Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-01 / 5. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2009. február 1. » 13 Presbiter testvérek, olvassuk mind többen az Evangélikus Életet! Ordass Hiszem, hogy az Evangélikus Élet mind lelki, mind információs tartalmában tényleg nagyon gazdag. Minél szélesebb réteg forgatja a lapot, annál többen tudhatunk meg egyházunkról minden lényeges információt, és megtudhatjuk azt is, hogy a lap hasábjain egymásnak válaszolgató lelki és világi személyiségek milyen véleménnyel vannak a régmúlt időről; volt-e, mikor volt rendszerváltozás, ki, miért, mikor, hogyan, mennyire vett részt benne. Milyen volt a leváltott (vagy még nem leváltott...) időszak? Kik és milyenek voltak a szereplői?... Egyszerűen: ki volt például Káldy Zoltán püspök? Természetesen nekünk, akik istenfélő embernek valljuk, hisszük magunkat, már el kellett volna jutnunk oda, hogy az Úrtól tanult megbocsátással azt tudjuk mondani: megtörtént, elmúlt, zárjuk le, ne beszéljünk róla többet... De azért nem kellene egyszerre Káldy püspököt rehabilitálni és pozitív fényben feltüntetni, mert az kissé félrevezető lenne. (Lám: hol is van Régóta kísért egy képzet: egyházunk 1945 utáni történetét úgy „használjuk” mint egy nagy, kollektív kifestőkönyvet. A kontúrok (személyek, történések) adottak, és ki-ki tovább színezi őket a maga emlékei, tapasztalatai, érdeke, véleménye vagy tudása alapján. Mértékadó színalapanyagok ezek, színtartóságuk azonban csak akkor szavatolt, ha kiállják a korabeli írott forrásokkal való összevetés próbáját is. A „szín” szó sokadik lexikális jelentése: sokszínűség, változatosság. Közel húsz éve foglalkozom egyháztörténeti kutatással, de úgy tűnik, még mindig nem vagyok elég edzett, ma is képes vagyok megdöbbenni. Például a Káldy-korszak egyszínű egyházi sajtóján: a Lelkipásztor egyszólamú teológiáján, az Evangélikus Elet egyetlen vonal mentén haladó ünnepi vezércikkein, a lap seszínű, fantáziátlan szerkesztésén, a cikkírók igen szűk, zárt körén, a vérszegény írásokon, a fakó fotókon. Attól az egyházi korszaktól semmi sem állt messzebb, mint az árnyalt, színes gondolkodás. Az egyház tagjainak megítélésében sem. Mintha a palettán csak a fekete és a fehér létezett volna. Joggal várható el azonban, hogy a diktatúra korlátái és lehetőségei között élt egyházat a következő korszak emberei - mi - ennél sokszínűbben lássunk. Még akkor is (vagy még inkább), ha korábban ennek épp az ellentéte valósult meg. Szüka megbocsátást hirdető, magát istenfélőnek valló ember, jómagam?) Én az ő érájában csak részben éltem, azt is főleg gyerekfejjel. Ám az édesapám, néhai - soha sehol be nem iktatott - evangélikus lelkész szájából elhangzottak alapján (ezek a szavak nem voltak bántó, elégedetlenkedő, lázadozó, „köpködő” szavak, hanem csak csendes, tárgyilagos információk) a legnagyobb keresztényi jóindulattal sem lehetett Káldy Zoltánt pozitívan megítélni! Tudom, a megítéléshez ismerni kell az akkori kortörténetet, vagy egyszerűen akkor kellett volna élni... Biztos. Mindenesetre számomra a rövid életet élt édesapámtól „elcsent” információk a leghitelesebbek (jelzem, ezeket sem nagy plénum előtt hangoztatta, hanem szűk családi körben, sőt inkább csak hűséges felesége előtt), és én ezek alapján ítélem meg Káldy püspököt. Természetesen - és ez is része az igazságnak - engem személy szerint soha nem bántott! A másik, amiről - egyáltalán nem a leghivatottabbként és szakavatott-Kifestő séges Káldy Zoltán személyiségének, egyházvezetői munkájának árnyalt megismerése. Történészpróbáló feladat azonban személyén továbblépve, hasonló igénnyel véleményt formálni a korszak egészéről. A teljes képhez különösen fontosnak tartom megismerni azon lelkészek és világiak szolgálatát is, akik passzív hallgatásukkal vagy aktív közreműködésükkel, de maguk is hozzájárultak a Káldy-korszak fenntartásához, formálásához és működtetéséhez. Akik megadták a színét! Egy korszak nem tárható fel korrekten a szubjektív élmények nélkül. Ezek visznek színt, elevenséget a papíralapú, fekete-fehér ismeretekbe. Az iratok mellé oda kell állítani azok tudását, akik Káldy Zoltánt „papucsban” is ismerték. De kollektív egyházi emlékezetünk nem süllyesztheti el azokat az emlékeket sem, amelyek az íróasztala mögül ítéletet osztó, lelkészek és családjuk egzisztenciális létét meghatározó, megkérdőjelezhetetlen potentát püspök képét őrzik. Az eddig előkerült állambiztonsági iratok egyelőre határozottan ez utóbbit erősítik. A püspökét, aki a belügyi iratok szerint saját egyházában felvállalta az alapvetően és mindvégig egyházellenes ideológiájú párt- és államhatalom szempontjainak és érdekeinek képviseletét. A püspökét, aki az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) akaratának és a belügyi hitenként - véleményt szeretnék mondani, az Ordass-díj. Szerencsére nálunk sokkal hozzáértőbbek, mélyebb érzésűek, nagyobb tudással rendelkezők döntenek díjakról. Szintén édesapám érdemeként, jó magam is ismerhetem Terray Laci bácsit — kiskoromban járt is nálunk -, nagyra is becsülöm, nyilván „világiként” tevékenységét, Ordass püspökkel kapcsolatos munkásságát nem tudom megítélni. Viszont bízom az őt és cselekedeteit, megnyilvánulásait jobban ismerő „bírák” helyes döntésében: az Ordass Lajos-díj „jó helyre” került. Mindenesetre, presbiter testvéreim, próbáljuk meg minél többen olvasni az Evangélikus Élet című újságunkat, de: csak az után, miután rendszeresen eljutottunk, eljutunk az istentiszteleti alkalmakra, mert azt bizton hiszem, hogy ez még az újság olvasásánál is sokkal fontosabb, ott ugyanis „első kézből” kaphatjuk a legfrissebb híreket, az Úristen igéjét! ■ Gosztola Szabolcs felügyelő (Harka) cióknak a következetes végrehajtója lett. A hálózati jelentések ugyanakkor több esetben is arról tanúskodnak, hogy e végrehajtás részéről nem volt minden esetben maradéktalan. Gáncs Péter püspök úr cikkében (EvÉlet, 2009. január 4.) hivatkozott a tényfeltáró bizottság munkájára is. Mint az állambiztonsági iratok feltárására létrehozott egyházi bizottság egyik történész tagja magam is elemi szakmai és etikai követelménynek érzem az árnyalt látásmódot. Az egykori ÁEH és az állambiztonsági szervek folyamatosan feltárt iratai erre jó lehetőséget is adnak. Míg eddig jobbára egyházi közelmúltunk „színét” ismer(het)tük, ezek a dokumentumok kendőzetlenül, pőrén mutatják meg a „visszáját” Sokak meglepő színeváltozása fedezhető fel: néhányakról kiderül, hogy fekete helyett inkább szürkék - jellegtelenül vagy „szürke eminenciásként” -, egyesek „csak” rózsaszínűek. Vannak még a vártnál is mélyvörösebbek, szinte már feketék. Mások pedig sajnos mégsem egészen fehérek... Az árnyalás túlzott buzgalmában azonban vigyázzunk, nehogy a színek keresése színezgetéssé, átmázolássá, netán maszatolássá váljék! A nagy igyekezetben az eredeti körvonalak elmosódhatnak, s végül elvész a lényeg. Ahogy gyerekeinket is figyelmeztetjük: „Ne menj ki a vonalból!” Mert a lényeg a kontúr. ■ Mirák Katalin 1948 áldozócsütörtökjén konfirmáltam a Deák téri templomban. Sokan voltunk. Ordass Lajos püspök és Kékén András igazgató lelkész szolgált. Akkor legfeljebb sejtettem, ma már tudom, hogy életem meghatározó élménye volt ez az esemény. Az már tőlünk független volt, hogy szinte ez volt az utolsó együttes ünnepi szolgálata a két kimagasló lelkésznek. Ezután felgyorsultak a történések, az állami erőszak, amely Ordass Lajos bebörtönzéséhez, majd Kékén András internálásához vezetett. Csak 1956 őszén térhettek vissza a szolgálatba. 1958 nyarán a püspököt ismét eltávolította az állami hatalom az egyház éléről. Kékén Andrást 1974-ben, Ordass Lajost 1978-ban hívta haza az Úristen. 1987. október 25-én a zsúfolt Deák téri templomban iktattak be - Elarmati Béla püspöki iktatásával együtt - a Déli Egyházkerület felügyelői tisztébe. Beszédemben kiemeltem, hogy ebben a templomban volt konfirmáló lelkészem Ordass Lajos és Kékén András. Akkor ezt többen bátorságnak minősítették. Magam nem így éltem át. Úgy véltem, ez a minimum annak jelzésére, honnan érkezem a magas egyházi tisztségbe, kiknek a gondolkodása, életpéldája meghatározó a számomra. Hamar bekövetkezett a rendszerváltozás. Már ’87 őszén úgy gondoltam - ezt is akartam üzenni a nevek említésével -, hogy új korszak kezdődik egyházunkban, szabaddá válik a szolgálat, lehetségessé az igaz beszéd. 1989 után pedig ez mindenki számára nyilvánvalóvá kellett, hogy váljon. Ez azt is jelentette: nincs akadálya annak, hogy Ordass Lajos és Kékén András életműve értékké, ható tényezővé legyen az egyházban. Ordass esetében ezt a reményt erősítették a Szépfalusi István szerkesztésében megjelent úgynevezett lila könyvek, melyek a püspök életét, munkásságát összegezték. Ezek igencsak alkalmasak voltak arra, hogy a történelmi személyiséget közel hozzák az egyház népéhez, hatással lehessenek a mára. Az idő múlásával megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez nem valósult meg. Egyre inkább foglalkoztatott és foglalkoztat a kérdés, miért nem jön át a mai egyházi életen Ordass Lajos személyisége és műve, miért marad távol a mai nemzedéktől. Lehet erre igen egyszerű magyarázatot adni. A fiatalok többségét kevésbé érdeklik a múltbeli történések, de az idősebbek sem szívesen szembesülnek a korábbi időszakok eseményeivel. Azt hiszem azonban, hogy Ordass esetében többről és másról van szó: paradox módon - segítő szándékkal, bántó attitűd nélkül írom - a püspök nevét viselő társaság egyébként tiszteletre méltó tevékenysége fedezhető fel a kedvezőtlen jelenség mögött. Már a nyolcvanas évek végén, az Ordass Lajos Baráti Kör megalakulásakor tetten érhető volt ez a később kiteljesedő gond. Az alapítók megpróbálták - nincsen erre jobb szó - kisajátítani a püspök örökségét. Ők dönthetik el, ki lehet a kör tagja. Nyilvánvaló a törekvés: a múlt rendszerben is tisztán maradtak, az „igazak” jöhetnek; akiknek a tevékenysége megkérdőjelezhető, azok nem nyerhetnek felvételt. Kíváncsi voltam, hová vezet ez az út, amelyen annak idején - volt elég igazi gondunk - inkább csak mosolyogtam. Néhány civilen - Boleratzky Lóránd, Herényi István - és nem tudnám megmondani, hány lelkészen kívül nem volt olyan alapító, akiket a püspök ismert volna. Ma sem tudom, honnan volt bátorságuk megalkotni a püspök személyiségétől oly idegen kirekesztő szabályzatot, illetve követni az ennek megfelelő gyakorlatot. A kör tevékenységéről persze csak jó mondható el. De ez a jó nagyon is steril jó. Gondolva akár a kör folyóiratára, a Keresztyén Igazságra, akár a kiadványokra. Csak a példa kedvéért. Nemrég emlékeztünk meg Ordass Lajos eltávozásának harmincadik évfordulójáról. Második félreállítása ötven éve történt. Kevés, de meghatározó személyes emlékem van Ordass Lajosról. De ő is ismert engem. Leginkább az 1958-as akcióról, amikor a Déli Egyházkerület lelkészeitől megvont kongruát szerveztük, és a püspök koordinálta az akciót. Akkor voltam vele többször négyszemközt. Lenyűgözött a szilárdsága, de mint kompromisszumra hajló Keken-tanítvány, izgatott is álláspontjának mélyebb indokoltsága. Akkor is megragadott - ezt is kevesen tudják -, hogy csak magára nézve tartotta kötelezőnek az ellenállást, nem akarta az egyházat kalandba sodorni, a személyes döntés felelőssége volt a zsinórmérték, amely nem azonos a különböző szereplőknél. Akkor sokáig reméltem, lesz olyan variáció, hogy a püspök megmaradhat a posztján; ma inkább megértem akkori álláspontját. Érdekelne mások véleménye. De egyszerűen nem tudom, hogyan lehetséges, hogy mindez nem volt és ma sem téma az egyházban. Pedig emiatt is - így van ez a ki nem beszélt dolgokkal - élnek a feszültségek, amelyek már régen feldolgozhatok lettek volna. Vagy itt van, szintén csak a példa kedvéért, Ordass Lajos és Túróczy Zoltán püspök útja, viszonya. A kör mind a kettőt heroizálja. Ez sem működik. Nehéz idők hús-vér emberei voltak, kimagasló személyiségek, de nem tévedhetetlenek. Megilleti őket az érdemi vizsgálódás. Amikor Harmati Bélával aláírtuk Németh Miklós miniszterelnöknél az állam és az egyház közötti egyezmény felbontását, beszámoltam erről az Evangélikus Életben. Megemlítettem írásomban, hogy annak idején Túróczy Zoltán írta alá az egyezményt. Nem kisebb személyiségtől, mint Csepregi Bélától kaptam kedves, enyhén szemrehányó levelet, mert a cikkben arról is említést tettem, hogy Ordass egyetértését éreztem az eseményben. Béla bácsi úgy vélte, hogy az evangélizátor püspököt így kedvezőtlenül állítottam be, ha nyilván nem is ezzel a szándékkal. Akkor is úgy véltem, ma is úgy gondolom, hogy nagy elődeink életpéldája csak úgy hathat a mában, ha előítélet nélkül, tudományos igényességgel és semmiképpen nem mai csatározások eszközeként közelítünk hozzájuk. ■ Frenkl Róbert Káldy Zoltán a Deák téri templom szószékén
