Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-06-07 / 23. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2009. június 7. ► 5 HIRDETÉS Pályázat oktatásiintézm ény-vezető i tisztségre Szarvason A Szarvas-Újtemplomi Evangélikus Egyházközség presbitériuma pályázatot hirdet a Magyar- Angol Két Tanítási Nyelvű Evangélikus Általános Iskola és Óvoda (5540 Szarvas, Kossuth u. 43.) igazgatói tisztségére. A pályázat feltételei: szakirányú végzettséget igazoló felsőfokú oklevél, angol nyelvvizsgát igazoló okirat, legalább ötéves szakmai gyakorlat. Elvárás a szakirányú vezetői szakvizsga vagy megszerzésének vállalása. Az igazgatói tisztség 2009. augusztus 15-től tölthető be. A megbízás öt évre szól. A munkakörhöz kapcsolódó juttatások: bérezés, vezetői pótlék a Kjt.-ben meghatározottak alapján. Lakást is tudunk biztosítani a pályázó részére. A pályázat benyújtásának határideje az Oktatási Közlönyben való megjelenéstől számított harminc nap. A pályázatnak tartalmaznia kell a pályázó jelenlegi munkahelyét, beosztását, önéletrajzát, részletes szakmai önéletrajzát, az oktatási intézmény vezetésére vonatkozó szakmai programját, szakmai helyzetelemzésre épülő fejlesztési elképzeléseit. A pályázathoz mellékelni kell a legmagasabb iskolai végzettséget igazoló okmányok hiteles másolatát, érvényes erkölcsi bizonyítványt, keresztlevelet, konfirmációi vizsgát igazoló okiratot, valamint lelkészi ajánlást. A pályázat kiírója biztosítja a pályázó részére a szükséges mértékű tájékoztatást, és lehetővé teszi az iskola megtekintését. A pályázatot zárt borítékban, „Intézményvezetői pályázat” megjelöléssel kell benyújtani. Postacím: Szarvas-Újtemplomi Evangélikus Egyházközség, 5540 Szarvas, Szabadság út 70. Telefon: 66/313-131. A közoktatási intézmények vezetőinek megbízatására és ennek feltételeire vonatkozó hatályos előírásokat a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. tv. (Kt.) és a 11/1994. (VI. 8.) MKM-rendelet, valamint az MEE (Magyarországi Evangélikus Egyház) 2005. évi VIII. tv. 60. § (1-4) tartalmazza. A Szarvas-Újtemplomi Evangélikus Egyházközség presbitériuma HIRDETÉS Meghívó A Luther Kiadó szeretettel várja az érdeklődőket Cserháti Sándor Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt második levele című könyvének bemutatójára az Evangélikus Hittudományi Egyetem Teológusotthonának földszinti kápolnájába. Időpont: június 10., 17 óra. Cím: 1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3. „Emberekké lettünk általa’ Beszélgetés D. Keveházi Lászlóval, Gaudiopolis első miniszterelnökével ► 100 éve született Sztehlo Gábor címmel 62 oldalas tanulmányt publikált az egykor zsidó és nem zsidó, de családjukból kiszakadt gyermekek megmentéséről híressé vált evangélikus lelkészről. A füzet a Luther Kiadó gondozásában jelent meg május 25- én, a Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközség templomában tartott Sztehlo-emlékkonferenciára. „Gábor bácsiról” a konferencia szünetében beszélgettem D. Keveházi László nyugalmazott lelkésszel, egyháztörténésszel.- Laci bácsit szólíthatnám úgy is, hogy „miniszterelnök úr” - de hogy miért, annak még ne vágunk elébe. Hogyan emlékszik vissza arra a napra, amikor először találkozott Sztehlo Gáborral?- 1945 októberében kerültem haza, azelőtt hadapródiskolás voltam. Édesapám, szüleim azt szerették volna, hogy lelkész legyek, de én ki akartam ugrani a családból. Hadapródként hadifogságba kerültem. ’45- ben, amikor hazakerültem, édesapám börtönben volt, édesanyám pedig a győri szeretetotthonban dolgozott. Otthonunk nem volt. Akkor Túróczy Zoltán püspök úr azt mondta: „Fiam, menj Sztehlo Gáborhoz!” Fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda Sztehlo Gábor. Amíg felértem Pestre, természetesen tájékozódtam róla. Megtudtam, hogy sok zsidó gyermek életét mentette meg. Akkor pedig már az aggasztott, hogy miként fogadnak majd, mit szólnak, ha én oda beállítok. 1945 októberének közepén léptem be először az otthonba - s pontosan az történt velem, mint a példázatbeli tékozló fiúval: az „apa” nem engedte, hogy végigmondjam, ki is vagyok, miért jöttem. Sztehlo Gábor magához ölelt, s annyit mondott: „Itt a helyed.” Amikor bevitt a nagyfiúk szobájába - tizenhét éves voltam -, bemutatott nekik, s kiderült, nem én vagyok az első a nem zsidó oldalról. Hamar összebarátkoztunk, s elmondhatom: néhány nap múlva már nem tudtuk egymásról - azaz semmit sem számított -, hogy ki honnan, „melyik oldalról” jött...- Az evangélikus múzeum nemrég nyílt Sztehlo-kiállításán Laci bácsi az otthonteremtő, a jó pásztort hirdető lelkipásztor, az édesapa, a családteremtő, a közösségszervező Sztehlo Gábort idézte elénk meleg szavakkal... Sztehlo Gábor személyiségének melyik vonása volt a legmélyebben ható, amire ennyi év távlatából emlékezik? Mintfiatal emberre, hogyan hatott a kisugárzása?- Gábor bácsi soha nem tartozott az agresszív misszionáriusok közé - később ez aztán egy kis problémát is okozott mind az egyházzal, mind az állammal kapcsolatban. Mindig azt mondta, hogy neki az volt a feladata, hogy életeket mentsen. És nemcsak úgy, hogy életben maradjanak, hanem hogy „nagybetűs” emberi életet tudjanak élni utána, és ne utcagyerekekként kelljen felnőniük. Számomra ez volt az első, ami megfogott benne. A második, ami nagyon megragadott, hogy én - aki két évet töltöttem az intézetben - talán kétszer láttam haragudni. Akkor pedig nagyon megvolt rá az oka. De akkor is lecsillapodott. Az a mosolygós képe van előttem, amelyet olvasóink is láthattak már az Evangélikus Életben a kiállítás kapcsán: az a kedves, derűs, visszamosolygó sofőr az autóban. Ez maradt meg bennünk, Sztehlo-gyerekekben. A harmadik pedig az a vonása, hogy szekulárisan tudott prédikálni. Mire gondolok? Ha felolvasott egy textust, akkor arról úgy tudott beszélni, hogy az bennünket, tizenéves gyerekeket - akik közül sokakat bizony egyáltalán nem érdekelt se Biblia, se egyház, se Úristen - meg tudott ragadni, meg tudott szólítani! Nem paposán prédikált, ha szabad így mondanom. Horváth Ádám filmrendező is erről beszélt a konferencián: az intézetben soha nem volt „kötelező” istentiszteletre járni. Mégis mindannyian ott szorongtunk... Hallgattuk őt. Nem felejtem el az ilyen mondatait: „Istennél nincs egyke. Te a testvérem vagy, és ha a testvérem vagy, akkor az azt jelenti, hogy minden gondod az enyém is.” Vagy egy másik mondata: „A szeretet halkan lép, nem kér dekórumot, és az egész életet áthatja.” Ezek olyan mondatok voltak, amelyek az egész életet jelentették számunkra! Ahelyett, hogy utcagyerekekké váltunk volna, emberekké lettünk - általa.- Hogyan szervezte Sztehlo Gábor a gyermekek közösségét, köztársaságát? A Gaudiopolis, az Örömváros milyen ötlet alapján született? Volt-e hasonlóra példa itt, Magyarországon vagy akár külföldön? Ha azt mondom, miniszterelnök úr, milyen emlékek idéződnekfel Laci bácsiban?- A Gaudiopolis - mint később megtudtuk - Sztehlo Gábor ötlete volt, de arra vigyázott, hogy ne neki tulajdonítsuk. Mindig vigyázott, hogy soha ne erőltesse ránk az elképzelését. Akkoriban megmutatott nekünk egy amerikai filmet, amelyben egy hasonló - csak fiúkból álló - szerveződés jött létre. Gábor bácsi sokat beszélgetett aztán erről Szőke Balázs nevű tanárunkkal, aki később az iskola igazgatója lett. Szőke Balázs az egyik este bejött hozzánk ’45-ben, és azt mondta: „Gyerekek, ismeritek A fiúk városa című filmet - csináljunk mi is valami hasonlót.” Talán mondanom se kell: rögtön lelkesedtünk a gondolatért! Már aznap este gondolkodni kezdtünk a különböző tisztségekről, de az államnak a nevét nem határoztuk meg, hanem - nagyon is demokratikus módon - pályázatot írtunk ki rá. Három nap múlva meg is lett a név: Gaudiopolis. Ezután minisztertanácsot alapítottunk, s valóban, életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, hogy a sok zsidó és más okból menekült gyermek között engem választottak első miniszterelnökké. Horváth Ádám például kultuszminiszter lett, de természetesen volt igazságügy-miniszterünk is, és minden tárca ki volt osztva. Hetente tartottunk minisztertanácsot. A tanácsban részt vehettek a különböző otthonok polgármesterei is. A programok megbeszélésétől kezdve a legkisebb fegyelmi vétségekig minden ügyet megtárgyaltunk a minisztertanácsban. Első államelnökünk az igazgató úr, Szőke Balázs volt. Azután Sztehlo Gábor következett. Nagy élményem, hogy a levéltárban megtaláltam a Gaudiopolis jelvényét, amelyen az a szöveg áll: „Igazoljuk, hogy Szabó György az ifjúsági állam tagja - Keveházi László miniszterelnök, Sztehlo Gábor államelnök.”- A kiállításon csakúgy, mint a konferencián, hála Istennek, sokan voltak egykori megmentettek, az otthonok lakói. Külföldről is hazajöttek az ünnepre. Fogalommá lett ez a kifejezés: Sztehlo-gyerekek. Hogyan tartották később, életük további szakaszában a kapcsolatot egyrészt Gábor bácsival, másrészt egymással? Milyen erőt, tartást adott az a meghatározó élmény, hogy ilyen közösségből indultak tovább?- Később mintha ritkult volna Gábor bácsi körül a levegő. Az államosítás, majd Svájcba történt kimenetele után mind az állam, mind az egyház „igyekezett” megfeledkezni róla. Állítólag később, amikor a Jad Vasem-kitüntetést megkapta, odakint nagyon elismerték, itthon pedig - nagyon elfelejtették... Sztehlo Gábort egyébként Nobel-békedíjra is felterjesztették, ám abban az évben Willy Brandt kapta a díjat. Ezt azért mondom, mert ebben az időben egyedül a Sztehlo-gyermekek ápolták az emlékezetét, s el is határoztuk, hogy minimum évente egyszer összejövünk. A budavári gyülekezet fogadott be bennünket. Évente így találkoztunk, és meséltük el egymásnak, hogy mi történt velünk. Újra meg újra felelevenítettük az emlékeket. A „Sztehlo-gyerekség” azonban nem egyszerűen emlékezet kérdése. Egy bizonyos tartást adott nekünk a további életünkre. Nemcsak hogy nem feledkeztünk el arról, amire Gábor bácsi tanított és nevelt bennünket, hanem a mindennapi életben is segített mindaz, amit tőle tanultunk és láttunk. Horváth Ádám említette, ha rossz passzban van, mindig az ároni áldás jut eszébe, de valamennyien így voltunk: Gábor bácsi emlékéből éltünk. Személyesen azt mondhatom: nagyon valószínűnek tartom, hogy Gábor bácsinak a jó pásztor tanítását megvalósító példája hatására indultam el az egyházi szolgálat útján.-Só ezt talán nem is sejtette...?- Gábor bácsi nem indított el senkit direkt vagy missziói szándékkal a lelkészi pályára - más kérdés, hogy a lényének, a cselekedeteinek ilyen hatása is volt. A szív, a mosoly, a magához ölelő szeretet, az, hogy őt csakis a bajbajutottak megmentése érdekelte és nem az, hogy ki került bajba, hogyan és miért került oda, ez a belőle áradó, megkülönböztetés nélküli szeretet nekem mindig a jézusi példázatot juttatta eszembe. Aki a verembe esett, annál nem azt kell nézni, hogy ki az, hanem azt, hogy bajba jutott, és segíteni kell rajta. Amikor a zsidók mentésével megbízták, egy furcsa - számunkra talán meghökkentő - mondatot mondott: most nem imádkozni kell, mert Isten nem orákulum, hanem tenni kell. Ezt tanultuk tőle...- Hogyan ápoljuk jól, helyesen Sztehlo Gábor emlékét egyénenként és egyházi szinten? Mit tenne, mit mondana 2009-ben Sztehlo Gábor? Mit üzen nekünk az ő élete?- Sztehlo Gábor soha nem az egyházmentésre gondolt, ezt sok levelében olvastam, hogy az egyház igyekszik menteni magát, mindenféle bajból. O mindig a mások mentésére gondolt, azokéra, akik éppen bajban voltak. A kérdés ez: kik vannak most bajban? Ő ezt nézné. Azt gondolom, felhívná a figyelmet a hajléktalanokra, azokra a gyerekekre, akik éheznek, azokra a cigányokra, akiknek a helyzetével törődni kellene. Gábor bácsi mindig azok felé fordult, akik „körön kívüliek” voltak, s erre tanított minket. Ez a jó pásztori szolgálat. ■ Kőháti Dóra 100 éve született Sztehlo Gábor
