Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-05-03 / 18. szám
6 * 2009- május 3. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Fenyvesi Félix Lajos Hónapok óta nálam vendégeskedik, fényképarca néz rám az íróasztalomról. Szelíden és töprengve; talán még reménykedve kegyetlen sorsa jobbra fordulásában. Nézem én is, szorongással idézve fiatalon kilobbant életét. Szenvedéssel telt, árva napjait, fekete-véres Golgota-útját. Föllapozom evangéliumi tisztaságú verseit: őszi aranycsönd elégiáit, halálszagú és virágillatú eklogáit. Költőarc a tavaszi délelőttben. Bágyadt fény világítja meg a fájdalom csiszolta keskeny fejet. Égbolthomlok, mécslángként ragyogó szemek, vékony és makacs száj. Egyszerű és rejtelmes. Mint a halál. A halál, amely végigkísérte hűségesen, amelyről ő tudott talán a legtöbbet 20. századi költészetünkben, ő, Radnóti Miklós, aki most lenne százéves. De nem adatott neki csak harmincöt kurta esztendő! Fáradt csontjait a Kerepesi temető földje öleli, gyökér és moha takarja, hogy ne fázzon többet. Durván megmunkált, vastag mészkő fedőlap. Megkopott felirat: Radnóti Miklós 1909-1944. Meredek úton Radnóti Miklós emlékezete töltötte, ugyanebben az évben elkobozták Újmódi pásztorok éneke című kötetét. Lírája két kötettel gazdagodott a Tisza-parti városban (Lábadozó szél, 1933; Újhold, Buday György fametszeteivel, 1935 ) Doktori értekezése: Kaffka Margit művészi fejlődése. 1934-ben házasságot kötött Gyarmati Fannival, aki kora ifjúságától verseinek ihlető forrása volt. 1936-ban jelent meg Járkálj csak, halálraítélt! című verseskötete. 1938-ban látott napvilágot Meredek út című könyve, 1940-ben Ikrek hava című prózai írása gyerekkoráról, ezzel egy időben válogatott versei, majd a Naptár rövid ciklusa. És kezdődtek az embertelen megpróbáltatások: 1940. szeptember 5. és december 18. között munkaszolgálatos volt Szamosveresmarton. 1942. július í-jétől Margittán, Királyhágón, Erőltetett menet Bolond, ki földre rogyván főikéi és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul, mint akit szárny emel, s hiába hívja árok, maradni úgyse mer; s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok fölött régóta már csak a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a honni éjszaka. O, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, - de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek! Bor, 1944. szeptember 15. Ez már a temető vége, közel a kerítéshez. A magas téglafalon túl toronyházak, bevásárlóközpontok, zsúfolt villamosok és buszok. A reggeli város zörgő szívverése. Menekülő napok, szenvedések, halál. Pedig micsoda életszeretet van verseiben! Nem szűnő dicsérete az élet kis csodáinak. Puskatusra fröccsent vér, vizes fahusángok ütlege, éhség sem tudta elvenni életszeretetét. Aki a hátán cipelte a halált - ahogyan ő -, az tudott csak így hinni a fájó-szép emberlétben. A fölkelő nap ragyogásában, a zúduló záporban, a hulló szirmú törpe körtefákban. Mert nem akart meghalni, nem akart elpusztulni korán. Élni akart, élni és teremteni a tiszta halálig. „1909. május 5-én születtem Budapesten. Születésem anyám életébe került, és tizenkét éves voltam, amikor apám is meghalt, anyám öccse nevelt és taníttatott...” - így kezdi Radnóti 1940 elején írt életrajzát. Micsoda életbe indulás! Talán minden el is dőlt akkor: vesszőfutás és küszködés lesz az egész élet. Nagybátyja kívánságára szerzett kereskedelmi érettségit. 1930-ban megjelent első verseskötete (Pogány köszöntő). Ősszel a szegedi egyetemen magyar-francia szakra iratkozott be. Jeles professzora, Sík Sándor nagy szeretettel figyelte pályáját. Radnóti egyik alapítója a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. 1931-ben a nyarat Párizsban Élesden, majd a hatvani cukorgyárban, végül a fővárosban raboskodott... 1944. május 20-án ismét munkaszolgálat várt rá. A szerbiai Bor melletti Lager Heidenauban írta remekműveit... 1944. szeptember 17-én innen indították el utolsó útjára, félig halott, meggyötört társaival együtt. Egy-egy órányi „pihenés” A Varga Imre-gyűjtemény Radnótiszobra (Budapest Galéria) közben vetette papírra végső üzenetét. Noteszába ceruzával beírt véresverejtékes verseit exhumálásakor viharkabátja zsebében találták meg. Zaklatott harmincöt év a költő élete. Versek, fordítások, prózai írások, naplója komor bejegyzései (1937 októberétől 1943. március közepéig). És levelek. Gyönyörű vallomások az egyetemi évekből és a háború poklában bolyongó, de mégis hazaérő néhány soros levelezőlapok: Fanninak, a hűséges asszonynak. A sírig tartó szerelemhez! A törékeny társ védte és óvta minden percben, takargatta a rémek elől, szinte repülve, gyenge karja kapta vissza az ablakpárkányról... A csoda. Aki a semmiből varázsolt pár szelet kenyeret, konzervet, cigarettát, a tanítás egész napos robotja után, vitte a hajnali döcögő vonaton a világ végére. A társnak, Miklósnak. Várt, virrasztóit egyetlen ölelésért, egyetlen búcsúcsókért. A költő vigyázott magára, amíg lehetett. Vonszolta megkínzott testét, amíg tudta, hallotta Fanni hangját, látta a kedves hegyeken átvilágló arcát, azután ieroskadt, s befejezte a Razglednicák utolsó részét. Hét sor mindössze. Milliók harcoltak a háborúban fegyverrel, szárazföldön és vízen, ő csonka ceruzával a kezében küzdött a végső pillanatig veszendő emberi igazáért. Még biztatja magát: „.. .csak feküdj nyugodtan.” Megtöretett testtel, de tiszta fejjel fogalmazott. Még néhány nap haladék, továbbvonszolja magát... látja a géppisztolyos SS-katonákat, vánszorgó, néma társait... Odalép a mellette haldoklóhoz egy pribék, és fölhúzza pisztolyát. A költő összeszedi fogyatkozó erejét, és írja: Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csakfeküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradtfülemen. A halál árnyékában is ír. Küszködve, ahogy a Hetedik eclogából tudjuk, utolsó erejét is fölemésztve. „Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, / úgy irom itt a homályban a verset...”, ahogy régóta élt már, félig holtan, „vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron” Fekszik a durva deszkán, ahol többen is meghaltak már; elvették halványan világító zseblámpáját, sok helyen bejelölt Bibliáját. Nincs semmije, csak a szívéből kibukó hexameterek. És jegyzi, jegyzi a fekete-piros szavakat. Az is döbbenetes, hogy a pokol bugyraiban írt verseit is gondosan másolt kéziratokban hagyta ránk. Mint a többit. Rongyokban temették el, mondhatni, egyetlen értéktárgya ez a Szerbiában vásárolt egyszerű notesz volt, ahová utolsó költeményeit másolta. Mikor? Hogyan? Talán amíg holtfáradt társai leroskadtak, hogy a konzervdobozból kimerjék a híg káposztalevest. Úgy járt-kelt a világban, mint aki gyűjtöget egy végtelen mondatú krónikához. írnia kellett, mert az egyre zordabb idő bőséges „nyersanyaggal” látta el. Vánszorgó menet, ordító tiszt mellettük és keretlegények. A halál már ott áll a közelükben, a kemény töltés fűzfái mögül les ki, elbuktatja a gyengéket. Radnóti - utolsó erejét összeszedve - Borban 1944. szeptember 15-én megírja végső tanúságtételét: az Erőltetett menetet. Nem próbálta meg a menekülés mások életét is kockáztató útjait. A költészet érdekelte. Ott, akkor is, ezt akarta befejezni, hibátlan tökéletességgel. A szívét követelte a vers, a vérét habzsolta a húsz sor. Olvasom, megállók, és felvillan bennem: lehetséges ez? Lehet a nem szűnő szenvedésről, a borzalomról ilyen fájó szépséggel írni? Gondolok Baudelaire-re, Villonra vagy a horvát Kovacic költeményére, de ezek apróságoknak tűnnek. Mert Radnóti sorsa a 20. század közepének világméretű borzalma! Olyan iszonyat, hogy láttára voltaképpen el kellene hallgatnia a költészetnek. De nem. A lélek különös nyugalma szövi át üzenetét. S törékeny derű is a dalszerű lebegésben. Végletesen pontos versforma, hibátlan belső rend, és valami elfulladó zihálás a lángoló világhoz igazítva. A különös ízlésű kezdő 1938 körül jó és erős költő, a Tajtékos égben már naggyá nemesedett. Mi lehet ennek a valóban meredek útnak a csodája? Radnóti a morális és művészi hagyomány felé fordul. A klasszikus költészethez. És ez az állandó erkölcsi emelkedés, költői munka legyőzte a tornyosuló veszedelmeket. A dolgok a maguk végső tisztaságában jelennek meg verseiben. A hű barát, Vas István emlékezéséből tudjuk az igazat: „Utoljára május vége felé találkoztam Miklóssal. Nekem azt mondta, hogy egy dolog bántja nagyon, és ez sok mindenre rávilágít, arra, mit jelentett neki a költészet, hogy a költészet neki mindenekfölött való volt. Egy dolog bántja, az, hogy esetleg ezek lesznek az utolsó versei. Nyilván éppen a zaklatottságukra gondolt, mert nem volt megelégedve velük, holott gyönyörűek. Még egyszer találkoztunk. Többen is kétségbeesve kértek, hogy próbáljak én Miklóssal beszélni, hátha még tudok hatni rá, hogy fogadja el azt, amit kieszeltek számára, iratokat, rejtekhelyét, ahol elbújhat, és ne vonuljon be. De hajthatatlan volt, nem akart elbújni. Ekkor láttam utoljára.” Nem akart elszökni. Túl akarta élni, mert a költőkben, ahogy Radnóti Miklósban is, szinte végletekig feszült az életerő. Nagyon szeretett élni, verset írni és szeretni - hűségesen - mindhalálig. Komolyan és játékos kedvvel. Minden úgy történt, ahogy verseiben megjósolta. A végletes élet megelevenítette mondatait valódi hegyekkel s azokban vaiódi íágerekkei, kőtörőkkel, éji csillagokat is bekerítő drótsövénnyel s mögötte gyilkosokkal. Az erősek mind elzuhantak, ő, a gyenge állta a félelmek próbáit. Nem szűnő szenvedése a legnehezebb formákba öntötte verssorait, a rettegésben is szívverése ütemére lüktettek. Állt a mindenség égő közepén, és énekelt. Vérző torokkal és tarkólövéssel. Ráriadt Isten is. És fekete-piros énekében Petőfi hangja szólt, Batsányi búcsúszava, az ártatlanok vére buzgott föl a hantok alól: Virág voltam, gyökér lettem, súlyos, sötét föld felettem, sorsom elvégeztetett, fűrész sírfejem felett. Sem emlék, sem varázslat Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szivében megterem az érett és tűnődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs. 1944. április 30.
