Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-05-03 / 18. szám
io 41 2009. május 3. FÓKUSZ Evangélikus Élet MÁJUS ELSŐ VASÁRNAPJÁRA »NAGY KALAND CSAK FIÚKAT NEVELNI!« Hivatása: az odafigyelés Anyák napi beszélgetés az OKTV-nyertes Muntag Vince édesanyjával A mindentudó Anya Anya, hogy te mennyi mindent tudtál! Például tudtad, hogy gyermekkoromban a főzelékeket, főként a spenótot a Jancsi és Juliská-s tányérból kell ennem, egészen addig, amíg ki nem látszik a csodás meseház. Amikor kiestem otthon a szobai akasztós hintából, és bedagadtak a térdeim, vagy amikor elcsúsztam a fürdőszobában, és lila lett az egész állam, tudtad, hogy az valójában semmiség, és hogy meglátom, az anyai puszitól milyen hamar meggyógyul minden. Azt is tudtad, hogy az oltás az csak amolyan szúnyogcsípés számomra, semmi több, és ha nem sírom el magam, akkor leszek csak igazán bátor hős, igazi nagylány! Ha beteg voltam, meg voltál róla győződve, hogy a te ágyadban gyógyulok meg a leghamarabb. Ezért, mielőtt elmentél volna dolgozni, és a Nagyira bíztál volna, szorgosan áthordtad a nyuszikás huzatú paplankámat és kispárnámat a tiéd helyére. Kikészítetted a telefont egy székre az ágy mellé, majd kiírtad mellé a munkahelyi telefonszámodat, és tudtad, hogy óránként felhívlak majd, hogy megkérdezzem, most éppen mit csinálsz. Természetesen azt is jól tudtad, hogy a világ legszebb királylánya vagyok, amikor elkészültél a pitypangból font koszorúval, és átnyújtottad nekem a Gellért-hegyi játszótéren. Tudtad, hogy igazi úszóbajnok vagyok, mikor lila szájjal és reszketve jöttem ki először az uszoda - nekem még nagyon is mély - vizéből, ahol csak egy kicsit lógtam a lépcsőn, amolyan szoktatásképpen. Ezért később, a Velencei-tó sekély vizében te voltál az anyabálna, én és a bátyám a kicsinyeid, akik melletted úszkáltunk, néha át is ugráltunk, és tudtad, hogy így majd egy életre megszeretjük a vizet. Amikor az óvodában társasutazást szerveztem, és jöttek hozzád a szülők érdeklődni, hogy akkor mikor is megy az óvoda Esztergomba, és mennyibe kerül majd a kirándulás, te nagyot csodálkoztál, és talán szégyellted is egy kicsit magad, mert mi igazán nem szerveztünk semmit, eszünk ágában sem volt, nekem mégis azt mondtad, most már tudod, milyen klassz szervező leszek, ha majd nagy leszek. Te azt is tudtad, hogy a tizenhat darab, piros színű, kakasos nyalókát, amit végül Apa vett meg nekem egy Duna-parti trafikban, igazából nem is az osztályfőnök néni kérte. Tudtad, hogy ha rossz jegyet hoztam, akkor legközelebb úgyis kijavítom majd. Ha csokoládét kaptam, azonnal mindet megettem. Ezt jól tudtad, és azt is, hogy a bátyám pedig mindent elrakott. Tudtad, hogy a bátyámnak porszívóztam, rendet raktam csokiért, mégsem szóltál ebbe bele, hagytad, hogy forrjunk össze egy életre, elválaszthatatlanul. Aztán már arról is tudomást szereztél, hogy a szőnyeg vonaláig porszívózom csak, ahol csak én járok, mert többre nem vagyok hajlandó. Tudtad a konfirmációmkor, hogy jó helyre hoztál már gyermekkoromtól fogva. Megtudtad azt is, hogy kaptam egy intőt, mert sötétben, sikoltozva vártuk a magyartanárt a pincehelyiség zárt könyvtára előtt. Láttad, amikor hisztizve kiabáltam a tükör előtt, hogy milyen béna a hajam, pedig már lassan egy órája fésülködöm, és sehogy sem az igazi. Tudtad, hogy csak békén kell hagyni. Te varrtad meg életem első miniszoknyáját, mert tudtad jól, mikor jött el az a pillanat. Tudtad, melyik barátomat kell egy finom teára invitálni, és ki az, akit a kézfogás után szinte el kellett küldened. Tudtad, hogy saját lábamra kell állítanod, tudtad, hogy el kell engedned. De azt is tudtad, segítened kell még egy kicsit, hogy igazán felnőjek, hogy valóban mindig csak a bensőmre hallgassak, hogy küzdjek a magam dolgaiért, hogy igazán boldog legyek, hogy majd én is anya legyek, hogy én is meg tudjam venni azt a Jancsi és Juliská-s tányért a főzeléktől fintorgó unokáidnak. ■ Balog Eszter ► Nováky Andrea, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium énektanára az utóbbi napokban sok gratulációt kaphatott. Nem véletlenül, hiszen legkisebb gyermeke - Muntag Vince - első helyezést ért el magyar irodalomból az idei országos középiskolai tanulmányi versenyen (OKT V). A siker természetesen a fiúé, ám a családhoz közel állók tudják, hogy ehhez a kiváló eredményhez az édesanya és a család áldozatos, támogató szeretetén keresztül vezetett az út. Vince ugyanis kerekes székben tölti a napjait. A születésekor őt ért agyi hypoxia (oxigénhiány) miatt mozgásszervi központja sérült. Andrea legkisebb fia élete végéig gondozásra szorul. Más szavakkal: az az édesanya, akivel beszélgetni készülök - életre szóló többletfeladatot kapott.-Azokban a percekben, amikor kiderült, hogy az újszülött kisfiú nem lesz teljesen ép és egészséges, milyen gondolatok suhantak át Andreán?- Örökre belém vésődött azoknak az óráknak a riadalma. Ilyen kérdések foglalkoztattak: „Hát már sosem lesz normális életünk? Sajnálattal fognak ránk nézni az emberek?” De őszintén féltettem is a babát. A „már sosem lesz normális életünk” annak szólt, hogy a két nagyobbik fiammal - Mártonnal és Lőrinccel - is veszélyeztetett terhes voltam. A várandósság alatt végig feküdnöm kellett, s egyszer már átéltem, mit jelent rendszeresen járni a szabadság-hegyi gyermekklinikára. A legidősebbet vittem oda, mert mozgásában lassan fejlődött. Ám egyik báty sem volt ennyire koraszülött, mint Vince, aki hat hónaposán, egy kiló harmincnyolc dekával jött a világra. Egyik rokonunk bátorított, hogy nem a súly, nem a hónap a döntő, hanem hogy akar-e élni az a gyermek. Vince akart. Belőle ma is ez az életerő és öröm sugárzik felénk.- Nem rettentette el, hogy már a két nagyfiú születésekor is ekkora áldozatot kellett hoznia? Sőt, az olvasók közt akadhat olyan, aki egyenesen azt kérdezné meg: nem felelőtlensége ennyi nehézség után egy harmadik gyermeket vállalni?- Ezen nem gondolkodik az ember, mert mindig a legszebbre készül. Mindig is nagy családot szerettem volna, legalább négy gyermekről szőttünk terveket. Van is bennem szomorúság, hogy ez nem adatott meg. Aztán Márton fiam esete „be is csapott” bennünket. Azt gondoltuk, hogy hasonlóan bátyjához Vince is járni fog. Azt mondták az orvosok, hároméves korában elindul. Ma már örülnénk, ha ez tizenhárom évesen megtörtént volna...- Mit tartott különösen is nehéznek ezekben az években?- Meg kellett tanulnom, hogy ne nézzek túlzottan előre. Rá kellett vennem magamat arra, hogy ne aggódjam a jövő miatt. Azon gyötrődtem például, hogy Vince hogyan fog majd gimnáziumba járni, mi lesz vele tizennyolc évesen. Éreztem, ha nem vigyázok, „bepánikolok”. Ekkor értettem meg, hogy Jézus nem véletlenül óv az aggodalmaskodástól, amikor figyelmeztet, hogy „elég minden napnak a maga baja” Megtanultam komolyan venni, hogy nekünk csak azzal kell foglalkoznunk, ami aznapra adatott feladatként. S most, hogy a tizennyolc évre visszatekintek, látom, végig „sínen volt” az életünk. Annyi mindent átéltünk közösen Isten gondviselő szeretetéből, hogy nem lehetünk a holnapra nézve sem aggodalmaskodóak, sem pesszimisták.- Többes számban fogalmaz...- Természetesen, hiszen a családom tagjairól vallók. Együtt éljük át az örömöket, és közösen viseljük a mindennapok terheit. A fiúk is sokat segítenek, de nem tudtam volna önfeledt anya lenni, ha nem állt volna mellettem a férjem, Muntag András, aki a szó igazi értelmében apa. Én az anyaságomat úgy tudom megélni, hogy ő is teljesen mellettem áll mint társ. Házasságkötésünkkor mondta már - aminek én nagyon örültem -, hogy ő is ott akar lenni a gyerekek életében, aktívan akarja őket nevelni: gombfocizni velük, hasalni a szőnyegen. Ez így is történt. Olyanok vagyunk együtt, mint a jobb és a bal kéz: akkor tudjuk a szerepünket jól betölteni, ha a másikra támaszkodhatunk.- Az édesanyákat gyakran a szívnek tartják, akik szeretetükkel fonják egybe a családot. Andrea viszont egy egészen modern kifejezéssel élt, amikor magát a család menedzserének nevezte. Abból is adódik ez, hogy otthon annyi férfi veszi körül? Ők az érzelmességre kevésbé fogékonyak?- Nagy kaland csak fiúkat nevelni! Nem tudom, milyen lenne az életünk, ha a testvérek között lenne egy leány is. A család egyedüli nőtagjaként élvezem női és anyai mivoltomnak minden előnyét. Ám vannak helyzetek, amikor „besöpör a tömeg” és egyszerűen csak úgy kezelnek, mintha én is fiú lennék. Bevallom, ezeket a pillanatokat nagyon szórakoztatónak találom. Valóban úgy látom, hogy az édesanyák feladata nemcsak az érzelmi alaphang megadása, hanem a család harmonikus működésének megszervezése. Amikor Vince megszületett, eleinte a két nagyot kissé elhanyagoltuk. Úgy tűnt, a mozgássérült-foglalkozások - tornáztatás, úszás és így tovább - pár év alatt lezajlanak, s utána a család élete visszatérhet a rendes kerékvágásba. Egy idő után azonban látszott, hogy ez hosszabb folyamat lesz, erre mint állapotra kell átállnunk. Akkorra már jelentkeztek a nagyok is: ők is igényelték a korábbi erős figyelmünket. Igyekeztünk hát többet mesélni nekik esténként, éreztetni velük, hogy nagyon fontosak a számunkra, de a legjobb hatással talán az volt rájuk, amikor bevontam őket a feladatok végzésébe. Megszokták, hogy nem sokat kérek tőlük, legtöbbször csak apró szívességet - például hogy adják kezembe a törülközőt, ha Vincét tornáztattam -, de azt a keveset azonnal. Mindig is bevontuk őket: nemcsak a segítséget vártuk el tőlük, hanem velük együtt örültünk, ha Vincének valami sikerült. Néha egyenesen úgy tűnt, négy szülő neveli őt. így, fokról fokra tanulták meg a szolgálatot, egymás segítését, a másikért való szurkolást, s ezen keresztül erősödött bennük a testvéri szeretet.- A Muntag család különben is mozgalmas, közösségi életet él. A fiúk lelki otthonra leltek a Deák téri gyülekezetben. Márton és Vince a Mevisz lelkes munkatársai, Andrea énekkart szervezett a Fasorban, András ugyanott presbiter. A szolgálatokon túl a gyülekezeti közösség biztonságot is ad, hogy vannak emberek, akikre a bajban támaszkodni lehet?- Nagyon fontos, hogy vannak barátaink. Sajnos éppen akkor, amikor leginkább rászorultunk volna a segítségükre, maradtak el mellőlünk. Vince születésekor „begörcsöltek”, és nem látogattak meg. Talán úgy érezték, nem tudnak majd mit mondani, vagy épp attól féltek, hogy valamit rosszul fogalmaznak meg a sérült gyerekről. Esedeg attól (is) tartottak, hogy kíváncsinak tűnnek majd. Életemben soha nem voltam olyan magányos, mint éppen azokban a hónapokban, években, amikor pedig úgy vágytam az odafigyelésre, a testvéri szóra. Ezt a beszélgetést jó alkalomnak tekintem, hogy felhívhassam a figyelmet erre: a látogatás, a személyes kapcsolatok tartása nagyon fontos. Meg kell adnunk a lehetőséget azoknak, akik bajban vannak, hogy ők beszéljenek a problémáikról, oldani kell a mindennapi őrlődést a látogatással. Néha magamon is érzem ezt a félénkséget, ha olyan ismerőst kell felhívni vagy meglátogatni, aki bajban van. Ezért lenne nagyon nagy szükség arra, hogy lelkészeink rendszeresen látogassanak, és tanítsanak minket is arra, hogy ilyen helyzetben aktívabb kapcsolatot építsünk egymással. A közösség akkor igazi, akkor élő, ha a tagok odafigyelnek egymásra.- Mint ahogyan Önöknél...- Megkérdezték tőlem Vince sikere kapcsán, hogy nem tartjuk-e magunkat kiváltságos helyzetűeknek, hiszen a fiaink mindannyian jó eszűek, kiválóak a képességeik. Most a figyelem Vincére terelődött, mert versenyt nyert. De a családban nem az számít, ki mennyire okos - ez egy olyan klub, amelyben a tagság a fontos -, hanem azért, mer-t hozzánk tartozik. A testi fogyatékosságával együtt tartozik hozzánk. És ennek a tehernek a hordozása ugyanolyan nehéz neki is, nekünk is, mint más hasonló sorsú családoknál. Mi így vagyunk egy közösség, és én így vagyok háromgyermekes anya, akinek az a feladata, hogy a család harmóniáját munkálja. ■ B. Pintér Márta Kettesben Vincével
