Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-08 / 6. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2009. február 8. » 7 Révfülöpön Luther és Mária Reformátorunk Magnificat-magyarázata Előadásom alcíme magyarázza, hogy miért Luther neve áll az első helyen és Máriáé a másodikon. Egyúttal a korlátot is meghúzza az alcím: nem evangélikus „mariológiáról” van szó, hiszen Szűz Máriát a krisztológia, a Krisztusról szóló tanítás és hitvallás keretében szemléljük, ahogyan azt az egye temes keresztény hitvallások és az evangélikus egyház hitvallási iratai is teszik. Szűz Mária Jézus Krisztusért van. Az Újtestamentumban is így hallunk róla, gazdagabban ugyan, mint Luther Magnificat-magyarázatában, de azonos nézőponttal. Amikor Luther Szűz Mária hálaénekének magyarázatába kezd, az egész Újtestamentum Mária-képe van a szeme előtt. Szűz Mária Krisztusért van. Érdemes szemügyre venni, hogyan tükröződik ez a szolgálata, „ancilla” volta, az Úr szolgálóleányának a képe a keleti, ortodox egyházművészetben, az ikonok világában. Az ikonok szinte mindig a Fiúval a karján ábrázolják Máriát: jobb kezével a bal karján ülő Krisztusra mutat. Nem egyedül áll, nem magát mutatja, hanem istenszülőként Fiát és Urát. Nagy és méltó tisztelettel emlegetjük az isenheimi oltárkép Keresztelő Jánosának szokatlanul hosszú mutatóujját. Hogyan feledkezhetnénk meg az „utat mutató” ikontípus Máriájának Krisztusra mutató jobb kezéről? Luther előbb imádkozta a Magnificatot, mint magyarázta. A napi nyolc imaóra hetedikének, a vesperásnak Mária hálaéneke volt a Az ember akkor kezd ujjongani, amikor megtapasztalja, hogy Isten a senkire tekint. csúcspontja, ma is az. A vesperás és benne a Magnificat jelentőségét az is emelte, hogy a szerzetesi közösséggel együtt a gyülekezet is jelen volt rajta. Ha az ünnepélyesség rítusa nem is, de a vesperás s benne a Magnificat magától értetődő természetességgel élt tovább az evangélikus reformáció istentiszteletében. Az alábbiakban a reformátor magyarázatának pár, remélem, meghatározó jelentőségű pontját szeretném kiemelni. Isten a senkire tekint Mária nem képzeleg. „A magasztos Szűz Mária a Szentlélek megvilágosítása és tanítása nyomán tapasztalatból beszél.” A Szentlélek pedig azt tanítja Istenről, és azzal a tapasztalattal ajándékozza meg Máriát, hogy Isten a „mélységbe” a semmire, a senkire ejti rá tekintetét. Ez a „munkamódszere” a teremtéstől elkezdve mindvégig: a semmiből, a senkiből, a jelentéktelenből és lenézettből formál élőt, tiszteletre méltót, boldogot. A világ az ellenkezőjét teszi, amikor mindig a nagyhoz, a vélt tekintélyeshez dörgölődzik. Isten azért vetette Egyetlenét, Jézus Krisztust minden nyomorúság legmélyébe, hogy rajta szemléltesse, hova irányul Isten tekintete. Az ember akkor kezd ujjongani, amikor megtapasztalja, hogy Isten a senkire tekint. Luther Ézs 11,1 próféciájából („Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről”) azt hallja, hogy Isten a reménytelen semmiből teremt. A törzsök, a tuskó, a gyökér nem so)am igében az „igénytelenség iránti érzéket, az erre való hajlandóságot” érti. Az alázat finom és fennkölt valami, ami kizárólag Isten szemének van fenntartva. „Ha a fejedelem kezet nyújt a koldusnak, nem a koldus szegénységét, hanem a fejedelem kegyét szokták dicsérni.” Mária mindenekelőtt arról zeng, amit Isten vele tett: rátekintett! Gondold meg, hogy Isten veled akar cselekedni. Üdvösségedet nem építheted más cselekedetére, csak arra, amit benned végzett el. Ezt mutatja a Szűz példája.” Van tehát tanulnivalónk a Szűztől: legyen példánk Isten bennünk végzett munkájának dicséretében! kát ígér. A reménytelenséget idézi. Mégis! Bár Dávid nemzetsége és törzse már elszegényedett, lenézett lett, belőle sarjad a vesszőszál - Szűz Mária, és belőle a virágszál - Krisztus. Abból a Máriából fakad a „virágszál”, akit Annás vagy Kajafás úr még cselédlányként sem fogadott volna fel. „A Vendég boldog szállása...” Bár Luther mondatról mondatra halad magyarázatában, mégis két fő részt lát a Magnificat - ban: „Miután (Mária) befejezte önmagáról és a neki adott isteni javakról szóló magasztaló énekét, sorra veszi Isten cselekedeteit, amelyeket általában minden emberen véghezvisz, azokat is megénekli, és megtanít Isten cselekedeteinek, módszerének, természetének és akaratának helyes ismeretére.” Máriában Isten rá vetett, irgalmas tekintete intonálja a Magnificatot. „Magán tapasztalja Isten csodálatos munkáját, de akkor is boldog lett volna, ha másnak jut ez a jótétemény. Akkor sem duzzogott volna, ha szeme láttára veszi el tőle Isten, és másnak adja. Nem akart más lenni, mint a Vendég boldog szállása és készséges vendéglátója. így kell Istent magasztalni.” Mária tudja a sorrendet - írja Luther. Előbb nevezi Istent Urának és azután Üdvözítőjének. Mária nem „élvező keresztény” aki inkább az ajándéknak, mint az ajándékozónak örül. „Isten Anyja nem esik kísértésbe csodálatos megtiszteltetésében sem, nem az Istentől nyert javaknak ujjong, hanem egyedül Istennek, Üdvösségének.” Máriával kapcsolatban is jól kell érteni az „alázatos” jelzőt. Máriára nem azért esett Isten irgalmasan hatalmas tekintete, mert alázatos volt. Isten ráeső tekintetétől lett alázatos. Luther az alázat szava mögött rejlő görög Felső kép: Miasszonyunk-ikonábrázolás a 19. század második feléből származó medálon az Ermitázs gyűjteményéből „Minél mélyebb az áhítat, annál kevesebb a szó” A másik tanítás tőle: Isten másokért végzett munkáját is dicsérjük! Az igazi Mária-tiszteletről így ír a reformátor: „Az az igazi Mária-tisztelet, ha nem csupán boldognak mondjuk, kalapot emelünk, térdet hajtunk, templomot emelünk a tiszteletére, hanem látjuk Isten előtti egyszerűségében, és csodáljuk rajta Isten kegyelmét, hogy a szív folyton örömre és Isten utáni vágyódásra gerjedjen, mivel Isten rátekintett. Ekkor mondjuk: »0, boldogságos Szűz Mária!« Mária Isten vele kapcsolatos „nagy dolgait” énekli. De nem részletezi. Isten Anyjává lett - ez Isten legnagyobb tette vele. „Minél mélyebb az áhítat, annál kevesebb a szó.” Máriát sokan Mária éneke - Magnificat Mária pedig ezt mondta: „Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön. Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel. Éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel. Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké.” (Lk 1,46-55) A konferencián elhangzott előadások rövidített szövege ■■■■■ nagy hűhóval tisztelik, mintha alvót kellene ébreszteni, vagy kioktatásra szorulna. Mária rövidre fogja a szót. Pál apostol az ilyeneket nevezi „lélekben izzóknak” (spiritu ferventes; Róm 12,11). A Mária-tisztelet egyetlen szóval kifejezhető: Isten Anyja (Theotokosz, Mater Dei, Deiparens). A III. efezusi zsinat határozatát vallják az evangélikus egyház hitvallási iratai is. „Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy Szűz Mária nem csupán puszta embert, hanem Isten igazi Fiát foganta és szülte, ezért joggal és helyesen mondjuk Isten Anyjának, mert valóban az.” (Formula Concordiae, Ep. VIII. 12.) „Az az igazi Máriatisztelet, ha nem csupán boldognak mondjuk, kalapot emelünk, térdet hajtunk, templomot emelünk a tiszteletére, hanem látjuk Isten előtti egyszerűségében, és csodáljuk rajta Isten kegyelmét...” (Luther) Nem szolgált rá, csodálkozik is az angyali üdvözletre. Ennek nem mond ellen a reformátor szerint a Regina coeli laetare Mária-antifóna sem, amikor Máriát úgy említi, mint aki méltó méhében hordozni a Feltámadottat. „Hiszen a szent keresztről is ezt éneklik: »Csak te voltál hordni méltó üdvösségünk zálogát« (Sola digna tu fuisti ferre mundi victimam - Venantius.) Pedig csak fa volt! A kereszt méltósága abban állt, hogy alkalmas volt keresztnek. Istenanyaságra is az méltatta, hogy Isten annak rendelte... Nem tennénk kedvére Máriának, ha az ő méltóságával Isten kegyelmét rövidítenénk!” Mária megszenteli Isten nevét! Nem kürtöli világgá, hogyan lett Isten Anyjává. Nem kíván magának tiszteletet - ebben is példa: megszenteli Isten nevét. Talán sikerült a legfontosabbakat kiemelnem Luther Magnificat-magyarázatából, illetve abból az előadásból, amely a révfülöpi Lutherkonferencián hangzott el. Itt sem fejezhetem be anélkül, hogy ne gondolnék és ne emlékeztetnék tisztelettel és szeretettel Takács János nyugalmazott lelkész testvérre, aki tavaly októberben élete 98. évébe lépett, és aki pontosan húsz évvel ezelőtt, 1989-ben - tudtommal elsőként és eddig egyetlenként - lefordította Luther Magnificat-magyarázatát. ■ Fehér Károly
