Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-05-03 / 18. szám
Evangélikus Élet élő víz 2009. május 3. » 11 Boldogok-e az irgalmasok mifelénk? HETI ÚTRAVALÓ Az elmúlt vasárnap, április 26. a világprotestantizmusban is az „Úr irgalmasságainak vasárnapja”, misericordias Domini. Mi jut eszünkbe manapság az irgalmasságról? Az, hogy irgalmatlan pénzügyi, politikai, gazdasági, morális világban élünk? Ez is. Van helye még Jézus igéjének ebben a világban: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”? (Mt 5,7) Gyengeségnek, erőtlenségnek, önfeladásnak tartjuk az irgalmat, idejétmúlt szónak és magatartásformának? És Jézustanítványai, egyházai, gyülekezetei, papjai, püspökei, hívei gyakorolják-e ezt a Jézus szemében oly értékes keresztény erényt, mintegy alternatívájaként oly sok minden másnak? Kik és hogyan képviselik a templomon kívül, a családban, az iskolában, a politikában, a gazdaságban, a kórházban, a börtönben, a hadseregben? S hogy néz ez akkor ki? Hogyan kellene fogalmaznunk, hogy egyértelműen megértsük, miről van szó? Jellemző és elgondolkodtató, hogy régi korok emberei rögtön tudták, miről van szó. Nem csak az irgalmas samaritánus példázata okán vagy a tékozló fiú példázata nyomán nyílt ki szívükben az irgalom kultúrája Jézus követésében. Hanem eleve úgy szocializálódtak templomban és otthon, iskolában, hogy mindennapi életük szerves része volt az irgalom. Az egész középkort áthatotta a Mt 25 szellemisége s azok a cselekedetek, amelyeket az irgalmasság művének neveztek (éhezők, szomjúhozók megelégítése, menekültek befogadása, szegények felruházása, betegek és foglyok meglátogatása - Mt 25,35 kk.J. A reformátorok, a hugenották sorsán érlelődött az irgalmasság Kálvin szívében és teológiájában, a menekülők ezreinek befogadása közben Géniben, hogy legalább ötszáz éves példát említsek. De kimagasló erkölcsi példát mutatott az Árpád-házi hercegnő, Türingiai Erzsébet is karitatív, együtt érző szívének rózsákat kenyérré változtató erejével. Vagy Bodelschwingh Németföldön a hatalmas árvaházi szociális mozgalommal, Abraham Lincoln Amerikában elnökként, aki a demokrácia tengelyévé tette már százötven éve az irgalmasságot. És Albert Schweitzer, aki az afrikai őserdőben emelte fel a leprából az irgalom erejével a halálraítélteket... Mit láttak meg eleink ebben a cselekvésformában? Az Úr tetteinek folyatását meg az igazságosság gyakorlásának legszebb és leghitelesebb formáját. Kezdettől fogva azok a teológusok, akik hitünk titkait próbálták megfogalmazni, egybekapcsolták az irgalmasságot az igazságossággal. Ez az a fogalom, amely mára lefordíthatja a misericordia értelmét. A napjainkban kilencszáz éve elhunyt Canterburyi Anselmus szerint az irgalom Isten alapvető és rejtett jósága, amely még ítéleteit is átjárja. Isten irgalmasságát igazságosságából is megismerhetjük: nemcsak megítéli a bűnt, hanem irgalmaz is a bűnösnek. Viszont már Karl Barth és mások is rámutattak: az igazságosság irgalom nélkül kegyetlenség, az irgalom igazságosság nélkül érzelgősség vagy éppen naivitás. Napjaink irgalmatlan világában a heidelbergi református professzor, Michael Welker az, aki újra megvizsgálta és értelmezte számunkra is az irgalmasság mára lefordítható üzenetét. S amire jutott, az bizony kemény, embert próbáló kihívás egyháziaknak és nem egyháziaknak egyaránt. Szerinte összefüggés van jog(osság), irgalom és istenismeret között. Már a korai történelmi időkben megjelent az izráeli törvényben az irgalmasság (2MÓZ 20,22-23,19). Megtanulta a választott nép, hogy az irgalom Isten törvényéből következik, nem pedig egyesek véleményéből, humanizmusából, együtt érző szívéből, jótékonykodó lelkületéből. Az irgalom szociális mintává lett Izraelben (idegenek befogadása, rabszolgák felszabadítása). Az a jogalkotó és az a jogrend, aki és amely nem vette állandóan tekintetbe az elesett tek és hátrányos helyzetűek ügyét, s nem igyekezett a megbillent jogi és szociális egyensúlyt helyreállítani, nem érdemelte meg az igazságos megjelölést. Ahol pedig az irgalmasság hiányzik, ott a törvény többi eleme, az istenismeret és a jog is csorbát szenved. Ez az egész közösség erkölcsi megromlásához, majd széteséséhez vezet. Az igazságtalanságban tobzódó nép vagy vezetők ugyanis megrontják a kultuszt, elveszejtik az istenismeretet is. Elképesztő, igaz összefüggés! Az irgalom tehát: „Fogékonyság nemcsak mások szenvedésére, hanem fogékonyság a társadalomban megvalósuló rendszeres hátratételre, igazságtalan megkülönböztetésre, diszkriminációra, s eltökélt küzdelem ellene.” Pozitív megfogalmazásban: az irgalomra berendezkedett közösségben, társadalomban törekszenek az állandó megújulásra, az önkritikus gondolkodásra, az irgalom és a jog összekapcsolásával a konfliktuskezelés árnyalt formáinak és gyakorlatának kialakítására. Az a nép ugyanis, amelyik az irgalmasság törvényét feladja, a kultuszt is megrontja, és a jogot is. Az irgalom kultúrájának kialakításában igen fontos a mentális reformáció, azaz az irgalmatlan önérvényesítéstől való elfordulás s az odafordulás a másokat is tekintetbe vevő önkéntes önkorlátozás felé. Nevezhetjük ezt „posztmodern puritanizmusnak” is. Veszélyes lehet, amikor a törvény kijátszása országos méreteket kezd ölteni, mert cinkos és cinikus egyetértés ütheti fel a fejét, de az is veszélyes, amikor az önigazultság a törvény betűjére kezd hivatkozni, hogy leplezze az eltorzult önzést, gátlástalanságot és a mögéje búvó, törvényt kijátszó, ármányos emberi csoportokat. Isten jóságos törvénye ettől a magatartástól olyan messze van, mint a föld az égtől, Makó Jeruzsálemtől. Könnyen válhat ugyanis a jó törvény a visszaélők kezében a szépítgetés és gazságuk elleplezése eszközévé, a hazug és másokat meghazudtoló önáltatás manírjává. így fordul át a törvény a bűn erejévé, az igazságosság látszatának hatalmas hazugsággépezetévé, látszatirgalmassággá, a jól rendezett és szoros Isten-kapcsolat látszatává. Ez a látszat pedig megkötözhet egy egész korszakot, valamint egész kultúrákat is. Borzasztó kemény, de igaz megállapítások. Csak ez a kristálytiszta (biblikus) gondolkodás és fogalmazás képes az irgalmasság vasárnapját azzá tenni, amire rendeltetett. Azaz igazságos, együtt érző, szociálisan cselekvő, emberközpontú, mert Istenből táplálkozó ünnepi pillanattá, irgalmatlanságot leleplező, fájdalmasan gyógyító beavatkozássá. Csak így vihetünk magunkkal irgalmatlan hétköznapjainkba némi elkötelezettséget, irgalmat, (társadalmi) igazságosságot, (szociális) érzékenységet és felelősséget, reményt és távlatosságot. Erre pedig a mára kialakult válság, labilitás, visszásságok, társadalmi méretű szolidaritásvesztés álarcos színjátékában mindennél nagyobb szükségünk van és lesz! Azt gondolom, nem csak Németföldön igazak Eberhard Chedron speyeri protestáns egyházelnök szavai: „A keresztyén egyházak mindig is következetesen felléptek az irgalom kultúrájáért. Hiszen számunkra igazságosság és irgalom nem létezik egymás nélkül. Hiába bármennyi eltökélt törekvés társadalmunkban az igazságosságra, nem lehet kártétel nélkül megkerülni az irgalmasság szempontjait. S az egyházaknak erre minduntalan emlékeztetni kell a társadalmat és a hatalmon lévőket!” Bizony, erről is szól az irgalmasság vasárnapja, meg arról, hogy így gondolkodva és cselekedve igenis lehetnek boldogok az irgalmas szívűek, az irgalmas szavúak és az irgalmas tettűek mifelénk is! ■ Dr. Békefy Lajos Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. (2Kor 5,17) Húsvét ünnepe után a 3. héten az Útmutató reggeli s heti igéiben a feltámadott és élő Krisztus hirdettetik gyülekezetének Pál és János tolmácsolásában; ő részesít győzelmében: ujjongjatok! „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a Krisztusban.” (Ef 1,3; LK) Ő feltámadásával örömöt szerzett népének, ezért „örvendezzetek Istennek, minden földek!” (GyLK 718); jubilate! Luther szerint ez a Szentiélekben való öröm titka: „Tartsa magát az ember teljes szívvel az igéhez, vigasztalván magát Krisztusunk drága ígéretével, hogy ő az Atyával együtt velünk marad, s megoltalmaz, hogy semmi baj ne ártson, ördög s világ semmi hatalma el ne tiporjon, se tőle el ne szakítson.” Ezért is kéri Jézus tőlünk ma ezt hatszor: énbennem (!) „maradjatok, és én tibennetek. Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. (...) Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt.. ’.’ (Lásd Jn 15,1-8) De mit is jelent Krisztusban lenni? Pál tudja és megéli: „... többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem..!’ (Gál 2,20) János szerint az a hit győzelme az életünkben, ha Istennek hisszük és valljuk Isten testté lett Fiát; „és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk” (íjn 5,4). Pál vallja: „Az igaz ember pedig hitbőlfog élni”, de a hitetlen, ember- és bálványimádó embereket a Teremtő ítélete sújtja, ő „haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen”, mert „akik az Isten igazságát hazugsággal cseréltékfel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett...” (Róm 1,17.18.25) Pált Krisztus szeretete szorongatja, s az ő mindenkiért történt váltsághalálát hirdeti, hogy akik befogadják Jézust, s érte élnek, részesei legyenek az Isten új teremtésének, „aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát” (2Kor 5,18). Csak Jézus tudja megszabadítani a bűn szolgaságából azt, aki hisz őbenne! Ha „a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36). Hogyan jön létre a heti igénkben meghirdetett új teremtés? Jézus kérte: maradjatok énbennem! „Ha pedig Krisztus bennetek van”, Isten, „aki feltámasztotta a Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által” (Róm 8,10.11). Három nagypénteki ellenpélda az örvendezésre. A katonáké: „Üdvözlégy, zsidók királya!” Pilátusé: „íme, az ember!” A főpapoké: „Feszítsd meg feszítsd meg!” (Jn 19,3.5.6) S egy példa az örök örömre: ez a mennyei jubilate! Az Úristen s a Bárány trónusa előtt szolgái - akik már most Krisztusban vannak, s ő bennük él - ujjongnak, imádják s látják Istent, nevét is viselik, és „az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-Örökké” (jei 22,5). Itt is: „Ujjongj, Isten népe, / Hirdesd szüntelen, / Jézusé a végső, döntő győzelem! / Győzelmet vettél, ó, Feltámadott! / Dicsőséggel fényes a diadalod!” (EÉ 388,2) ■ Garai András Az idén tizenhatodik alkalommal rendezték meg a budapesti nemzetközi könyvfesztivált, a közép-európai térség meghatározó szakmai és kulturális fórumát. A Millenárison április 23-26. között zajlott seregszemlén a közel kétszáz kiállító között egyházunk Luther Kiadója is az érdeklődők elé tárta kiadványait a Kálvin és a Harmat Kiadóval közös standján. Igazán akarjuk, amit Isten akar? Semmi sem áll tőlem távolabb, mint a hátsó kapun visszahozni a „cselekedetekből való megigazulást” Kegyelemből vagyok megmentve, és kegyelemből maradok is megmentett. Ha Jézus Krisztusfa gondolok és arra, hogy mit tett értem, sokszor könnyekre fakadok. Micsoda öröm, hogy Jézusé vagyok! De azt is meg kell mondanom, hogy több mint harmincéves igehirdetői szolgálatomban gyakran megdöbbentett sok keresztény közönye és kényelmessége. A kegyelemről szóló evangélium hallgatásánál úgy tűnik, valami elmarad. A Jézus Krisztusnak való odaadás eltorzult. Vajon mi történne, ha ilyen odaadást tanúsítanánk az üzemi főnökünk felé? Alighanem jönne az elbocsátó levél. Fölteszem magamnak a kérdést: az én Jézus-követésem ér annyit, hogy mások kövessék? (íKor 11,1) Gyakran jobban szeretünk alkalmilag találkozni Isten páratlan igéjével, mint behatóan tanulmányozni. Kívánjuk az áldásokat és az első keresztények teljhatalmát, ámde az ő életgyakorlatuk nélkül. Azt kérdezzük: mit nyerek a gyülekezetemben? Nem pedig azt, hogy mit nyújthatok én a gyülekezetnek, amivel általam növekedhet, épülhet. Imádkozunk Jézushoz, de gyakran inkább érzésben, mint igazságban, mely éles, mint a borotvapenge, és szabaddá tesz. (Zsid 4,12-13) Szeretünk ébredésről beszélni. Van fogalmunk arról, hogy milyen következményei vannak ennek számunkra? Hogy Jézus végtére is Ura például a bankszámlánknak is? Az Ószövetségben van egy ige, amely engem évek óta megrendít, és kihívást jelent számomra: „Átkozott, aki az Úr dolgát hanyagul végzi..!’ (Jer 48,10) Az Újszövetségben pedig ezt olvassuk: „...félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket..!’ (Fii 2,12) Bizonyos, hogy Jézus az örök átkot elfordította rólunk, és ő munkálja az akarást és a cselekvést. De akarjuk-e, amit Jézus akar? Az átok az áldás hiánya. Megkérdezhetjük magunkat: milyen' áldottak vagyunk mi? Engem mint igehirdetőt olykor sok minden hajt, csak nem a Szentlélek. De ez oda is űz engem Jézus karjaiba, új odaadásra. Jézuson akarok függeni gyengeségemmel és erőmmel, bocsánatán és megújuló uralmán. Egyedül ez ad nekem bátorságot, hogy kinyissam a számat - és népszerűtlenül is szóljak. ■ Helmut Blatt (Forrás: idea Spektrum, 2009/5. Fordította: Marschalkó Gyula)
