Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-06-07 / 23. szám
6 -m 2009. június 7. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Gondolatok a „Küldetés” kapcsán Frenkl Róbert felügyelő testvérem az Evangélikus Élet 74. évfolyamának 21. számában (2009. május 24.) megjelent, Küldetés című - Sztehlo Gáborra emlékező - írásának néhány mondata indított az alábbi gondolatok megfogalmazására. Magam is egyetértek azzal, amit felügyelő testvérem ír: Magyarországon elég széles körben fordul elő „a holokauszt relativizálása, a gulág, a Don-kanyar, az afrikai népirtások szembeállítása Auschwitz gázkamráival” Sokan vannak, akik valóban szembeállítják egymással a népirtások borzalmait, akik valóban pusztán a holokauszt rettenetének kisebbítése okán emlegetik a gulág, a holodomor (az ukrán nép ellen mesterséges éhínség által elkövetett sztálini népirtás) és más rémtettek irtózatát. Frenkl Róbert írja: „Auschwitz után már bűn a relativizálás, a borzalmak enyhítése más tragédiák említésével.” A kölcsönös és mára olykor irracionálissá váló, mindkét oldali érzékenység (és harag) miatt (maga az is botrány, hogy ily tragédiák kapcsán két oldalról szó lehet!) valóban célszerű, Jrogy mikor Auschwitzról emlékezünk, akkor szóljunk arról; s mikor a gulágról, akkor ne keressünk viszonyítási pontokat a holokauszttal. Ugyanakkor - s ebben vitatkozom felügyelő testvéremmel - önmagában semmiképpen nem tartom sem relativizálásnak, sem bűnnek, ha valaki a holokauszttal párhuzamosan a zsidó nép szenvedései mellett más népek szenvedéseiről is gondolatokat fogalmaz meg. És könyörgöm, az Isten szerelmére: valóban nem a holokauszttal szemben, hanem azzal párhuzamosan, s nem relativizálva egyiket sem, hanem éppen abszolutizálva mindegyiket! Tudniillik: ha csak a holokausztot nem szabad relativizálni, akkor a soa (a zsidóság vészkorszaka) szükségszerűen abszolútummá válik, és minden más nép szenvedése pusztán relatívvá. A relatívvá minősítés pedig bármely nemzet áldozatainak és az áldozatok hozzátartozóinak, utódainak fáj, és megalázó. Megmondom, mire gondolok: édesapám alig tizennyolc évesen - jóllehet katona sem volt, fegyvert sem fogott - húsz hónapot volt rabszolga a Donyec-medence bányáiban sok ezer sorstársával együtt. Szerencséje volt: ő csak húsz hónapig. Az éhezés és a betegségek következtében csonttá soványodva, idegeiben megroppanva, egész testében remegve érkezett haza szülőfalujába, ahol az atyai házban már idegenek laktak, mert - jóllehet nem voltak volksbundisták - nagyapámékat s oly sok rokonunkat addigra már elüldözték otthonaikból. Édesapám nagybátyja - apai nagyanyám testvére - az éhező és legyengült emberek számára kegyetlenül nehéz munka és a betegségek következtében halt meg sok-sok rabtársával együtt abban a rabszolgatáborban a Donyec-medencében, ahol édesapám is szenvedett. Nagyanyám számára testvérbátyjának halála és fiának rabszolgasorsa nem volt relatív. Abszolút volt. Éppen úgy, mint sok százezer magyaré és svábé és sokmilliónyi más nemzetbelié azokban az években - a gulágon. Édesapám apai nagynénjének férjét itthon, Magyarországon koncepciós kulákperben ítélték halálra az ötvenes évek elején. A halálos ítéletet követően ismeretlen helyre vitték, a hozzátartozókkal sem az ítélet végrehajtásának időpontját, sem helyszínét nem közölték. Soha többé nem látta senki, azóta sem tudni, hol gyilkolták meg, hol dobták valami gödörbe a testét. Hiába kutattak utána újra meg újra, sok éven át. Mind az ő szenvedése, mind pedig családjának rémülete és gyásza mindannyiuk számára abszolút volt. (Jóllehet az egész emberiség minden nemzetének minden szenvedésével szemben csak Krisztus szenvedése valóban abszolút: az vette el a világ minden bűnét s szenvedését, és az ad örök életet...) Világi, sőt hitetlen véleményformálók által - annak irracionalitása okán - a holokauszt kiemelése, egyedivé avatása és abszolutizálása számomra nem értelmezhető. Hiszen könnyen adódik a kérdés: lehet bármilyen módon racionálisnak mondani az oly sok nemzet ellen elkövetett sztálini rémtetteket? Izrael népének sorsa, egész történelme kizárólag Isten igéjének fényében, Izrael kiválasztottságában válik egyedivé: „Bizony te éretted gyilkoltak mindennapon; tekintettek bennünket, mint vágó-juhokat" (Zsolt 44,23; Károli-fordítás) De az Úr a régi szövetségéhez., Izrael népéhez való hűségét megtartva, az egész emberiséggel - benne Izraellel is - új szövetséget is kötött. Ennek fényében Pál apostol a Római levél csodálatos nyolcadik fejezetében a fenti igét habozás nélkül a keresztények üldöztetésére alkalmazva megismétli: „Te éretted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek, mint vágó juhokat" (Róm 8,36; Károli-fordítás ) Teheti Pál ezt azért is, mert Krisztus „a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat” (Ef 2,14; Károli-fordítás). „Mert nincs különbség zsidó meg görög között, mert ugyanaz az Ura mindeneknek...” {Róm 10,12; Károli-fordítás) Ha már nincs közbevetett válaszfal (óh, bár ne volna!), nem kellene mind zsidóknak, mind nem zsidóknak legalább a szenvedésekben keresnünk és megtalálnunk a közösséget, meghagyva egymásnak - a szenvedés abszolút voltában történő legkisebb különbségtétel nélkül -, hogy sirassa ki-ki a maga halottait? (Vagy akár: siratni egymásét?) Richard Wurmbrand zsidó származású evangélikus lelkész - aki maga tizennégy évet töltött Románia kommunista börtöneiben - a hitleri és a sztálini rémtettek összevetése kapcsán az alábbi párbeszédről tudósít Megkínozva Krisztusért című könyvében: „Találkoztam egy keresztyénnel, aki a nácik alatt szenvedett. Biztosított, hogy teljes mértékben az én oldalamon áll, amíg bizonyságot teszek Krisztusról, de egy szót sem kellene szólnom a kommunisták ellen. Azt kérdeztem tőle, hogy a Hitler németországi zsarnoksága ellen harcoló keresztyének rosszul cselekedtek-e, és csak arra kellett volna szorítkozniuk, hogy a Bibliát magyarázzák, anélkül, hogy egy szót szólnának a zsarnok ellen. A válasz ez volt: »De Hitler megölt hatmillió zsidót! Egyszerűen beszélni kellett ellene!« Erre azt mondtam: »A kommunisták megöltek harmincmillió oroszt, kínaiak és kelet-európaiak millióit. Zsidókat is megöltek. Csak akkor kell tiltakoznunk, ha zsidókat ölnek, s nem, ha oroszokat?« így válaszolt: »Ez egészen más dolog.« Nem kaptam hozzá magyarázatot. A rendőrség megvert Hitler idejében, és megvert a kommunisták alatt is, és nem vettem észre a különbséget. Mindkettő nagyon fájt.” Igen. Mindkettő nagyon fáj ma is. Nem akarom „enyhíteni” Auschwitz borzalmait. Maga a gondolat is képtelen. Csakúgy, mint „relativizálni” bármely más népirtást. ■ Drüszler Ferenc felügyelő (Pesterzsébet) A hónap könyve - júniusban a Luther Kiadótól 30% kedvezménnyel Sz. Bérezi Margit: Búval teljes esztendeiül - Petrőczy Kata Szidónia életregénye Vásárolja meg a hónap könyvét kedvezményesen! Eredeti ára: 1980 forint. http://bolt.lutheran.hu/ • E-mail: kiado@lutheran.hu Fax: 1/486-1229 • 1085 Budapest, Üllői út 24. A LAKOSSÁG NEM AKART ELSZAKADNI A 90 éves Bratislava és az 1000 esztendős Pozsony ► Kilencvenéves Bratislava, az a város, amely Pozsony néven Magyarország régi fővárosa volt. Az első világháború után a várost a megszálló cseh katonák példátlan kegyetlenséggel foglalták el. A lakosság ugyanis nem akart idegenbe szakadni, véleményüknek pedig tömegtüntetésen adtak hangot. A cseh katonák azonban vérbe fojtották a megmozdulást. Bratislava tehát kilencvenéves, Pozsony azonban ezer, merthogy a város Szent István királyunk egyik derék katonájáról, Poson vitézről kapta a nevét, aki az erősség első várispánja volt. De hogyan lett Pozsonyból Bratislava? És hogyan született ez a név? A kérdés azért is helyénvaló, mert a történelmi Magyarországon Pozsonyt a szlovákok Presporoknak hívták, amely a német Pressburg szláv változata. A szlovákok tehát Bratislavának 1919 előtt sosem nevezték. Abban az évben vették elő a magyarul is kiválóan beszélő /. Safárik szlovák történész 1837-ben megalkotott tézisét, amely szerint a város a magyarok honfoglalása előtt a Nagymorva Birodalomhoz tartozott, annak pedig Vratislav volt a fejedelme. Egyébként csak egy hajszálon múlott, hogy erre a névre cseréljék le a város régi, vagyis magyar nevét, hiszen az akkori amerikai elnök iránti tisztelgésül a Wilsonovo vagy Wilsonovo mesto elnevezés is felmerült (1918-ban számos prágai hivatalos papíron így emlegették Pozsonyt). Woodrow Wilson ugyanis a világháború alatt kiállt a nemzetek önrendelkezési joga mellett, és hálából kívánták az ő nevével illetni ä várost. Amikor Pozsony német és magyar lakossága megtudta, hogy a prágai kormány igényt tart a városra, a népek önrendelkezéséről szóló wilsoni elvekben bízva 1918-ban nemzeti tanácsot hoztak létre, és hitet tettek Magyarország mellett. A Csehszlovák Légió első ízben 1918. október 31-én intézett támadást a város ellen, de a 16-17 éves hadapródtanoncok heves harcok árán - akkor még - visszaverték őket. Az olasz Ricardo Barecca ezredes által vezetett légió azonban január elsején újra támadott. Először a környező településeket és a külvárost foglalta el, majd néhány napon belül az egész várost megszállta. Mindezt akkor a város polgárai csak ideiglenesnek gondolták. Február 4-én viszont a Felvidékből nagy hirtelen Szlovákiává átvedlett tájegység igazgatásával megbízott megszálló erők parancsnoksága, valamint az általuk támogatott kormány Zsolnáról Pozsonyba tette át a székhelyét, ami már a város lakossága számára is egyértelművé tette, hogy Pozsony végérvényesen elszakadt. Ráadásul Zsolnáról megüzenték, hogy a kormány fogadására a város költségén pontosan oda építsenek egy díszkaput, ahol I. Ferenc József magyar király 1909-es pozsonyi látogatásakor is állott. Annyi volt csak a kitétel, hogy most nagyobb és díszesebb legyen. A város polgárai új uraikat nem fogadták lelkesen, nem kívántak belenyugodni az impériumváltásba. A német és magyar anyanyelvű lakosság (41 százalék német, 40 százalék magyar, 15 százalék szlovák) a házaiba húzódott, a munkásság és a közalkalmazottak pedig általános sztrájkba kezdtek. Minden zárva volt. A kormány bevonulását egyedül a várost megszálló Csehszlovák Légió katonái figyelték lelkesen, ők álltak a Vásártéren díszsorfalat, majd a környező hegyekben toborzott szlovák katonák tettek esküt Csehszlovákiára. Február 12-én viszont az egész város kivonult ugyanerre a térre, hogy hitet tegyenek Magyarország mellett, és tiltakozzanak a megszállás miatt. A mintegy tízezres tömegre - Ricardo Barecca tudta nélkül - a cseh katonák a tér több pontjáról is tüzet nyitottak, majd szuronyrohamot intéztek a rémülten menekülő emberek ellen. Amikor az olasz ezredes értesült a történtekről, a helyszínre sietett, hogy leállítsa a vérengzést, őt azonban egyik katonája puskatussal leütötte. A hivatalos jelentés később úgy fogalmazott, hogy a katonaság azért volt „kénytelen” fegyvert ragadni, mert a tömeg hógolyóval megdobálta őket. A sortűz és az azt követő szuronyroham következményeképp kilenc tüntető életét vesztette, legalább huszonhármán pedig súlyosan megsebesültek. A kisebb sérültek száma megközelítette a százat. Az áldozatokat a Csalogányvölgyi temetőben temették el. Ma is meg lehet találni sírjukat, nem messze Alexander Dubcek sírjától. Amúgy a terror még sokáig folytatódott, amire jó példa, hogy a tizennégy éves Hubert Károlyt az áldozatok temetése napján lőtték le. A fiatalember „bűne” az volt, hogy lehajolt, mert kikötődött a cipőfűzője. A megszálló hadsereg egyik cseh katonája pedig azt hitte, hogy a diák a fenekét mutatja. Ezért kellett meghalnia. A várost - Presporok (Pozsony) néven! - még ebben az évben, vagyis 1919-ben Szlovákia fővárosává nyilvánították. (A Bratislava nevet csak ezt követően aggatták rá.) Ugyanebben az évben szűnt meg az Evangélikus Teológiai Akadémia, 1921-ben pedig az Erzsébet Tudományegyetem. Azért akad még magyar emlék bőven. A mai szlovák köztársasági elnök rezidenciája például az egyik magyar főnemesnek Mária Terézia életében épített palotájában található, a kormány székháza pedig az esztergomi érsek nyári palotájának épült ugyanekkor. A szlovák Képzőművészeti Főiskola a Pálffy-palotában, a Közélelmezési Kutatóintézet az Esterházy-palotában, a Szlovák Képzőművészek Szövetségének székháza Mirbach János palotájában található. Az egykori Magyar Királyi Építészeti Kamara székháza most a Szlovák Egyetemi Könyvtárnak ad otthont, a Círassalkovich-palota pedig ifjúsági központként működik. De hogy a magyar emlékeket tovább soroljuk, Pozsony mintegy háromszáz éven keresztül hazánk fővárosa volt, hiszen Buda 1541-ben történt elfoglalása után a magyar királyok koronázóvárosa, 1848-ig pedig számos országgyűlés helyszíne volt. Ráadásul 1572 és 1784 között - tehát több mint kétszáz éven át - szinte megszakítás nélkül a pozsonyi vár délnyugati kaputornyában őrizték a magyar Szent Koronát és a koronázási jelvényeket. ■ Jezsó Ákos „Dunáninnen” Ki hallott már manapság erről a tájegységről, amelyre szintén ráillik az, hogy „egyszer volt”? A Dunántúl - az igen, arról vélhetőleg mindenki tudja, hogy hol van. No de a „Dunáninnen”? Nos, a Dunáninnent éppen úgy, mint a Dunántúlt vagy a Tiszáninnent és a Tiszántúlt, egyaránt Pozsonyból, Magyarország régi fővárosából kell nézni. Mert bizony nem Budáról, hanem Pozsonyból nézvést adták Magyarország eme négy tájegységének a nevét. A Dunáninnen a Kisalföld északi része, amelyet manapság Szlovák-alföldnek hívnak, a Tiszáninnen pedig a Tisza és a Felvidék közti táj. ■ J.Á.
