Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-06-21 / 25. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2009. június 21. » 3 Kettős jubileum Mórichidán Hatvan év az orgonánál ► Kettős jubileum alkalmából gyűltek össze az elmúlt hét szombatján a mórichidai gyülekezetben: ünnepi istentiszteleten adtak hálát a hívek kétszázhúsz éves templomukért, és köszöntötték Kovács Mihályt, a gyülekezet kántorát abból az alkalomból, hogy hatvan éve végzi szolgálatát az istentiszteleteken és temetéseken. Az ünnepi együttléten Kiss Miklós, a Győr-Mosoni Egyházmegye esperese hirdette Isten igéjét. A liturgiái szolgálatban Kardos Zsuzsanna, a gyülekezet lelkésznője volt a segítségére. A jubileumi eseményre eljöttek az egyházközség két korábbi lelkészének, Gerencsér Zsigmondnak és Sághy Jenőnek a leszármazottai is. A mórichidai hívek első templomukat hamarosan a reformáció után felépítették, ám ez az 1670-es években - a faluval együtt - elpusztult. Később újjáépítették a települést, vele együtt pedig a lelkészlakást is. Amíg nem épült fel a prédikátor háza, addig a gyülekezet tagjai egy pajtában gyűltek össze istentiszteletre. Ezután nehéz időszak következett a gyülekezet számára, hiszen lelkészüket elűzték, majd az őt követő lelkipásztort börtönbe vetették. Több mint száz éven át nem volt sem lelkészük, sem tanítójuk a mórichidaiaknak. A szomszédos Tét község lett a hívek támogatója, egészen 1785-ig oda jártak istentiszteletre. Végül 1789- ben kapták meg az engedélyt, hogy templom épülhessen Mórichidán. Az ünnepi istentiszteleten Kiss Miklós a meghívón szereplő igéről prédikált:,Vigadjatok az Úrban, ti igazak! Énekeljetek neki új éneket, szépen zengjenek hangszereitek!” (Zsolt 33,1a.3). Az igehirdetés után, a befejező oltári szolgálat keretében került sor Kovács Mihály kántor köszöntésére. Kardos Zsuzsanna egy bibliai igével áldotta meg őt, majd a gyülekezet részéről Ihász Károly felügyelő és Pirka Veronika, az egyházközség másik kántora kívánta életére és szolgálatára Isten áldását (képünkön). Köszöntötte a nyolcvanhat éves kántort Szabó András esperes mint a gyülekezet korábbi lelkésze, Sághy András mint a gyülekezet korábbi lelkészének fia és Ihász László polgármester. Az áldáskívánásokat Kovács Csilla, az ünnepelt lánya köszönte meg. A kettős jubileumra emlékező ünnepi istentiszteletet a mórichidai gyülekezet énekkarának, illetve a győri Liszt Ferenc Zeneiskola fuvolakórusának és Marosné Kovács Tünde tanárnőnek a szolgálata tette még ünnepélyesebbé. ■ K.M. Kovács Mihály hatvan éve kántorizál a mórichidai gyülekezetben. Ez idő alatt hat lelkészt szolgált...- Hogyan került kapcsolatba az egyházi zenével? - kérdeztük a jubiláló kántortól.- A soproni tanítóképzőbe jártam, ahol tantárgy volt az egyházi ének és zene. Énekeink nagy részét akkor már ismertem, de hangszeren nem tudtam játszani. Először zongorán tanultunk, majd harmóniumon, illetve orgonán. Sajnos orgona csak egy volt az intézményben, úgyhogy erre a hangszerre viszonylag kevés idő jutott. A háború félbeszakította tanulmányaimat, a képesítő vizsgákat csak később tudtam letenni. Tanulmányaim végére a szükséges alapismereteket elsajátítottam, a gyakorlatot pedig itt Mórichidán szereztem meg.- Úgy tudom, lemondotta tanítás lehetőségéről, hogy ne kelljen lemondania a kántorizálásról. A gyülekezet hatvan éve szolgáló kántorának, a képünk jobb szélén látható Kovács Mihálynak a köszöntése- A háború után kulákoknak nyilvánítottak bennünket, ezért mint osztályidegen egyáltalán nem taníthattam. Bárhová nyújtottam be pályázatot, elutasítottak. Később aztán, amikor már puhult a diktatúra, a mórichidai iskola igazgatója, aki egyébként egy évvel járt felettem a tanítóképzőben, egy istentisztelet után megállított, és azt mondta, hogy taníthatok az iskolában, de akkor abba kell hagynom a kántorizálást, és templomba sem járhatok. Én válaszra sem méltatva, mosolyogva utasítottam el az ajánlatát.- Hat lelkészt szolgált kántorként. Ki tette Önre a legmélyebb hatást?- Gerencsér Zsigmondot és Sághy Jenőt említhetném. Utóbbi mellett szolgáltam a leghosszabb ideig, vele szinte baráti kapcsolatban álltam.- Nevelt-e ki utódokat, akik majd a helyére ülnek az orgonánál?- Igen, többet is. Az első tanítványom Zsédely Dóra volt, aki a kisbabod gyülekezet kántora. Őt édesapja hozta át, hogy faragjak belőle kántort. Nagyon fogékony lány volt, és könnyen tanult. Harsányi Esztert említhetném ezután. Őrá a csikvándi gyülekezet tartott igényt. És természetesen Pirka Veronika nevét kell megemlíteni, aki a helyi gyülekezet tagja és reménybeli utódom.- Nyolcvanhat évesen még mindig kerékpárral jár át vasárnaponként istentiszteletre a szomszédos Árpás községből. Nem fárasztó ez?- Nem, sőt kimondottan jólesik a lábaimnak ez a mozgás. Arról már nem is beszélve, hogy ha szép csöndes az idő, akkor a tájban jobban el tudok gyönyörködni így, mintha autóval elsuhannék a szép dolgok mellett. ■ Kiss Miklós „Tapsvihar” az ország templomában Két hete olvashattuk ebben a rovatban Fabiny Tamás kollégám írását Tánc Kálvin templomában címmel. A Kálvin-év alkalmából Géniből közvetített ünnepi istentisztelet számos, református templomban szokatlan, meglepő elemet vonultatott fel a tánctól a rapstílusú éneken át egészen a dialógusprédikációig. De vajon mi fér bele nálunk egy evangélikus templom áhítatába? Rovatunk címének szellemében - Égtájoló - közös gondolkozásra, tájékozódásra, útkeresésre hívom most Olvasóinkat. A kérdés a legkevésbé sem elméleti, hiszen a közelmúltban, pünkösdhétfőn, a 20. Bach-hét nyitóestjének végén felcsattanó taps igencsak ellentétes érzelmeket, mi több, indulatokat váltott ki a jelenlévőkből a Deák téren. íme, a „pünkösdi tapsvihar” rövid előzménye: a Deák téri hagyomány szerint ezúttal is elhangzott a bevezető hirdetésben, hogy a zeneművek közé majd rövid prédikáció ékelődik, az alkalom pedig imádsággal és áldással fejeződik be. Ezért kértük a taps mellőzését, helyette a lelkész köszönte meg már előre, név szerint, a fellépő művészek szolgálatát. Csakhogy ezen az estén másként alakultak az események. Három igazi örömzene szólalt meg egymás után: a brandenburgi verseny, majd az úgynevezett menyegzői kantáta, végül pedig a h-moll szvit fergeteges fuvolaszólója koronázta meg a koncertet. Szinte vibrált a magasfeszültség a levegőben. Tudatosan már a zárótétel alatt felmentem a szószékre, hogy a „közönség” - ilyenkor jóval több a külső vendég, mint a gyülekezeti tag - érzékelje: most jön az előre jelzett hagyományos zárás imádsággal és áldással. De az utolsó ütem után többen tapsolni kezdtek. Körültekintve a szószékről döbbenetes látvány volt a tapsra emelkedő kezek sokasága, többek kérdő, kérő tekintete: ugye lehet, ugye szabad, mégis, minden hagyomány ellenére? Egy villanás alatt kellett döntenem, hogyan tovább? Kiélezve és szimbolikussá mélyítve a kérdést: fegyelem vagy kegyelem? Törvény vagy evangélium? A múlt hagyományának szolgai tisztelete vagy a jelen pillanat varázsának felszabadult elfogadása? Máig sem tudom, hogy helyesen döntöttem-e, amikor a következő szavakkal próbáltam oldani a tapintható feszültséget: „Tessék bátran tapsolni! Nem szabad lefojtani a hálás öröm kifejeződését. Mindez nem hiszem, hogy szemben állna Bach »soli Deo gloria« hitvallásával. Istennek legyen dicsőség, hogy ilyen művészekkel ajándékozott meg minket ma este...” Hosszú, felszabadult, boldog tapsvihar volt a válasz. Ennek végén - immár újra áhítatos csendben - kértem, hogy a tapsra lendült kezek kulcsolódjanak imádságra. A hatalmas gyülekezet felállva, hangosan, immár oldott, harmonikus közösségben imádkozta együtt az Úrtól tanult könyörgést, és fogadta az áldást. Ennek zárómon-ÉGTÁJOLÓ t data ezen a pünkösdhétfőn a Deák téren különösen is aktuálissá és átélhetővé vált: „A Szentlélek Isten, aki körülöleli az egész világot, adjon neked Istenre sóvárgó szívet, és áldjon meg téged teljes örömével!” A történtek visszhangja, amint sejthető, vegyes volt. Többen hálálkodtak, hogy végre „megtört a jég”... Akadtak, akik zavaró „puccsként” élték meg a tapsvihart... Távol áll tőlem, hogy pünkösdi csodának, jelnek minősítsem ezt a kis incidenst. De azt sem hiszem, hogy valamiféle anarchista merénylet történt volna a régi, jó és szent rend ellen. Pál apostol arra tanít, hogy Isten igéje és imádság szenteli meg Isten ajándékait. Ez igaz az ének és a zene ajándékára is. A Deák téren ezen az estén is hangzott az élő ige és a közös imádság. Mindez gyülekezetünk legnemesebb, soha fel nem adható hagyománya. Nincs zenei alkalom igeszolgálat nélkül! Továbbá nincs belépődíj, mert Isten ajándékai megfizethetetlenek. Adakozni lehet, de a belépés mindenki számára ingyenes. Ehhez képest - szerintem - a taps tiltása vagy megengedése másodlagos, úgynevezett adiaforon kérdés. Kifejezetten liturgikus és biblikus szövegű művek - kantáták, passiók - esetén valóban lehet zavaró, áhítatromboló a taps. Ennek megfelelően az idei Bach-héten sem volt ilyen zajos tetszésnyilvánítás a kétszer is előadott h-moll mise után. De pünkösdhétfő este, történetesen, olyan csodálatos Bach-művek szólaltak meg, amelyek nem tartoznak a musica sacra, a szent muzsika, az egyházi zene körébe. Vajon a taps hiánya teremtene áhítatot egy magával ragadó fuvolaszóló után? Vajon tényleg a taps tenné sikerhajhász emberi produkcióvá a művészek fellépését? Vajon hálás örömünk hallható kifejeződésével valóban Isten dicsőségébe gázolunk?! Értékes liturgikus kincseink megőrzése és ápolása mellett nem kellene-e egy kicsit több levegőt adnunk templomainkban a spontán öröm megszólalásának is? Ennek egyik, minden bizonnyal nem is a legnélkülözhetetlenebb formája lehet a taps is. Gyakran kesergünk azon, hogy az ifjabb generáció nehezen, sőt alig találja a helyét istentiszteleteinken. Vajon nem kellene-e több szabadságot, kreatív fantáziát engedni az úgynevezett „szent térbe és időbe”? Vajon sokszor nem azért tűnik-e a kívülállók számára örömtelennek, lefojtottnak, szürkének a templomi atmoszféra, mert hiányzik belőle a spontán visszajelzés lehetősége? Hová „férnek” a Lélek meglepetései, ha mindent előre meghatározunk, megkötünk, szinte beprogramozunk? Fenyeget a gépies rutin, a megfáradás, a kiüresedés. A fásult megszokás, a kiszáradt, megmerevedett tradíciók színtelenné, élettelenné tehetik a templomi liturgiát éppúgy, mint az igehirdetői szolgálatot. Ha éppen az öröm frissítő illata tűnik el istentiszteleti életünkből, akkor aligha vagyunk méltóak az elkötelező evangélikus jelzőre. Sok nyitva hagyott kérdést vetettem föl a további közös gondolkodás, tájolódás reményében. Mindezt segítheti talán a 98. zsoltár néhány bátorító, közös örvendezésre felszabadító sora: „Ujjongjatok az Úr előtt az egészföldön! Örvendezve vigadjatok, zsoltárt énekeljetek! Énekeljetek az Úrnak hárfakísérettel zengő éneket! Harsonákkal és kürtzengéssel ujjongjatok a király, az Úr előtt! Zúgjon a tenger a benne levőkkel, a földkerekség és a rajta lakók! Tapsoljanak (!) a folyamok, a hegyek mind ujjongjanak az Úr előtt..!’ Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület
