Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-25 / 4. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2009. január 25. » 9 közös ihlet pjára ♦ Bárdos Szilvia összeállítása 3. Öreg magyar, örök magyar, ki tudja, Nem egy hazánk van-e: örök haza? (Juhász Gyula: Ének Körösi Csornáról) Az Európai Unióhoz való csatlakozás létkérdéssé tette a magyarság nemzeti önismeretének, önazonosságának, identitásának a megerősítését, hiszen nem egy sorsdöntő kérdésben egy közösségként kell önmagát meghatároznia, egy közösségként kell döntenie. Alapvető érdekünk, hogy - mint sok-sok évszázadon át - most is otthon érezzük magunkat Európa közepén. Ott, ahol a Pilisben - eleink hite szerint - a Föld szíve dobog; ott, ahol a Csepel-sziget - Toldi nemzetet megmentő küzdelmének helye - Európa közepének számít. S közben meg kell őriznünk önállóságunkat, szellemi-lelki függetlenségünket. Hiszen elég csak értő szemmel és érző szívvel körülnézni e kontinensen - sőt távolabb is -, hogy észrevegyük, milyen egészséges nemzettudat él más népekben, s hogy milyen büszkék identitásukra. S ami a legfontosabb: ezt teljes természetességgel élik meg. „A jelenlegi időszámításunk szerint a Krisztus utáni huszadik században annyi korbácsütés érte a magyarságot a nemzet miatt, hogy sokunkban a »magyar nemzet« kifejezés hallatán pavlovi reflexek lépnek működésbe - akkor is összerándulnak és védekező állásba helyezkednek, ha nem is ütik őket, csak csengetnek. (...) Ez a pavlovi reflex okozza azt, hogy a trianoni határokkal leválasztott magyar nemzetrészeket nem merjük elszakított nemzetrészeknek nevezni, nem merjük június negyedikét nemzeti gyásznapként megülni. (...) Emiatt figyel oda inkább a magyar hivatalos politika egy nyugat-európai szocialista politikus összeránduló szemöldökére, mintsem sok százezer magyar elemi érdekeire. Emiatt van az, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése a jelenlévő összes magyar parlamenter (a trianoni Magyarország és az utódállamok magyar képviselőinek) szeme láttára és füle hallatára olyan határozatot fogadhatott el, miszerint kétfajta magyar létezik Európában: a magyarországiak a hungaruszok (Hungarians), a nem magyarországiak pedig az egyszerű magyarok (Magyars). (...) Ezért használjuk a magyar kulturális örökséghez tartozás kifejezést az egységes magyar nemzet helyett. És magyar nemzeti himnuszunk születésének napját ezért nevezzük a magyar kultúra napjának és nem a magyar nemzet napjának.” (Duray Miklós: Gondolatok a Himnusz születésének napján; megjelent a Szabad Újság 2004. február 4-i számában. Olvasható a szerző honlapján: www.duray.sk) A szlovákiai magyarság író-politikusától kölcsönzött gondolatok tükrében milyen aktuális olvasata van legismertebb költőnk magyarságvállalásának - ma! Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy területén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl. Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok. Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A múltnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Úgy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek. Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét. S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét. Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet! (Petőfi Sándor: Magyar vagyok) Őt, a jós-költőt hívja segítségül a 20. század második felében Utassy József is: Én szemfedőlapod lerántom: kelj föl és járj, Petőfi Sándor! Zúg Március, záporos fény ver, suhog a zászlós tűz a vérben, Hüvelyét veszti, brong a kardlap: úgy kelj föl, mint forradalmad! Szedd össze csontjaid, barátom: lopnak a bőség kosarából, a jognak asztalánál lopnak, népek nevében! S te halott vagy?! Holnap a szellem napvilágát Toppantják ránk a hétszer gyávák. Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: szólj még egyszer a Szabadságról! (Utassy József: Zúg március) Álljon e fejezet végén az evangélikus „lelkészgyerek” Hamvas Béla továbbgondolásra késztető prózai idézete: „A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldték, az útra bocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied!” (Hamvas Béla: A láthatatlan történet) 4. „A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet: közös ihlet’.’ (JózsefAttila: Ady-vízió) A magyar irodalom sajátossága, hogy mindig együtt lélegzett a történelemmel, és erőteljesen táplálkozott a népi kultúrából. „Mit málló kőre nem bízol: mintázd meg levegőből. Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből, mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét, jövője nincs és múltja sincs, ő maga az öröklét. Mint fürdőző combját ha hal súrolta s tovalibbent - így néha megérezheted önnön-magadban Istent: fél-emlék a jelenben is, és később, mint az álom. S az öröklétet ízleled még innen a halálon.” (Weöres Sándor: Örök pillanat) Irodalmunk a mi szellemi hazánk. Az irodalmi alkotások képesek - a közös tudattal és emlékezettel - a „magasba” emelni. Szerepük megmaradásunkban felbecsülhetetlen. Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni - bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben -? Mi gondom! - áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál. Csak nézelődöm, járok, élek, fegyvert szereztem, bűv-igéket. Már meg is osztom, ha elmondom, milyen e biztos, titkos otthon. Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, köréd varázskor teremtődik. Ha új tatárhad, ha kufárhad özönli el a tiszta tájat, ha útaink megcsavarodnak, mint giliszta, ha rátapodnak: te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak. Dühöngő folyók kezesedtek, konok bércek — ezt ne felejtsed, ha megyünk büszke szájjal vissza, mint várainkba, titkainkba. Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, nem ölhet, mi csak ölne minket, mormolj magadra varázsinget, kiáltsd az éjbe Berzsenyinket. Míg a szabad mezőkön jártál, szedd össze, pajtás, amit láttál, mit szívvel, ésszel zsákmányoltál, vidám vitáknál, leányoknál. Mint Noé a bárkába egykor, hozz fajtát minden gondolatból, ábrándok árvult szerepét is, álmaid állatseregét is. Lapuljanak bár ezredévig némán, mint visszhang, ha nem kérdik, szavaid annál meglepőbbet dörögnek majd a kérdezőknek. Figyelj hát és tanuld a példát, a messzehangzóan is némát. Karolva könyvem kebelemre, nevetve nézek ellenemre. Mert ha sehol is: otthon állok, mert az a való, mit én látok, akkor is, ha mint délibábot, fordítva látom a világot. így maradok meg hírvivőnek őrzeni kincses temetőket. Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik. (Illyés Gyula: Haza, a magasban) 5. „Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember” (Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat) Az otthonvilág legfontosabb szervező eleme a néphagyomány és az anyanyelv. Nyelvünk az édesanya mintájára „szólítja” az anyanyelvet és a hazát édes anyanyelvűnknek, édes hazánknak. „Heidegger a nyelvet a lét házának (»das Haus des Seins«) nevezte. A magyar nyelv a magyar lét háza” - írta Görömbei András az Anyanyelv, irodalom, tudomány, nemzettudat című tanulmányában. A már idézett Duray Miklós félelmei nem véletlenül fogalmazódtak meg anyanyelvűnk helyzetével kapcsolatban is: „Ha botladozik nyelvünk, ha gáncsolják gondolkodásunkat, ha a valóságot nem híven tükrözik szavaink, ha a hangok és betűk uralják remegő lábon álló gondolatainkat, ha sok szóval írjuk körül azt a valóságot, amit egyszerűen elmondhatnánk, akkor kóros jelenséggel állunk szemben - ez nem beszédhiba, hanem társadalmi jelenség. Többnyire azt jelenti, hogy nincs mondanivalónk, de mégis beszélünk, vagy hazudunk, vagy az igazságot akarjuk elkendőzni - mást mond a nyelvünk, mint a szívünk vagy az eszünk -, de lehet, hogy csak félünk. Esetünkben az utóbbiról lehet szó.” Hallgassunk hát a költőre: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek, A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek! E drága nyelvet porrá ne törjétek, Ne nyúljon hozzá avatatlanul Senki: ne szaggassátok szirmait A rózsafának, mely hóban virul. Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, Mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna! És aki költő, az legyen király, És pap és próféta és soha más, Nem illik daróc főpapi talárhoz, S királyi nyelvhez koldus-dadogás. Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, Ki borát issza: Élet borát issza, Előre néz s csak néha-néha vissza - S a kelyhet többé nem engedi el!” (Reményik Sándor: Az ige) „Isten, áldd meg a magyart...!”
