Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)

2009-05-17 / 20. szám

Evangélikus Élet

ROGATE VASÁRNAPJA

2009. május 17. !► 9

vasárnapja

Hallgatni ezüst, imádkozni arany

Kálvin az imádságról

Uram, Istenem! Kérlek, gyomláld ki lelkemből a gonosz Ellenség magvetését, és vesd el szívembe megismerésednek és a jó cselekedeteknek magvát. Segíts, hogy tetteimmel és akaratommal egyedül Neked szolgáljak, hogy törvényedet megértsem, és csak Téged keresselek. Adj nekem hálás szívet, szeretetet, hitet, mindazt, ami lelkem javára szolgál. Ámen.

■ Kolumbán (6. század)

Urunk, Te mindent titokzatosan igazgatsz, és mindenhol el vagy rejtve. A magasban jelen vagy, és a magasság nem érez Téged. A mélyben ott vagy, és lényedet az sem fogja körül. Csodálatos vagy Te, akárhol is keresünk. Közel vagy és mégis távol: ki ér föl Hozzád? A kutató lélek minden érzésével sem képes erre! Csak a hit közelít meg Téged, csak a szeretet, csak az imádás. Ámen.

■ Efrém (4. század)

Olyan sokat vétünk a Miatyánk ellen. Nem véletlenül írta azt Luther Márton, hogy a Miatyánk a legnagyobb mártír. Olyan sokat kell szenvednie amiatt, hogy sokszor lélek nélkül és figyelmetlenül ledaráljuk, elhadarjuk. Úgy teszünk, mintha imádkoznánk, s közben csak a szánk jár, de góndolataink egészen másutt vannak.

■ Cseri Kálmán (21. század)

Szentséges Isten, Te vagy a szeretet és a szeretet vágyakozásának a célja. Te vagy a bölcsesség, Te vagy az irgalom, Te vagy a hosszútűrés. Te vagy a biztonság, Te vagy a nyugalom, Te vagy az öröm és a boldogság. Te vagy a mérték és igazságosság. Te vagy a reménységünk, bizodalmunk, nagy gyönyörűségünk. Te vagy az örök életünk, nagy, csodálatos Úr, mindenható Isten és irgalmas Üdvözítő. Ámen.

■ Assisi Ferenc (12. század)

Urunk, Istenünk, taníts minket helyesen imádkozni. Kormányozd életünk hajóját magadhoz, aki nyugodt kikötője vagy a viharoktól megtépázott lelkeknek. Mutass irányt! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkét. Szentlelked zabolázza meg szeszélyes érzéseinket. Erősíts minket, hogy törvényedet megtartsuk és csodálatos, üdítő jelenlétednek örvendezzük. Tied a dicsőség és dicséret most és örökké. Ámen.

■ Bazileus (4. század)

Az igazi zenekedvelő nem az utolsó pillanatban érkezik a hangversenyre, mert így az utca zajából átmenet nélkül nem jutna művészi élményhez. Ez az imádságra is érvényes. Ezértfontos az ima előtti összeszedettség, hogy az imádkozó elkószáló gondolatait és érzelmeit az imádságra összpontosítsa.

■ Hetényi Varga Károly (20. század)

► Kálvin János a Szentírás alapján grandiózus szellemi rendszert épített fel legjelentősebb művében, az Institutióban. Azért tudta ezt megtenni, mert imádkozó, Istennel beszélgető, társalkodó ember volt. S mert az ima naponta Isten felé kinyújtott kezet jelentett az életében, ezért tudta lelkigondozni, nagy beleérzéssel istápolni a rábízottakat s levelezésével Európa sok részén a tanítására és lelki tanácsaira vágyó pásztorokat, gyülekezeteket, de arisztokratákat és a szellem nemeseit is, akik az új hit iránt érdeklődtek. Mit jelentett neki és nyomában a református szemlélet szerint másoknak is az imádkozás? Német testvérhonlapunkon Barbara Schenk ajándékozta meg az érdeklődőket két kitűnő összeállításával. Az egyikben Kálvin imáiból közöl egy tucattal, a másikban az imádság Kálvin szerinti értelméről, céljáról ír. Ezek a publikációk vezetik gondolatainkat és ismerkedésünket az imádkozó genfi reformátorral.

Reformátorunk igen nagyra értékelte az imádságot. „A hit legkiválóbb gyakorlási lehetősége”, „az emberek érintkezésmódja Istennel” „a kegyesek bizalmas beszélgetése a Mindenhatóval” - olvashatjuk visszavisszatérőleg írásaiban, prédikációiban és igemagyarázataiban ezeket a megállapításokat. Az Institutióban a III. könyv XX. fejezetében jó hetven oldalt, ötvenkét szakaszt szentel ennek a minősített emberi cselekvésnek. A fejezetnek ezt a címe adta: „Az imádságról mint a hit legfőbb gyakorlásáról, amellyel az Isten jótéteményeit naponként elvesszük”.

Mi történik az imában?

Ennek révén juthatunk azoknak a kincseknek a birtokába, melyek számunkra az Atyánál vannak elhelyezve. Ugyanakkor a kommunikációnak, a beszélgetésnek, a társalkodásnak, az igazi, (Isten)társas életnek kiváltképpen való formája: „Az imádság ugyanis az embereknek Istennel való bizonyos társalkodása, amely által az ég legszentebb helyébe hatolva, Istent személyesen figyelmeztetjük az Ő ígéreteire.” (Inst III 20,1)

Az egyik leghűségesebb Kálvin-tanítvány négyszáz évvel később a bázeli nagy teológiai rendszeralkotó, Karl Barth. Az Institutiót terjedelmileg többszörösen meghaladó, szintén monumentális teológiai eszmekatedrálisában, a Kirchliche Dogmatikban (Egyházi dogmatika) olyan ablakokat nyitott ki az imádság dimenziójára, melyek tanítómestere gondolatait számyaltatják tovább.

A Miatyánkról írt magyarázatában, de az említett dogmatikában is így ír több helyen az imádságról: „Ez a vágyakozás aktusa. Nem csak az ajkak művelete, mivel Isten szívünk ráfigyelését, Tőle való függését, sőt: Rajta csüggését várja el tőlünk... Az ima kapcsolatot létesít Isten és közöttünk, ennek révén tudunk Vele együttműködni. Isten arra hív, hogy Vele éljünk, s mi az imában, majd életünkkel ezt feleljük: Igen, Atyám, Veled akarok élni.”

Az imában tehát Kálvin szerint megvalósul a legmagasabb rendű kommunikáció, az (Isten)társalkodás és az ő nekünk szánt javainak az átvétele. Egyben annak a szabad függőségnek a létrehozása, amely a hitnek és a vallásosságnak legősibb lelki reflexe, hiszen a re-ligio ezt a visszacsatolást, kapcsolatlétesítést, újratalálkozást jelenti Istennel, akit az emberek ezért-azért elhagytak.

Mikor és hol imádkozzunk?

Az Ige szerint: „Szüntelenül imádkozzatok! Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (iThessz 5,17-18)

Az imádság tehát Isten akarata, s

ezt szüntelenül és hálát adva kell gyakorolnia a keresztyén embernek, amint - írja Kálvin - erre Pál apostol is példát adott. „Isten azt akarja, hogy a legnagyobb kitartással, mindenkor, minden helyen és helyzetben és minden dologban emeljük fel imádságunkat Istenhez, hogy mindent Őtőle várjunk, mindenért Őt dicsőítsük, mivel Ő minduntalan okot is ad nekünk arra, hogy Őt magasztaljuk és imádjuk!” (Inst III 20,28)

Csodálatosan bontja ki Kálvin az imádság műfaji gazdagságát is. „Kérve és könyörögve öntjük ki kívánságainkat Isten előtt akkor is, amikor azokat kívánjuk, amik az Ő dicsőségének terjesztésére s nevének megdicsőítésére szolgálnak, és akkor is, amikor az Ő jótéteményei után óhajtozunk, amik nekünk hasznunkra válnak. A hálaadás által pedig az Ő irántunk való jótéteményeit méltó dicsérettel illetjük akkor, amikor minden jót, ami minket ér, örömmel tudunk be az Ő bőkezűségének.” (Inst III 20,28)

Majd lejjebb így folytatja: „A dicséret és a hálaadás áldozatában pedig semmiféle megszakítás sem történhetik bűn nélkül, mivel Isten nem szűnik meg jótéteményt jótéteményre halmozni azért, hogy minket, bár renyhék és lusták vagyunk, háládatosságra kényszerítsen. Szóval az Ő jótéteményeinek olyan nagy és olyan kiterjedt bősége borít el bennünket, olyan sok és olyan nagyszerű csodáit láthatjuk mindenütt, bármerre tekintünk is, hogy sohasem fogyunk ki az okokból és anyagból arra, hogy Őt dicsőítsük, és Neki hálákat adjunk.” (Inst III 20,28)

De - figyelmeztet Kálvin - az imádságban sem miénk a főszerep, ez szereptévesztés lenne, mégpedig igencsak alapos! Egyedül Krisztus az, aki megszenteli imáinkat. „Krisztus közbenjárása szenteli meg a mi könyörgéseinket, amelyek különben nem tiszták, azonképpen az apostol azon parancsával (Zsid 13,15), hogy Krisztus által ajánljuk fel a dicséretnek áldozatát, arra int bennünket, hogy Isten nevének dicsőítésére a mi szánk nem elég tiszta, ha Krisztus papsága által nem jár közbe!” (Inst III 20,28)

Tehát a könyörgésben, az imában ilyen lelki alkotóelemek által épül föl hódolásunk: kérés, hálaadás, dicsőítés, magasztalás, imádat. Vajon ez a gazdagság mennyire van jelen gyülekezeti/szószéki és egyéni vagy kiscsoportos, családi imáinkban? Erre is vonatkozik Kálvin megjegyzése: „Bár ez a szüntelen imádkozás kinek-kinek kiváltképpen a saját és magánimádkozására vonatkozik, némiképpen azonban az egyház nyilvános imáit is érinti!” (Inst III 20,29)

Folytatás a 10. oldalon