Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2009-05-17 / 20. szám

12 41 2009- május 17. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet Érettségi Bármerre járjunk is az országban, így május-június táján gyakran látunk ünneplőbe öltözött diákokat az ut­cán. Érettségizők. Óhatatlanul saját ifjúkori emlékeinket idézik fel - le­gyünk akár öt, tíz vagy éppen ötven évvel túl a nagy megmérettetésen. „Hogy is volt akkor...?” Igen, például akkor, amikor még nem volt internet, következésképp letölteni sem lehetett volna a más­napi matekérettségi-feladatsort. Sem mobiltelefon, amelyre egy jó­akaró sms-ben megküldte volna a titkos adatokat - de azért a vizsga előtti estén a „mi időnkben” is híre járt az utcánkban, hogy másnap „bizonyosan” Adyra és Kosztolá­nyira számíthatunk... Persze, nem úgy lett, de legalább némileg meg­nyugodtunk... Nem volt emelt szin­tű érettségi sem - aki tovább tanul­ni szeretett volna, jól tette, ha bő­ven tartalékolt energiát az újabb for­dulókra is. És persze se szeri, se szá­ma nem volt azoknak a bombabiz­tos tippeknek, hogyan lehet a tanár orra előtt is puskázni, mert hát ugye ki tudja fejben tartani négy év tananyagát... Érettségizni tehát mindig is kaland, izgalom volt, még ha azokban a napokban szívesen ki is hagytuk volna a nagykorúvá ava­tás, a számonkérés eme klasszikus formáját. Miért is jutott ez eszembe? Nem (csak) nosztalgiázni akarok. Egy gon­dolat jár a fejemben, róluk, a ma már talán kicsit irigyelt érettségizőkről ju­tott eszembe. A nagy nap előtti utol­só tanítási órán véste szívünkbe osz­tályfőnökünk: „Ne féljetek. Higgyé­tek el, ez lesz életetek legkönnyebb vizsgája. Ennél csak nehezebbek jön­nek.” Hittük is, nem is. Pedig azóta tudom, igaza volt... Nem egyetemi, főiskolai számon­kérések, nyelvvizsgák, munkahelyi felvételi interjúk, szakdolgozat-védé­sek tettek túl azon a bizonyos, akkor hatalmasnak és félelmetesnek tűnő „elsőn”. Hanem egészen más, nem várt, de személyesen nekünk szóló, maximálisan megoldandó próbatéte­lek. Vizsgák, amelyeken nem ün­neplőben, áttanult éjszakák után, precízen kidolgozott tételsorokkal a kézben jelentünk meg. Hanem csak úgy jöttek, sokszor váratlanul, nem hagyva időt a felkészülésre, hirtele­­nül vagy ijesztően, és nem volt elő­lük menekvés. Ki-ki tudja legbelül, számára melyik volt az igazi, a legna­gyobb, a nagybetűs megmérettetés. Meg kell felelni, fel kell nőni fel­adatokhoz, ép ésszel, emberként, teljes szíwel-lélekkel tenni, amit kell, akkor is, ha nehéz, ha keserves, ha fáj. Mert arra teremtettünk, hogy az életet, annak minden vele­járójával együtt, elvegyük Isten ke­zéből. Vizsgák, emberi próbatételek, ahol számot kellett és kell adnunk arról, kik vagyunk, mit tanultunk, mit hoztunk magunkkal, s mivé le­szünk. Persze: bukások is, „rosszul kihúzott tételek” is várnak, de erő is, öröm is, siker is. Ma már tudom ezt, és nem félek, mert „vizsgáimon” ott van velem valaki: aki Tanítóm az életben - az örök Érettségik iskolá­jában... ■ K. D. Azt hittem, soha nem jön el az a nap... Körülbelül tizennyolc éves lehettem, amikor elkezdtem golfozni. Volt egy szabály, amely kimondta: nem játsz­hatsz csütörtök délután, szombaton, vasárnap és ünnepnapokon addig amíg nagykorú, nem leszel. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikortól kezdve ezeken a na­pokon is játszhatok, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor leérettségizem, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor jogosítványt kapok, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor a főiskola csapatában kosárlabdázhatok és golfozhatok, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor lediplomázom, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor vezetőedző leszek egy kö­zépiskolában, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor megházasodom, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor gyerekeim lesznek, de el­jött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor egy bank résztulajdono­sa leszek, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor megrögzött szerencsejá­tékossá, hazudozóvá, csalóvá és tol­vajjá válók, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el a nap, amikor börtönbe kell mennem, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor újra szabad leszek, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor újra a családommal leszek, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor saját házam és autóm lesz, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor pappá szentelnek, mint ahogyan szüleim 1953-ban mond­ták, de eljött. Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor ilyen radikálisan pályát módosítok, de eljött. Ez mindannyiunkra igaz. Vannak események, amelyekről azt hittük, hogy sohasem következnek be, vagy sikerek, amelyeket nem reméltünk, végül mégis elértük őket. Némelyik ezek közül jó, némelyik kevésbé. Nem az a fontos, hogy az a bizonyos „nagy jelentőségű” esemény bekö­vetkezik-e, és ha igen, mikor, hanem az, hogy miként reagálunk rá, ha már itt van. Életünk során sokféle helyzettel kerülünk szembe. A kérdés ez: hogyan reagálunk ezekre a helyzetekre - le­gyenek akár jók, akár rosszak. Ébredhetünk olyan napra, amely valami csodálatos ajándékot tartogat a számunkra, és olyanra is, amely va­lami váratlan tragédiát hordoz. Egy régóta várt álom válhat hirtelen va­lóra, de megérhetjük azt is, hogy az álom örökre álom marad. Hogyan re­agálunk? Azt hittem, soha nem jön el az a nap, amikor szemtől szemben állha­tok majd az Alkotómmal, azzal szem­ben, aki meghalt értem a kereszten, hogy eltörölje a bűneimet... de bizto­san tudom, hogy ez a nap is elfog jön­ni egyszer - és nemcsak nekem, hanem neked is. ■ Whit Criswell (Forrás: Monday Manna) Konkolyból nem lesz búza ■ Andriska János Politikáról és vallásról nem beszélge­tek, csak nagyon kivételes esetben - sokszor eldöntöttem már magamban, elkerülve így az ostoba vitatkozáso­kat, melyek „csak haszontalanok és hiábavalók” (Tit 3,9). Megtanultam: szólni csak akkor érdemes, „ha az jó a szükséges építésre” (Ef 4,29). Leg­alábbis eddig azt hittem, hogy meg­tanultam, de a minap megint beiga­zolódott, hogy még mindig rosszul ítélem meg, mikor adódik ilyen na­gyon kivételes eset... Kávéházban ülünk, jó hangulatban, pezsgő péntek este van, bohém szó­fordulattal élve nagyfiúk társalog­nak nagylányokkal, szóval a fájdalom nem központi téma. Aztán az egyik kedves ismerős valami különös tör­ténetbe kezd a túlvilágról, mire a másik leinti, mondván, hogy ő ateis­ta, nem hisz az ilyen zagyvaságokban, váltsunk. Sajnos témát váltani nehéz, amikor máris a közepében vagyunk, így to­vább hallgatjuk a lélekvándorlásról szóló furcsa fejtegetéseket. Megkér­deznek engem is, óvatosan persze, is­merve keresztény meggyőződése­met. Erre meg én legyintek, hogy nem a péntek esti szórakozáshoz való té­ma ez; felesleges vitatkozni olyan dolgokról, melyekről mindenki egyé­nileg dönt, s különben is, számomra a legtöbb teológiai kérdés vitán felül áll, tehát tényleg váltsunk. Ekkor az egyik hölgy kijelenti, hogy nem is vitatkozunk, hanem „csak beszélgetünk” tehát mondjam el, mit gondolok. Azt gondolom - vá­laszolom -, hogy számomra abszurd annak még a felvetése is, hogy a legtöbb ember előző életében egy másik ember volt, s korábban elkö­vetett bűnei hatással vannak mosta­ni helyzetére. De ennek a tannak a si­kere kortársaink körében egyáltalán nem meglepő, mivel akik tévelyeg­­nek, azoknak jelek kellenek, csodá­latos események (vö. Mt 12,39), s megnyugtatóbb hinni a lélekván­dorlásban - mely szerint sok dobá­sunk van a földi létben -, mint Jézus­ban, aki sohasem mondott ilyet. Sze­rintem egy Isten, egy élet, egy dobás. Lehetetlen ugyanis, hogy a szántóve­tő a konkolyt visszadobja a földbe, hogy kivárja, hátha egyszer búza lesz belőle - a konkolyt összegyűjtik és elégetik, nincs mese. A hölgy a hallottakon igen megle­pődött, mint amikor valaki érdekes mutatványt lát a cirkuszban, majd egy hanyag kacérsággal odavetett mondattal intézte el az egészet: „Jé­zus? Csak egy legenda.” Természetesen nem háborodtam fel ezen a rendkívül bántó és otrom­ba megjegyzésen, azon, hogy ez a pá­ratlanul szép nő, aki egy élő költe­mény, s akinek a lelkét ilyen díszes templomba tette az Isten, vajon mi­ért van oly távol az Úrtól, aki ilyen büszkévé és boldoggá tette, aján­dékba, ingyen; s miért nincs se­mennyi tapintattal mások meggyő­ződése iránt. „Kérlek titeket, testvéreim, tart­sátok szemmel azokat, akik szakadá­sokat és botránkozásokat okoznak az­zal, hogy az ellenkezőjét tanítják an­nak, amit tanultatok” (Róm 16,17) Mert érdekes, hogy a lélekvándorlás hihetőbb, mint a feltámadás és az örök élet. Vajon mindazok, akik a ti­szavirág-életű hamis tanítók mende­mondáit szinte válogatás nélkül elfo­gadják, miért vannak ilyen lesújtó vé­leménnyel arról a Mesterről, akinek a szavain egyszerűen nem fogott az idő? Vajon miért? A kérdés, ha jobban belegondo­lunk, nem is annyira költői, mert tudjuk, hogy a megfeszített Krisztus a pogányoknak bolondság, de maguk­nak az elhívottaknak „az Isten ereje és az Isten bölcsessége" (íKor 1,23-24). Jól vigyázzunk tehát, amikor Jézus titkos bölcsességét szóljuk, mert „csapdába esik, aki valamit meggon­dolatlanul odaszentel” (Péld 20,25; vö. Mt 7,6). Ki vagy te? Kedves ifjú olvasó! Talán éppen ab­ban a korban vagy, amikor nap nap után egyre fontosabbá válik szá­modra, miként ítélnek meg mások, meg tudsz-e felelni barátaid, ismerő­seid elvárásainak. Szerethetnek-e té­ged azok, akiket szeretnél, hogy sze­ressenek? Jóllehet kételkedsz is sokszor, hogy a családodban találsz-e megértő szót. Hiszen mostanában a neked oly fon­tos személyekkel kapcsolatban - édes­anyád, édesapád, testvéreid - mind többször veszel észre olyan dolgokat, melyek nem a számodra korábban megszokott megbízhatóságot tük­rözik. Viselkedésükben nem látod vi­szont saját, korábbi ártatlanságodat és tisztaságodat. Ez bizonyosan zavar és elbizonytalanít téged. Tudod, kedves ifjú olvasó, a világ­ba beleszületett kicsiny gyermek még Isten tenyerén él. Ebből a hely­zetből szemléli a földi világot, ahová érkezett. Te magad is ilyen voltál, mint mindenki, szüleid is, az előttük járók is... Abban a korban vagy, amikor le kell szállnod Isten tenye­réről, hogy elindulj, és beteljesítsd sorsodat, amiért megszülettél. Ekkor egyre több emberi tulajdonságot ve­szel magadra és veszel is észre máso­kon. A furcsaság ebből adódik! Meg kell tanulnod megkülönböz­tetni a helyest a helytelentől, az egyénit a közösségitől és az igazat a hamistól. E néhány évben, amikor oly sokat vívódsz, Isten a körülötted élőkön keresztül sokat tanít majd, megmutatja az emberi lény sokszínű­ségét, amilyen te magad is vagy. De mielőtt erre az utazásra elin­dulnál, kérlek, végy egy tükröt! Ez nagyon fontos! Nézz bele! Mit látsz? Sorold fel, írd össze, ha van türelmed! Ez a sok minden, amit a tükörben látsz, te magad vagy! Mégpedig ép­pen úgy és pontosan olyan külsővel és belsővel, ahogy a teremtő Isten megalkotott, azaz amilyennek a leg­jobbnak látott megalkotni téged! Megadott mindent, hogy boldog le­hess. Viszont a válladra helyezte annak a felelősségét is, hogy en­gedd magad boldognak lenni. Ő ugyanis annyira szeret bennünket, hogy enged önállóan cselekedni, sőt mi több, el is várja, hogy egyéni belátásunkkal is eljussunk az ő igaz­ságához. Tanuld meg, hogy miként lesz a földi boldogság, megelégedettség, az a csodálatos állapot, amikor saját életedben megérted és elfogadod mindazt, ami a nehézségeket okoz­za. Amikor képessé válsz arra, hogy át tudd adni magad a megerősítő, felhőtlenül felszabadult pillanatok­nak. így megérted embertársadat, nem lenéző vagy elnéző leszel vele szemben, hanem tisztelettudó és türelmes. Igen, ez mind benne van a kistük­rödben! A teremtő Isten szeretete el­rejtett benned minden képességet, hogy végigvándorolván a neked ada­tott éveken úgy tudj élni, hogy az a saját gyönyörűségedre és teremtődé­re lehessen. Azt hiszem, nehéz lehet elhinni, hogy a pattanásaid, a nyúlánk kezed, lábad, a sokszor összevissza gondolataid, a füllentéseid és a ha-S/OS/ÓRÚ Rovatgazda: Balog Eszter nyagságod mögött önnön tökéletes­séged rejtezik. Pedig így van! Lelked­­ből jövő tisztelettel fogadd el magad olyannak, amilyennek teremtettél, hogy ezzel mondhass köszönetét életedért! Ahogy múlik az idő, egyre inkább láthatod majd, hogy igenis szeretnek azok, akiknek a szeretetére szükséged van. Ellenedre lesznek azok, akik ezzel segítenek leginkább. Ami a legfőbb: te mindig ott vagy magad­nak, és ott lesz a tükör is, amelyen ke­resztül a jó Isten üzen csakis neked, hogy megtartson és éltessen önnön szépségedben. Látni fogod, ha letértél a helyes útról, lelküsmereted megszólal majd. Sose csitítsd el ezt a hangot, fontos, hogy mindig meghalld! Ha Istennek tetsző dolgokat cselekedtél, láthatod azt is, és bensődet mosoly tölti el! Hiába, az ember emberinek szüle­tik, nem pedig tökéletes szuper­lénynek! így élve elfogadnak baráta­id, családod tagjai, mint ahogyan te is képes leszel őket támogatni. A tükör üzenetei mögött mindig ott lesz az a végtelen szeretet, amely a világba hívott téged mindannyiunk gyönyörűségére! I Hajnal Gyöngyi

Next

/
Thumbnails
Contents