesítés képessége a valódi hatalom. Isten bármit megtehet, és bármit megengedhet, hogy megtörténjék. De Luther rögtön pontosít: a megengedő akarat is azt jelenti, hogy a dolog azért történik meg, mert Isten akarja, hogy megtörténjék. Isten világkormányzó munkáját szemlélve is érvényes, hogy az igaz ember hitből él, mert akinek nincs hite, menthetetlenül elvész. Megbotránkozik az értelme, föllázad a szíve Isten ellen. Csak az állhat meg, akit Isten Lelke vezet és tart meg a hitben. Értelmünk akkor is meg tud botránkozni, amikor Isten szabadító tettet visz véghez. Luther ezt az ószövetségi nép Babilonból történt szabadulásának példáján tanulta meg. Deutero-Ézsaiás a perzsa-méd uralkodót, Kórest nevezi az Úr felkentjének (a héberben „messiás”!), aki által népét megszabadítja a fogságból, és lehetővé teszi hazatérését ősei földjére. Pedig Kóres nemcsak idegen nép fia, hanem vallási szempontból is pogány, bálványimádó. A próféta szerint ez Isten számára nem jelent akadályt: Isten kézen fogva vezeti Kórest, és véghezviteti vele akaratát anélkül, hogy ebből Kóres bármit is sejtene. Luther ennek alapján jut arra a felismerésre, hogy a népek, országok sorsa nem a hatalmat gyakorlók hitétől, erkölcsi minőségétől, hanem Isten szándékától függ. Ha egy nép úgy érzi, rosszul megy a sora, akkor Luther szerint önvizsgálatot és bűnbánatot kell tartania. (Luther szerint a török elleni harc is eleve kudarcra volt ítélve enélkül.) A keresztények jogai Luther azt mondja, hogy Istennek a cselekedeteiben megnyilvánuló akarata számunkra megközelíthetetlen. Isten ránk vonatkozó akaratát, az emberrel szembeni elvárását mégis kinyilatkoztatta törvényében. Az evangéliumban, nevezetesen a Hegyi beszédben pedig elénk tárja azt a rendet, amellyel eljövendő országának polgárait, a Krisztusban hívőket lelki módon akarja kormányozni. És itt tevődik át a hangsúly a két birodalomról a kettős kormányzásra. A világot is, és az egyház lelki közösségét is Isten kormányozza, de más-más eszközökkel. A világot a törvénnyel, az egyház lelki közösségét pedig az evangéliummal. A hetvenszer hétszeri azonnali megbocsátás kötelezettsége és a jézusi elv, hogy ha egyik arcomat megütik, tartsam oda a másikat is, rám mint hívőre nézve mindig mindenhol kötelező, a világi hatóságtól viszont ez nem várható el. Sőt számára ez tilos. Neki a törvényhez és a törvényen alapuló joghoz kell tartania magát. Luther nehezményezi, hogy az 1525-ben lázadást kirobbantó sváb parasztok nemcsak felsorolják anyagi természetű sérelmeiket, hanem Isten igéjét használják eszközül arra, hogy Isten ítéletét megelőlegezve, önmagukat igaznak tüntessék fel, a földesurakat pedig Isten ítéletével fenyegessék. Ezt az igével, az evangéliummal való súlyos visszaélésnek tartja. De még ezt is lenyelné valahogy. Hanem amikor a parasztok a meghirdetett isteni ítélet általuk történő végrehajtását is kilátásba helyezik, akkor betelik a pojiár. Ezt írja a szász hercegeknek címzett levelében: „De ha többet akarnak tenni, mint az igével küzdeni, ha törni, zúzni, ököllel ütni is akarnak, akkor kegyelmességtek lépjen közbe (...), és azonnal utasítsák ki őket az országból.” (A lázadás kitörése után Luther már keményebb szankciókat követel.) Csak az állhat meg, akit Isten Lelke vezet és tart meg a hitben. Intés békére feleletül a sváb parasztság tizenkét pontjára című, 1525-ben kelt írásában pedig először az urakhoz fordul. Nyíltan és kemény szavakkal őket hibáztatja a kialakult helyzetért: „A világi kormányzatban nem tesz-A konferencián elhangzott előadások teljes hanganyaga letölthető Garai András honlapjáról (http://garainyh.hu/), a Friss írások & információk linkre kattintva. tek egyebet, mint nyúztok, és kincset harácsoltok, hogy pompát űzzetek és dölyfösködjetek annyira, hogy azt a szegény parasztember tovább már nem képes és nem is akarja tűrni. (...) Hát jól van, mivel ti vagytok okai az Isten ezen haragjának, kétségkívül rátok is fogja azt kiönteni, hogyha még a mostani időben sem javultok meg.” Majd hasonló határozottsággal fordul a parasztokhoz is: „Zendüléstek olyannak látszik, hogy ti magatokat teszitek bírákká önmagatok perében, és ti magatok akartok Ha egy nép úgy érzi, rosszul megy a sora, akkor Luther szerint önvizsgálatot és bűnbánatot kell tartania. bosszút állni, és semmi jogtalanságot nem akartok elszenvedni. (...) Minthogy azzal dicsekesztek, hogy kereszténynek neveznek titeket: halljátok hát, kedves keresztények, a ti keresztény jogotokat! A ti legfőbb Uratok, Krisztus, akinek a nevét viselitek, így szól: »Ne álljatok ellene a gonosznak gonosszal; hanem aki téged egy mérföldre kényszerít, menj vele kettőre, és aki el akarja venni alsó ruhádat, add neki a felső ruhádat is. És ha valaki jobb felől arcul üt, tartsd oda neki a másik arcodat is.« (...) Miképp egyezik a ti törekvésetek ezzel a joggal? (...) Ha ti nem akartok ezen joggal élni (...), Krisztus maga fogja az ő nevét letépni rólatok, ami nagyon végzetes lesz rátok nézve. (...) Mert a keresztények önmagukért nem karddal és puskával harcolnak, hanem keresztviseléssel és szenvedéssel, miként vezérük, Krisztus sem forgat kardot, hanem függ a keresztfán. Ezért győzelmük nem parancsolásban és uralkodásban áll, és nem hatalomviselésben, hanem - igenis - áll alárendeltségben és erőtlenségben, amint azt Szt. Pál mondja 2Kor 10,4-ben: »Vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem Isten ereje által vagyunk erősek«, mert »az ő ereje erőtlenség által lesz teljessé«.” (Luther fordítása szerint.) Luther szerint az a keresztény szenved tudathasadásban, aki - letérve a Hegyi beszédben kijelölt krisztusi útról - világi eszközökkel, világi normák szerint küzd igazáért, vagy harcol világi ügyekért és célokért. Luther csak egy esetben engedi meg a hívő keresztényként való ellenállást a világi hatalommal szemben: amikor - Jézus szavával - a császár azt követeli magának, ami csak Istent illeti meg. A hatalom nem léphet fel „lelkipásztorként”, hogy előírja a polgároknak, miben és kiben higgyenek, milyen ideológiát fogadjanak el, milyen politikai nézetet valljanak, viszont milyen gondolatokat és eszméket kell elutasítaniuk, kiket szeressenek, kiket gyűlöljenek, és így tovább. De ilyen értelemben nemcsak a hatalomra, hanem még a tudományra is igaz: nem kényszerítheti művelőit vagy tanulóit tudományosság jelmezébe öltöztetett, de egzakt módon, a tudomány eszközeivel soha nem bizonyított tanok vagy állítások elfogadására. Érdekes, hogy amikor nem ideig való javak, hanem lelkek megvásárlása és elrablása és ezzel emberek örök sorsa forgott kockán, történelme során az egyház nagyon ritkán állt ellen a világi hatalomnak. Többnyire behódolt, sőt szolgalelkűen maga ítélte el azokat, akik mégis ellenálltak: gondolok például Ordass és a vele kitartók egyházi elítélésére. Lelki kormányzás az egyházban A középkorban a Corpus Iuris Canonicit, a kánonjogot tekintették az egyház alkotmányának. Pedig - vallja Luther - „kárhoztatandó” és „kifogásolható” , ha az emberek lelküsmeretét „emberi joggal és szokással akarják igazgatni és Istenhez vezetni. S azért ebben az ügyben a Szentírás, az Isten igéje szerint kell cselekedni. Mert Isten igéje és emberi tan egymással ellenkeznek.” Luther szerint a Szentlélek az igébe foglalta a lelki kormányzás egy csodálatos eszközét: ez a potestas clavium, a kulcsok hatalma. Luther nyomatékosan két kulcsról beszél: oldó és kötő kulcsról. Az oldó kulcsot a gyónást követő feloldozásnál használjuk. De Luther hangsúlyozza, hogy a kötő kulcsot is használni kell: az ő szóhasználatában ez az úgynevezett „kis átok” a föloldozás megtagadása és az Úr asztalától való eltiltás mindaddig, amíg valaki valamilyen nyilvánvaló bűnét nem akarja bűnként elismerni, nem hajlandó megbánni, illetve nem akar vele felhagyni. A kötő kulcs alkalmazását ilyenkor sem büntető, megtorló szándék kell, hogy motiválja, hanem áz, hogy az érintettet megmentsük az örök élet, az üdvösség számára. Miután eleget faggattuk Luthert Isten világkormányzó munkájáról és a világi hatalom iránti engedelmességről, engedjük, hogy végül Luther faggasson minket: megértettük-e mondanivalója második és fontosabb felét az egyház lelki kormányzásáról? Van-e még egyáltalán lelki kormányzás egyházunkban? Szeretetben fogannak-e és a szeretet nyelvén íródnak-e egyházi törvényeink? A Hegyi beszéd elveit tükrözik-e az egyházkormányzati intézkedések? És hogy állunk a kulcsok használatával a ránk bízottak lelki kormányzásában, a lelkipásztorkodásban? ■ Véghelyi Antal
