Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-01 / 5. szám
„A »szín« szó sokadik lexikális jelentése: sokszínűség, változatosság. Közel húsz éve foglalkozom egyháztörténeti kutatással, de úgy tűnik, még mindig nem vagyok elég edzett, ma is képes vagyok megdöbbenni.” Kifestő !► 13. oldal „Talán 1963-ban bekopogott Udvaros Bélához Tamási Áron, aki gyakori vendége volt a kecskeméti Katona József Színháznak. Nem jött üres kézzel. Kéziratot hozott. Hegyi patak volt a címe. A darabot 1958- ban írta, mutatkozott vele már színházaknál, de ijedt arckifejezéseken kívül egyebet nem kapott. Udvaros mohón, egy szuszra elolvasta.” Térdeplő Thália ► 8-9. oldal „Harminckilenc esztendő alatt tizenöthússzorosára nőtt a gyülekezet, amely a hozzá tartozó elemi iskolákkal és gimnáziummal nem kevés feladatot jelentett.” Kétszáz éve született „az ország papja” W 10. oldal „Ady Endre annyiszor kél életre, és indul el újra, ahányszor valaki kézbe veszi, olvassa, és síró lélekkel vagy épp ujjongó örömmel rezonál rá...” Lelkem költője !► 7. oldal Egységkereső fiatalok egy szebb jövőért Befejeződött az ökumenikus imahét ► A magyarországi ökumenikus imahét hagyományosan ökumenikus ifjúsági istentisztelettel zárul. Ezt a hivatalos záróalkalmat 2006-ig minden évben a Lágymányosi Ökumenikus Központ (LÖK) kápolnájában tartották. A szervezők az esemény felekezetközi jellegét kívánták erősíteni azzal, hogy 2007-től forgó rendszerben, évről évre más helyszínen, más-más felekezet istentiszteleti helyén rendezik meg. A tavalyelőtt a Szilágyi Dezső téri református templomban és a múlt évben a kelenföldi evangélikus templomban tartott alkalom után idén a LÖK közvetlen szomszédságában található katolikus Magyar Szentek temploma adott otthont az ifjúsági imahétzáró istentiszteletnek január 25-én. Az Ökumenikus Ifjúsági Iroda (ÖKI), a Közös Pont Ifjúsági Misszió és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) Ifjúsági Bizottsága által közösen rendezett istentisztelet liturgiájában három keresztény felekezet fiataljai vettek részt. A záróalkalom nyitányaként Pákozdi István budapesti katolikus egyetemi lelkész köszöntötte a templomban összesereglett „fiatalokat és kevésbé fiatalokat” Köszöntőjében hangsúlyozta, hogy ez az esemény az ökumenikus imahetet nem zárja le, hiszen a közös ügyeinkért való imádság állandó folyamat. „Azért gyűltünk ma itt össze, hogy ismét együtt imádkozzunk a közös cél, a keresztény egység megvalósulásáért és azért, hogy minél nagyobb léptekkel, egyre gyorsabban haladjunk e cél felé vezető közös utunkon” - adta meg az ökumenikus alkalom alaphangját Pákozdi István. Veszelka Tamás református egyetemi lelkész bűnvalló imádságban foglalta össze az idei imahét tematikáját, és utalt az imatémákat kidolgozó koreai keresztények sajátos nemzeti és politikai helyzetére. Az imában a koreaiak által választott ezékieli alapigében rejlő üzenetre irányította a hívek figyelmét: Isten kezében eggyé lesz az, ami egybetartozik, de a bűn következtében különvált. !► Folytatás az 5. oldalon Távolról sem a múlt betegsége! Jótékonysági rendezvény a leprások világnapja alkalmából ► A világon ma mintegy hatmillióan szenvednek leprában, és négymillióan élnek halálukig maradandó fogyatékossággal a kór következtében. Minden második percben kiderül valakiről, hogy leprás; és ez a személy minden huszadik percben egy gyermek. Amint a számadatokból kiderül, a lepra valóban nem csak a múlt betegsége. A leprások világnapját idén ötvenhatodik alkalommal rendezték meg több száz országban. Ez alkalomból itthon a Lepramisszió (LM) szervezett ünnepi jótékonysági rendezvényt január 25-én, vasárnap a budahegyvidéki evangélikus templomban. Az eseményt Riskóné Fazekas Márta református lelkész, az LM elnöke nyitotta meg. Beszámolójában hangsúlyozta, mennyire fontos az évezredekkel ezelőtt kialakult hamis elképzelések és előítéletek megváltoztatása, ezért a szervezet alapvető feladatának tartja a tájékoztatást és a felvilágosítást. A jótékonysági rendezvényen idén Kiss Ferenc baptista lelkipásztor hirdette Isten igéjét, a zenei aláfestésről pedig Hercz Dorman Aliz énekművész, Solymári Tímea gitárművész és Ivanyickaja Irina zongoraművész gondoskodott. Folytatás a 4. oldalon Elhúzódó rendszerváltozás Prőhle Gergely E lap hasábjain az elmúlt hetekben élénk polémia alakult ki arról, hogyan is tekintsünk az egyházon belüli rendszerváltásra. Fabiny Tibor professzor a rendszerváltás megtörténtét abban a tényben igyekezett tetten érni, hogy Terray László kapta meg a nemrég alapított legmagasabb egyházi kitüntetést, az Ordass-díjat. Erre reagálva Gáncs Péter püspök óvott a fekete-fehér látásmódtól; ezt viszontválasz, majd jó néhány cikk, olvasói levél követte. A hozzászólások általában azt az érvelést erősítették, mely szerint nem lehet éles határt húzni a pártállam és a demokratikus rendszer egyháza közé, a feketén-fehéren megfogalmazott kijelentések nem tükrözik a megnyilatkozók egyházképét, emlékeiket az 1990-et megelőző időszakról. Igazából örülnünk kell annak, hogy egy ilyen vita az egyház hetilapjának hasábjain zajlik, hiszen épp ezáltal válhat nyilvánvalóvá, mer nyire nem a hamis tekintélyelvűség vezérel egyháztagot, szerkesztőt, mennyire nem a magas méltóságból eredő autoritás vezeti a püspök tollát, azaz itt mindenképpen tetten érhetjük a rendszerváltozást - a maga ellentmondásosságában. Az érzés ismerős: a hazai rendszerváltozás felhőtlen örömét kezdettől fogva számos kísérőjelenség árnyékolta be. Most, hogy hazánkat mindenféle gazdasági baj sújtja, hogy az állami vezetők tehetetlensége nyomán látványosan visszaestünk majd az összes rangsorban, hogy az állami eladósodás mértéke elérte az 1990 előtti szintet, ráadásul az az utódpárt kormányoz, melynek káderei sorában számos állampárti korifeust is találunk, hazai és külföldi elemzők gyakran merengenek azon, hogy vajon a rendszerváltozás címszó alatt mi is történt ebben az országban. Hova jutottunk húsz év alatt? Persze már a kérdésfeltevés is lehangoló. Sajnos nem evidencia, hogy e sok viszontagságon átesett volt szocialista országban, ahol hamar kiépült a stabil, demokratikus intézményrendszer, amely ország immáron tagja az európai, transzatlanti szövetségi rendszernek, bizony más is van, mint politikai marakodás, elszegényedés, bizalomvesztés. A rendszerváltozás időszakára tekintve a történelmi távlat kialakulásával mintha nem tisztulna, hanem egyre kuszábbá válna a kép. Teljesítmények megkérdőjeleződnek, tekintélyek elporladnak, teret nyer a „retróérzés” vagyis az emlékezők ifjúkorának felidézésével egyre inkább eltűnnek a diktatúra kemény vonásai, s az „emberarcú szocializmus” nyájas tekintete néz vissza ránk, ha a múlt kútjába tekintünk. Némi nosztalgia persze érthető: ki ne emlékezne szívesen saját fiatalságára, a hetvenes évek elegáns budapesti belvárosára akkor, amikor végighajt a harmadik világ fővárosaira emlékeztető, lerobbant Kossuth Lajos utcán? A sztrájkoló vasutasokon bosszankodva ki ne vágyna olykor vissza a kádári konszolidáció kiszámíthatóan langymeleg állóvizébe? Nagyon nehéz a pártállam időszakára, benne saját vagy közvetlen környezetünk életére azzal az elvi, erkölcsi következetességgel visszatekinteni, ahogy ezt a belső emigrációba vonuló Ordass püspök vagy a külső emigrációban élő Terray László példája nyomán tennünk kellene. A szükséges vagy annak tűnő kompromisszumok elfogadását balgaság lenne minden esetben a demoralizálódás jeleként láttatni. Az énáltalam átélt időszak kelenföldi lelkészeit hallgatva sem az volt az érzésem, hogy fekete-fehérben nézem az egyházi műsort, hanem az, hogy része vagyok egy színes, életerős, pezsgő gyülekezetnek, meghitt alkalmakkal, érdekes és magukkal ragadó beszélgetésekkel. Nem volt ez rejtőzködő egyház, ezek voltak a közösen megélt mindennapok, amelyeket nyilván beárnyékolt - többek közt - Ottlyk püspök sajátos személyisége, melyről egyházunk tényfeltáró bizottságának munkája nyomán valóban borzalmakat tudhatunk meg. Éles határ húzódott tehát az egyházi vezetők politikai lojalitása és a valós gyülekezeti élet között. E színes Magyarországon, ebben a színes kis egyházban már 1989 előtt is épp elég sok különböző világlátású, lelkiségű - bátrabb, ravaszabb, számítóbb, jámborabb, erkölcsösebb és romlottabb - hitsorsos élt együtt, akik elég különbözőek voltak ahhoz, hogy a saját teljesítményüket a másokéhoz viszonyítva - és persze leginkább manapság visszatekintve - bátor rendszerváltó kiállásként értékeljék, még akkor is, ha megválasztásukhoz az Állami Egyházügyi Hivatal engedélye kellett. De bármily fájdalmas is ezt magunknak bevallani, az a logika, mely szerint „ha nem én egyezem meg az elvtársakkal, akkor majd jön helyettem egy sokkal rosszabb” demoralizált ugyan egy egész országot, de közösségeket, intézményeket, tudományos műhelyeket mentett meg a totális ellehetetlenüléstől. Magam is keresem a határt, hogy hol végződik az elvi következetesség vagy legalábbis a még vállalható pragmatizmus, és hol kezdődik a veszélyes relativizmus, annak minden erkölcsi és rendszerelméleti buktatójával. Ha ma feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon hova jutottunk húsz évvel azután, hogy a vallásszabadság ismét kiteljesedhetett, a válasz nem sokkal szívderítőbb, mint az egész ország esetében. Mire mentünk a nagy szabadsággal? Mi a helyzet a népmozgalmi adatokkal? A lelkészképzés helyzetével? Az Evangélikus Élet példányszámának alakulásával? Hogy vezetné manapság az egyházat Ordass Lajos? Mi lett volna, ha a kommunista rendszer nem osztja meg az egyházat, ha Káldy és Ordass együtt szolgált volna? A történelmietlen kérdésekre választ keresve talán rábukkannánk néhány mai problémánk megoldására is. Ralf Dahrendorf, a neves német szociológus szerint „egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmi változáshoz hatvan év kell” A demokratikus intézményrendszer húsz éve alakult ki hazánkban. A 21. század elejének egyházában mi, különböző hátterű, múltú, lelkiségű hazai evangélikusok együtt viseljük a múlt rossz kompromisszumainak következményeit, és adhatunk hálát egyházunk fennmaradásáért, elődeinkért, akik sokat tettek az evangélium ügyéért. Demokratikus viszonyok között az egyház állapota miatt korholhatjuk ugyan a korszellemet, de gonosz külső erőkre nem foghatjuk gyengeségeinket. Ugyanakkor saját anyagi, intézményi felemelkedésünket sem külső forrástól kell várnunk. Isten kegyelméből és a magunk erejéből tudjuk csak megerősíteni szolgálatunkat. És bár fontosnak tartom az intézményes és személyi döntésekben is megnyilvánuló rendszerváltozást, az igazi fordulatot akkor dogjuk megélni, ha az egymásért és önmagunkért viselt felelősség érzésének egyértelmű jeleit látjuk. Reménység szerint erre nem kell még negyven évet várnunk!
