Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-25 / 4. szám
8 * 2009- január 25. PANORÁMA Evangélikus Élet A nemzet Gondolatszemelvények a magyar kultú „Az a civilizáció, amelyik elhidegül a tudományától és művészetétől, vagyis a kultúrájától, pusztulásra van ítélve. Az életét adja föl, elsorvad, elpusztul atombombák nélkül is.” (Bay Zoltán) Január 22-e immáron húsz éve a magyar kultúra napja. „Apropóját” az a mára már - remélhetőleg - mindenki számára ismert tény adta, hogy 1823-ban az akkor harmincharmadik évében járó Kölcsey Ferenc Szatmárcsekén e napon tett pontot a Hymnus, a’Magyar nép zivataros századaiból című, azóta nemzeti himnuszunkká vált költeménye végére. 1. „Nemzeti imádsággá (...) olyan verseink váltak, amelyekben a nemzet legmélyebb szándékai szólaltak meg. A jobb nemzeti sorsért könyörgő Himnusz, a hazához való hűség Szózata és a szabadság-küzdelem esküjét fogalmazó Nemzeti dal.” (Görömbei András: Kultúra, nemzet, identitás - Debrecen hetilap, 2006. február 1., 16. o.) A Magyar nép zivataros századaiból „alcím” a vers eredeti címének szerves tartozéka. Kölcsey visszahelyezi költeményét a „zivataros századokba” s lélekben is visszahelyezkedik egy protestáns prédikátor-költő helyzetébe. Ez érteti meg a mű mélyen vallásos jellegét, imaformáját, nyelvének biblikus ódonságát és sajátos történelemszemléletét, mely a 16-17. századi siralmas énekek, a jeremiádok történelemlátásával rokon. Ezen énekekre jellemző, hogy hosszan részletezik bűneinket - mintegy alátámasztandó a büntetés jogosságát -, majd elsiratják a magyarság széthullását, pusztulását- Jeremiás próféta modorában. Kölcsey verse követi a jeremiádok szerkezetét. Előbb Isten ajándékait sorolja fel: a honfoglalással nyert szép hazát, az Árpád-házi királyok alatti felvirágzást, a különlegesen jó termést adó földet, a győztes csatákat. Ám a bűnlajstrom helyett „csak” egy fájdalmas sóhaj szakad ki belőle- az aranymetszés szabályai szerinti kulcshelyen -, melyből kitűnik, hogy Isten haragja jogos. A további strófák a büntetésként ránk mért tragédiák sorozatai, melyek közül a belső viszálynak, a testvérháborúnak végzetes következményei is lehetnek. A világvégét idéző vérözön és lángtenger képei után a kilátástalanság fogalmazódik meg a versben, s az országos pusztulás láttán Isten szánalmáért rimánkodik a költő: a nemzet sorsának megoldását egyedül Istentől várja. Ezt fogalmazza meg az ünnepeinken énekelt első versszak és a verset imaformával keretbe záró nyolcadik versszak is. Jobb nemzeti sors...? A Himnusz nemcsak a magyarság nemzeti imádsága, hanem öntudatmegőrző szimbóluma is lett, melyből - borúlátó hangvétele ellenére - erő sugárzik. Összefogja mindazt, ami a nemzet történelmében siker és kudarc, béke és háború, áldás és csapás. A Himnusz visszatekintésében valahol minden magyar megtalálhatja önmagát. Akár az elveszített háborúkban; akár az ország szétdarabolásában vagy százezrek menekülésében; akár a mű panaszszavaiban, a fájdalomban, a számvetésben. Ám a jobb sorsunkba vetett költői hitet mi sem jelképezi ékesebben, mint az, hogy e pontos szerkezetű mű első szava az Isten, az utolsó szava pedig a jövendő. Nemzetünk évezredes gyötrelmeiről sokan írtak. Álljon itt egy kárpátaljai költő verse, kinek életét és műveit a kisebbségi létben is az igazságkereső bátorság jellemezte: Ez hát a hon... Ez irdatlan hegyek közé szorult katlan. S az út... Kígyó vedlett bőre. Hány népet vitt temetőre. S hozott engem ezer éve, Árpád török szava, vére bélyegével homlokomon... Szerzett ellen, vesztett rokon „ átka hull rám, mint a rontás. Perli-e még e hont más? Fenyő sussan, lombja lebben: besenyő-nyíl a mellemben, szakadékok; szakadt sebek, útpor-felleg: megy a sereg, elmegy, s engem hagynak sírnak ... Ágyékomból most fák nyílnak, fényes szemem kivirágzik, szájam havas vihart habzik, málló szirtbe temessenek, fejem alatt korhadt nyereg, két lábamnál lócsont sárgul - ősi jognak bizonyságul, mert ez az út, kígyó bőre, kit nem vitt már temetőre, s ki tudja még, kit hoz erre, menni vele ölre, perre. (Kovács Vilmos: Verecke) Földünk minden országának van zászlaja, címere, állami himnusza. Az első kettő a vizualitás (láthatóság), az utóbbi az auditivitás (hallhatóság) szférájában jeleníti meg a nemzetet. A magyarok nemzeti himnusza húsz éve került be az alkotmányba (75. §) nemzeti szimbólumként a zászló és a címer mellé. 2. „Minden szavad - kódex-betűkkel írva - A hűség és a szolgálat igéje” (Kiss Jenő: Kós Károlyhoz) A kultúra három alappillére a tudomány, az etika és a művészet. Az első feladata az igazság keresése, a másodiké a társadalmilag elfogadott jó érvényesítése, a harmadik az esztétikum megvalósítója. A teljesség igénye nélkül is érdemes néhány példán keresztül megvilágítani, hogy a fenti három tartópillér milyen erős szövetét adta (adja?) nemzettudatunknak. A már idézett Bay Zoltán feltaláló, atomfizikus, radarcsillagász egyik legjobb barátja Szabó Lőrinc költőnk volt, aki megismerkedésüket versben örökítette meg: (...) Első tízpercben a nagy udvaron, ahol a fiukat bámultam, árván, vad játékukat, jött valaki, s halkan, objektiven, így szólt hozzám: „Ha nem játszol te sem, ne nézzük együtt a többieket?” Megörültem. Kezeltünk. „A neved?” „Bay Zoltán.” Szép arca, szeme volt. Az első barát? Magányom oszolt. (Szabó Lőrinc: Az első tízperc - Tücsökzene 94.) A református lelkészcsaládból származó világhírű tudós pedig szívesen elevenítette fel az alábbi történetet: „A Debreceni Református Főgimnáziumban talán hetedik osztályosok lehettünk, amikor a tanár az önképzőkörben föltett egy kérdést: »A latin mondást, Sic itur ad astra megtanultuk, de mit gondolunk, mi a közmondás értelme, hogyan mehetünk a csillagokhoz?« Osztályunkból elsőnek Szabó Lőrinc (a későbbi hírneves költő) jelentkezett:- Világos, hogy a latin közmondás szimbolikusan értendő: a csillagokhoz gondolatban, a költészet, a művészet szárnyain emelkedhetünk fel. Több hozzászólás után én is jelentkeztem, félénken.- Talán egyszer a tudomány segítségével leküzdhetjük a Föld gravitációs terét, és kimehetünk a világűrbe. Ez ma még nem áll módunkban, de a tudomány hozzásegíthet. Általános mosolygásban volt részem. A tanár és a tanulótársak kinevették az álmodozó diákot. Most kérdem: kinek volt igaza? Azóta 12 ember járt a Holdon, s Naprendszerünkben műholdak, fizikai műszerek százszámra röpködnek. Jelenlegi válaszom az, Lőrincnek és nekem, mindkettőnknek igazunk volt. Mert egy élet tapasztalata megtanított arra, amit akkor nem éreztem át, hogy a tudomány is csak a lelkesedés, az intuíció szárnyain emelkedhetik a magasba. Tudomány és művészet között nincs különbség, mindkettő közös forrásból táplálkozik, az embernek abból a veleszületett törekvéséből, hogy előbbre, magasabbra jusson. ” (Bay Zoltán: Új méter, új kutatás - Fizikai Szemle, 1986/10.) S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol a Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszűnik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanát, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete. (Szabó Lőrinc: A túlsó part - Tücsökzene 154.) Amerikában a harmincas években Teller Ede mondogatta gyakran, hogy ha ő nem Ady nyelvén tanult volna meg gondolkodni, gkkor legfeljebb egy átlagosnál picit jobb fizikatanár lett volna belőle. „Ady különleges és sosemvolt szimbólumokat sűrítő nyelve sodorta a felé a gondolat felé, hogy ha szófúzió révén nagyfeszültségű, új energia keletkezik a versben, az atomok világán belül is megtörténhet, hogy nemcsak maghasadás révén állítható elő nagy energia, hanem magfúzió révén is!” (Csoóri Sándor: A negyedik világtalálkozó megnyitója; megjelent a szerző Szállá alá poklokra című kötetében, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1997) Milyen csonka ma a Hold, Az éj milyen sivatag, néma, Milyen szomorú vagyok én ma, Milyen csonka ma a Hold. Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, Minden szerelem darabokban, Minden Egész eltörött. Fut velem egy rossz szekér, Utána mintha jajszó szállna, Félig mély csönd és félig lárma, Fut velem egy rossz szekér. (Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában) Talán a legismertehb kapcsolat tudomány és művészet között a Vörösmarty Mihály Szózatának nemzethalál-víziójában is nagy szerepet játszó herderi elmélet, mely szerint a kis népek eltűnnek a történelem süllyesztőjében. A Szózat temetési jelenetének - ha szabad így fogalmazni - „nagyszerűsége” épp abban rejlik, hogy a halottat (a magyar nemzetet) „népek veszik körűi, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” A Szózat sokáig keresett kulcsszava - a rendületlenül - azt az Arany Jánost is megihlette, aki a Magyar Tudományos Akadémia főtitkári posztján maga is a tudomány és a művészet kölcsönhatásában élt. Hallottad a szót: „rendületlenül -” Midőn fölzengi myriád ajak S a millió szív egy dalon hévül, Egy lángviharban összecsapzanak?... Oh, értsd is a szót és könnyelmű szájon Merő szokássá szent imád ne váljon! (...) Van - fájdalom! - kinek cégér hona. Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár: Ki innen! e hely az Úr temploma: Rátok az ostor pattogása vár!... Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon: Nyerészkedéssé szent imád ne váljon! (...) Hallottad a szót: „rendületlenül?” Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, - Lenn a sikamló tér, nyomás felül, Vész és gyalázat el ne rántsanak. Oh, értsd meg a szót: árban és apályon - Szirt a habok közt - hűséged megálljon! (Arany János: Rendületlenül) Tóth Árpád Lélektől lélekig című versének - sajnálatosan ma még inkább érvényes - gondolatai abból a természettudományos tényből indulnak ki, hogy a csillagokat is ugyanazok az anyagok alkotják, melyek az emberi testet. Állok az ablak mellett éjszaka, S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd, Távol csillag remegő sugarát. Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul, S ki tudja, mennyi ezredéve már. Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. Tanultam én, hogy általszűrve a Tudósok finom kristályműszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ád hírt az égi fény. Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figyelem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem? Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Szíriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik! (Tóth Árpád: Lélektől lélekig)
