Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-18 / 3. szám
2 -m 2009. január 18. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Mindenható Isten! Te felragyogtattad a világban szent Fiad világosságát, hallgass meg minket, amikor közbenjárásában bízva hozzád fordulunk! [Lektor:] Urunk, Istenünk, add, hogy szent Fiad világossága szeretetben és igazságban egyesítse egyházadat! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, Istenünk, add, hogy szent Fiad világossága betöltse a földet ismereteddel, hogy minden gyermeked eljusson az üdvösségre! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, Istenünk, add, hogy szent Fiad világossága eloszlasson minden előítéletet és ellenségeskedést a nemzetek között! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, Istenünk, add, hogy szent Fiad világossága reménységet nyújtson minden csüggedőnek! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, Istenünk, add, hogy szent Fiad világossága jelenléted örömével töltsön el minden szenvedőt! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! ■ [Lektor:] Urunk, Istenünk, add, hogy szent Fiad világossága a gyógyulás ígéretével bátorítsa a betegeket! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, Istenünk, add, hogy szent Fiad világossága az örök hazába vivő utat mutassa meg a haldoklóknak! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Urunk, Jézus Krisztus! Légy velünk kegyelmeddel, hogy szándékod szerint használjuk fel időnket a múlandó világban, az örökkévalóságban pedig választottaiddal és angyalaiddal együtt vég nélkül dicsőíthessünk téged, aki az Atyával és a Szentlélekkel élsz és uralkodói mindörökkön-örökké. [Gyülekezet:] Ámen. Liturgikus könyv 398. 0. SEMPER REFORMANDA a sátán [a] leghatalmasabb és a legravaszabb fejedelem, mint már mondtuk, ahol ő uralkodik, ott az emberi akarat nem lehet szabad és független, hanem csakis a bűn és az ördög szolgája, aki semmire sem képes, csak arra, amit ura és parancsolója akar. Azt pedig nem tűri, hogy jót akarhasson, bármennyire igyekezzék is, mert még ha a sátán nem parancsolna is neki, a bűn, melynek szolgája, anynyira terheli majd, hogy képtelen lesz a jóra.” M Luther Márton: A szolgai akarat (Jakabné Csizmazia Eszter, Weltler Ödön és Weltler Sándor fordítása) VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP - 5MÓZ 30,11-15 A gyönyörű parancsolat Mikor Isten a Sínai-hegyen kijelentette parancsolatait, nemzedékről nemzedékre szólóan adta őket Mózesen keresztül a népnek. Istennek a néppel való találkozása akkor különleges és maradandó élmény volt - mégis oly hamar oly messzire kerültek a Tízparancsolatban foglaltak megtartásától! Hiszen nemcsak a betűjét, hanem a törvény szellemét sem tartja meg az a nép, amely aranyborjút imád, amely nem tiszteli egy igaz Istenként Teremtőjét, amely felebarátja ellen gonosz módon, ártó szándékkal fordul - üssük fel az Ószövetség fejezeteit: bizony, ezt tették. A nép megszegte, felrúgta a szövetséget - Isten mégis újra és újra megbocsátotta, hogy választott népe gyenge, gyarló, vétkes, lázadó: szóval és tettel megtagadja őt. Mégis esélyt kap ez a nép, amely jogilag, józan ésszel és igazságérzettel nem érdemel új esélyt. S a törvény nem paragrafusok elrémisztő halmazaként, hideg-rideg parancsáradatként zúdul a nép fejére, hanem bensőséges és szeretetteljes kapcsolatban kinyilatkoztatott, életre vivő, haláltól óvó tíz igeként hangzik el. Amelyben ott van Isten, de nem úgy, mint törvényalkotó és azt kihirdető személytelen nagyúr (lásd sMóz 31,6!). Azóta is szól Isten, ahogy a Sínai-hegyen, sokszor, sokak által. Határozottan, világosan, keményen, óvóan, szeretettel, tisztán és egyértelműen szól... De mint a gyermek, aki elengedi füle mellett a figyelmeztetést, a szülői parancsot, az érte, az ő védelmében adott utasítást, a nép ellenkezőleg cselekedett. Elindult - és az ellenkező irányba ment. És súlyosbította helyzetét, hogy örömmel tette. Abban a hitben, hogy jól teszi. Kiskorúságban ragadtak? Hát nem értettek a szóból, a Szóból (igéből)? Pedig életről és halálról van szó. Pedig Isten mindent megtett, hogy közel legyen. Mert ő Hang, aki szól, aki ugyan titok és megfejthetetlen, megpillanthatatlan és megragadhatatlan, végtelen, akit a véges be nem fogadhat, de beszél, szól, divatos szavunkkal: kommunikál. Beszélő Isten, mert mondanivalója van, és kijelenti magát. Beszél, üzeneteket fogalmaz meg, mégpedig úgy, hogy az a legcélravezetőbben jusson el az üzenet címzettjéhez. Üzenetének lényege a szeretet és az élet. És az, hogy a megoldás készen van, már nem úgy, mint Mózes idején, a próféták idején, az ó szövetség idején. Megszólít, közösségbe von önmagával és minket egymással. Halk és szelíd hangon is szól, mint Illéshez (iKir 19,12b), mint Jézus a tanítványokhoz. A vízkereszt utáni időszak központi témája: Krisztus dicsősége megjelenik a világban. A szó testet öltött. A Logosz emberré lett, és annyira közel jött, ahogyan azt soha álmodni sem merte volna ember. S ez a szó formál, épít, alakít, csiszol. Összetör, de felemel, sebez, de be is kötöz. Életet teremt, életkedvet ad napról napra. Gyűjt, magához vonz, és akit megérintett, az is képessé válik rá - csakis az ő erejéből és hatalmából nyerve erőt -, hogy maga A VASÁRNAP IGÉJE is sugározzon, maga is tegyen, szóljon, hívjon, vonzzon, nem magához, hanem ahhoz, aki őt már egyszer szeretetével és kegyelmével megragadta. Miért a törvény? Hogy életet adjon, jó úton, jó irányban, épségben vezessen. Amíg igának érezzük, nem értjük. Amíg félelmet kelt, félreértjük az isteni szándékot. Amíg, bár ismerjük a törvényt, de kijátszani akarjuk, csak önmagunkkal bújócskázunk, és Isten szomorúsággal tekint ránk, hogy a vesztünkbe rohanunk. Ha nagykorban nézzük, akkor már köszönetét és hálát tudunk mondani érte. (Vö. Zsolt 119,16: „Gyönyörködöm rendelkezéseidben..!’ Melyik e világi törvényről írna ma költő, író ilyen csodálatos himnuszt? Elképzelhetetlen. És melyik e világi törvényalkotó, honatya lenne az, akit dalban énekelne meg egy szép szavú lírikus? Hát ez a nagy ajándék: hogy van Isten, és van életre segítő, az úton megtartó isteni szó!) Egy megtett út végén egy kis magaslatról visszatekintve jól lehet látni, hogy mi is történt, és mennyi jót kapott a nép Istentől. A centrumban a törvényadás és annak áldásai vannak. Emberöltőnyi idő alatt a nép megérett. Isten megújítja velük szövetségét, mert a lázadások korszaka után (például sMóz 9,23-24) a nép belátta, hogy semmije nincs, amit ne kapott volna. Válassz, mondja, eléd tárom az életet és a halált. Van ennél nagyobb szeretet, mely a választás szabadságát is megadja? Amikor már nem hinnénk, hogy lehetséges, Isten tud még messzebb - azaz épphogy közelebb - jönni: még többet tenni és adni, emberré lenni, hogy a jót, az életet, a szeretetet, az Istennel és egymással való ép, értelmes, értékes életet választhassuk. Hitből való igazság (Róm 10,6 kk.), szívbe írt törvény (Jer 31,31 kk.), az új szövetség lényege az ígéret beteljesedése (Zsid 8,6 kk.). Mekkora szeretet ez, amely Istent arra készteti, hogy ilyen mélyre hajoljon? Ahol mi vagyunk, ott van, odajött, hogy szemünkkel látni, fülünkkel hallani tudjuk. S írott és hirdetett igéjében ma és mindaddig, amíg időt ad a megtérésre, Jézus szól. Megmutatja, hogy milyen Isten, és mi a szándéka. De ennél is többet tesz: az életét is odaadja! Életközeibe, szívközeibe jön. Immánuel: velünk az Isten. Karácsony, az emberré lett Isten születésének ünnepe után, ennek belső - tehát igazán melengető - fénye kíséretében kell továbbmennünk. ■ Kőháti Dóra Imádkozzunk! Istenem, add, hogy felismerjem szívembe írt törvényedet, add ajkamra a tanúságtétel szavait, hogy gyenge és gyarló, bűnös életem mégis -a te kegyelmedből - szentségedről és dicsőségedről szóló élő igehirdetés lehessen! Ámen. Ki dolgát mind az Úrra hagyja ► „Jertek, lássátok Isten tetteit, csodadolgokat cselekszik az emberek között!” - szól ezen a héten a 66. zsoltár szavaival az introitus zsoltár. Az ünnep igéi után graduálénekünkön végighaladva érthetjük meg igazán e szavak mondanivalóját. Az epifánia (vízkereszt) ünnepe utáni második vasárnapon a kánai menyegzőben tett csodáról szól az evangélium (Jn 2,1-11). Jézus hatalmának megjelenését tárja elénk, mely az ő isteni természetének bizonyítéka, s az ő követésére biztat bennünket, hogy kegyelme a hitben újjászüljön és jó cselekedetek végzésére sarkalljon. Az epistola (Róm 12,6-16) először kapott ajándékaink, tehetségünk méltó kamatoztatására, felhasználására int, majd a közösségvállalásról és a képmutatás nélküli szeretetről szól. A vasárnap éneke a Ki dolgát mind az Úrra hagyja (EÉ 331), melynek szövege és dallama is Georg Neumark német költő nevéhez fűződik (akinek ugyan egyházi énekei mellett világi szövegei is születtek, ám utóbbiak nem említhetők egy lapon az előbbiekkel). Az ének keletkezésétől fogva töretlen népszerűségnek örvend, s nem csupán az evangélikus egyházban, hanem református (Ki Istenének átad mindent, RÉ 274) s bizonyos időszakokban katolikus testvéreinknél is. Ismertsége és közkedveltsége nyomon követhető abban is, hogy korábban nemcsak dallamára születtek más versek, hanem szövegét is feldolgozták más dallamokkal. Szövegváltozatainak számtalan példáját a Dunántúli és Szarvasi énekeskönyvben is megtalálhatjuk. Mostani énekeskönyvünkben az eredeti szöveg mellett még hét vers kapott helyet, melyek között a németeken kívül egy szlovák és egy lapp költő munkája is szerepel. Neumark műve annyira alapvető ének volt már a 17-18. században, hogy a számtalan négyszólamú korálfeldolgozáson kívül kantáták alapjául is szolgált, így Georg Philipp Telemann és Johann Sebastian Bach, illetve később, a 19. században Felix Mendelssohn-Bartholdy Wer nur den lieben Gott lässt walten kezdetű munkájának. Az ének eredeti címében íPt 5,7-et ÉNEKKINCSTÁR idézi: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok”, s az 55. zsoltár 23. tersére is ráismerhetünk benne: „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” Keresztény higgadtságra szólít fel, bármekkora fájdalom érje is az embert, s a jóságos és mindenható Atyaistenre emeli fel tekintetünket, akiben mindenkor vigasztalást lelhetünk. Ez az útmutatás nem véletlen, hiszen Neumarknak saját élményei hatására született meg e műve. Akkor, amikor a harmincéves háború időszakában a mindenétől megfosztott költő - aki hosszú időn át nélkülözött, de mindennek ellenére esténként imádsággal az Úr felé fordult, tőle kért segítséget - imádsága meghallgatásra talált. A német eredetiben hét versszak található, melyből mai énekeskönyvünk csupán ötöt tartott meg. Az első strófa a fenti idézeteken kívül a Hegyi beszéd szófordulatával élve tárja fel az egész ének mondanivalóját: „Aki az Úrban bízva jár, / Homokra az nem épít már.” A következő versszak arra tarnt bennünket, hogy semmi haszna sóhajtozni, panaszkodni, csak többet s jobban fogunk tőle szenvedni. Ehhez kapcsolódik a következő strófa, melyben az addigi „mit ne tegyünk” helyett immár a helyes utat jelöli ki számunkra: várjunk csöndben, békén, s bízzuk rá az Istenre, mit tesz, hiszen: „Mi áldás nékünk, tudja jól.” A német s a korábbi magyar változatokban a negyedik és ötödik versszak nem a mai befejező két strófa volt, hanem az a köztes kettő, mely ma már nem szerepel énekeskönyvünkben: a hit kísértéséről és arról szólnak, hogy itt e földi létben „minden változandó, / Mind jó, mind balsors forgandó”. Végül a záró két versszakban az utolsó óráról esik szó, amikor majd öröm vált bánatot, s véget ér a próba. De addig is így cselekedj: „Járj Isten útján hű munkában, / Mondj imádságot, éneket! / Egyedül benne bízzál bátran, / Megújul akkor életed. / Ki benne bízik boldogan, / Arra az Úrnak gondja van.” ■ AbaíFy Nóra 'Evangélikus Élet.®- Az Evangélikus Élet 2005., 2006., 2007. és 2008. évi lapszámai E hvangihkus t k ° pp)p formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. 0 lt-4 “T
