Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-25 / 4. szám
io 4i 2009. január 25. FÓKUSZ Evangélikus Élet „Nagyon erős. Hitben erős...” Nagymamám, Radák Gyuláné, született Farkas Mária a kilencvenötödik születésnapját ünnepelte tavaly nyáron. A budapesti Mandák Mária Evangélikus Szeretetotthon lakója immáron tizenhárom éve. Boldogan él itt, „a földi paradicsomban” ahogy ő szokta mondani. Ki is ő? Milyen életút áll mögötte? 1913-ban született evangélikus lányként Apostagon, a Duna-parti alföldi kis faluban. Öten voltak lánytestvérek, ő volt a legfiatalabb. Dolgos, szegény parasztcsalád sarja. Kétszer is megözvegyült. Első férje Ács Dániel volt, akivel nagy szerelemben élt. Katolikus pap áldásával indultak neki a közös útnak, két gyermekük közül az első az édesanyám. Sajnos boldogságuk, örömük nem tarthatott hosszú ideig: nagyapámat harmincöt éves korában szólította el a Jóisten két kicsi gyermeke mellől - a világháborút túlélve, ám később gyógyíthatatlan betegségben elvesztve a szeme világát. így maradt magára nagymamám, és rámaradt a ház, gyerekei ellátása és a nagy föld minden nehézsége. Nem sokkal ezután bemutatták neki a szintén katolikus Radák Gyulát, aki három gyerekkel maradt özvegyen. „Azért keresztezte kettőjük útját a Jóisten - mondták körülöttük -, hogy ennek az öt gyereknek anyja és apja is legyen!” Mind az ötnek szakmát adtak a kezébe; fodrász, szobafestő, hentes, bútorasztalos lett belőlük. Időközben Dunaújvárosba költöztek, itt töltöttem gyerekkorom szépséges nyarait. Még ma is az orromban van a lépcsőház illata - hiszen illat az igazából, mert az ötvenes években épült tipikus házgyári lakás máig a gyerekkorom emlékét idézi föl. Földszintje a Duna-parton a löszlépcsőknél volt, ahol hallani lehetett a daruk vastag pengő fémes hangját, ahogy pakolták az uszályok rakományát a vagonokba. A nagycsaládi ebédeknél gyakran húszan-huszonöten ültünk le az asztalhoz vasárnaponként; az én drága nagyikám mindenkinek a kedvencét főzte. A szomszédok is gyakran betértek hozzá, és hoztak valami finomságot, gyümölcsöt. Cserébe a mama házi sütivel kínálta őket. Ha szegény ember jött éhesen koldulni, mindig kapott egy nagy karéj kenyeret valami finomsággal. A nagyikám soha nem méltatlankodott a sok feladat miatt. Egyetlen elégedetlen szó nem hagyta el az ajkát, és általában énekelt. Akkor is, amikor a varrógép mellett ült, és én figyeltem őt. Hogyan bírta mindezt? Hittel! Pedig volt háború, ’56, halál, temetés, árvíz. Volt persze születés, esküvő, vigalom is, de aztán újból tragédiák érték: meghalt a második férje is, 2000-ben pedig eltemette elsőszülött és egyetlen lányát, az édesanyámat. Egy gyereket eltemetni! Hogyan bírta ki?! Sírtunk, sokat sírtunk, együtt „Egy az Isten” Születésemkor nem volt „divat” kereszténynek lenni. Szüleim hivatásos katonaként építgették a szocializmust, és mint hithű kommunista és élharcos ateista, egyikük sem engedhette meg magának, hogy megkeresztelje gyermekeit, engem és testvéremet. Nagymamám emiatt sokat aggódott, hiszen ő gyermekkorától kezdve mélyen vallásos volt. Aggódott értünk, a lelki üdvünkért, és leghőbb vágya, álma az lett - amivel aztán soha nem is hagyta békén a szüléimét -, hogy kereszteljenek meg minket. Heves ellenállásba ütközött. Azt viszont nem tilthatták meg, hogy beszéljen nekünk, nekem Jézusról, énekeket, imákat tanítson, hogy „elvesse a magot”. És azt sem tiltották meg, hogy életemben először, egy szentestén, elvigyen a templomba. Körülbelül öt-hat éves lehettem, ez tehát majdnem harminc éve történt. Mégis élénken emlékszem a kis katolikus templomra. Jobb oldalon ültünk az első padban, hogy közelről csodálhassam a kivilágított betlehemi jelenetet. Csodaszép volt minden és olyan megnyugtató; biztonságot, békét és áhítatot éreztem. Ez indított el azon az úton, amelynek végén ott várt rám az Úr Jézus. Egész életemben istenkereső voltam, míg tavalyelőtt nyáron, életem egyik legszebb napján végre a keresztség szentségében részesülhettem. Rajtam kívül ez a tény még egy embert tett a világ legboldogabb halandójává: drága nagymamámat. Csak az nyugtalanította egy kicsit, hogyhátnem ugyanaz a vallás... (Ő a katolikus egyház elkötelezett híve, én meg evangélikus lettem.) Nyugtatgattam, hogy de mama, hiszen az Isten, akiben hiszünk, ugyanaz, csak más a körítés... Mígnem idén húsvétkor elvittem hozzá nagy becsben tartott énekeskönyvemet. Lelkesen lapozgatta, és boldog mosollyal, ujjongva fedezte fel, hogy mennyi, számára is ismerős ének található benne. De hiszen ezt ők is szokták énekelni! De hiszen ezt is ismeri! „Jól van, kislányom. Tényleg nincs sok különbség. Egy az Isten.” % % % A katolikus gyászszertartás számomra nagyon furcsa volt. A sok könyörgés, a kántor gépies, gregoriánus históriás énekekre emlékeztető hangja, a szenteltvízszórás, keresztvetés idegenül hatott az én mára már evangélikussá lett fülemnek, szívemnek. Hát még a számtalanszor elismételt „Üdvöz légy, Mária!” miközben azt a rengeteg földet lapátolták drága mamámra. A katolikus templom ugyanaz, mint gyermekkoromban. Megdöbbentett, hogy valóban jól emlékszem a padsorokra, a - most már - furcsa, hármas oltárra (egy Szent Antalnak, egy Szűz Máriának, egy pedig Jézusnak - de mégis ez van a főhelyen!), a szentek képeire. Most is a jobb oldalon ültem, az első sorban. Ugyanott, ahol huszonnyolc éve, a nagymamámmal. Elkezdődött a gyászmise. Elhatároztam, hogy úgy veszem ezt, mint egy kulturális kirándulást, így érdeklődéssel figyeltem minden részletet. is, és csak hittel lehetett kibírni ezt is. Aztán tavalyelőtt eltemette a dédunokáját is, aki tizennyolc évesen halt meg autóbalesetben. Hol az igazság? Ennyit állni a sírok mellett! De ő nem méltatlankodott, .csak sírt néha. És mindig imádkozott, sokat, nagyon sokat. Most már nehezen jár, de ott az otthonban közel a templom, ő pedig szeret átmenni a botjával, a hajlott hátával, és nagyon erős. Hitben erős... Amióta megműtötték a szemét, újra tudja olvasni a Bibliát és az énekeskönyvet is. Ez is segíti hitben növekedését. Ő tanított az esti imádságra is. Biztosan sokak családjában van olyan öreg ősz anyóka, mint az én nagymamám. Fogd meg öreg, ráncos kezét, öleld magadhoz, és adj hálát azért, hogy veled lehet! Én is ezt teszem, amikor csak tudom. ■ Dömötör Beáta Rájöttem, hogy az úrvacsorát itt áldozásnak hívják, a bűnvallást gyónásnak. A Miatyánk végéről lehagyják az utolsó sort (később mondta el a pap), és valaki más fordította az ő Bibliájukat, mint az enyémet... De a katolikus pap a gyászmise elején ugyanazt mondta, szinte szóról szóra, mint hitoktatásom alatt az evangélikus lelkész: minden embernek szüksége van a tudatra, hogy van valami a halál után, és van valaki, aki a halál előtti és utáni részt is irányítja. (Ők persze sokkal szebben fogalmaztak.) Furcsa és idegen volt az egész, de mégis, a Miatyánk és az Apostoli hitvallás ugyanaz volt, a pap mégismégis ugyanabból a Bibliából olvasott fel (hiszen csak egy van), és ő is Jézus szeretetét hirdette. Furcsa és idegen volt az orgonaszóval kísért sok ének is, de mégis... A végén egy dallam csendült fel, melyet én is oly jól ismerek. Egy dallam, mely mostanában vezérfonalam lett, hiszen annyit énekeltem én is. A szöveg ugyan más volt, ismeretlen, számomra kivehetetlen, de az orgona a mi énekeskönyvünk 521. (vagy 246.) énekének hangjait ontotta szívembe. Talán ez volt drága mamám utolsó üzenete? Vagy inkább egyetlen Uram megnyugtató útmutatása: tényleg egy az Isten! És mama már ott van nála, és boldog, hogy láthatja őt. Az pedig nem is olyan fontos körülmény, hogy a pap „Dicsértessék”-jére én csak annyit mormogtam: „Erős vár a mi Istenünk!” ■ Havelant Ildikó (Nagytarcsa)
