Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-04-05 / 14. szám
Evangélikus Élet élő víz 2009. április 5. *- 7 NAGYPÉNTEK - ZSOLT 22,12.15-20 Két miért között Jézus földi élete két döntő kérdés, két nagy miért között feszül. Első feljegyzett mondata, mely szülein keresztül nekünk szegeződik: „Miért kerestek engem?” (Lk 2,49) Az utolsó miért a Golgotán szakad fel ajkáról, az ég felé címezve: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Ez a drámai kérdés a 22. zsoltár nyitómondata. A benne kifejeződő panasz, az Isten-távolság fájdalma alapigénket is bekeretezi: „Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen!” (12. v.) „Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre!” (20. v.) A kereszten is megszólaló könyörgés - felirata szerint - Dávid zsoltára. Műfaját tekintve úgynevezett individuális panaszdal, mégsem a keserű vádaskodás jellemzi. Ellenkezőleg! Komor sorain újra meg újra átragyog a hit, a bizalom, a reménység fénye. Ezt jelzik a hitvalló megszólítások: „Én Istenem... Uram... erősségem..” A. zsoltár utolsó tíz versében egyre tisztábban megszólal már a szabadulás örömének hangja is: „Hirdetem nevedet..”mert az Úr „nem rejti el orcáját, a segélykiáltást meghallgatja..” De vajon ki hallgatta meg Jézus kiáltását azon a véres délutánon, amikor még a nap is eltakarta arcát? Amikor a kegyetlen, kemény emberi kőszívek helyett a föld rendült meg, a sziklák repedtek meg... Szavaira cinikus gúny volt a válasz: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni”Csak a mellette agonizáló egyik gonosztevő fogta fel Jézus szavainak a súlyát. Földi életének utolsó perceiben felismerte és megragadta a szabadulás lehetőségét: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba’.’ Ő az egyetlen, aki nem fordítja el arcát a fájdalmak férfiától, hanem meglátja az átszögezett, meggyalázott töviskoronásban a Királyt, aki keresztfán trónol. Micsoda ítélet ez a választott nép vallási vezetői, papjai és írástudói felett! Micsoda ítélet ez a kiválasztott tizenkettő felett is, akik közül csak János áll Máriával együtt a kereszt lábánál. De ő is néma, pedig Jézusnak hozzájuk is van vigasztaló szava: „íme, a te anyád... íme, a tefiad...” János hallgat, helyette a pogány római századosnak kell kimondania: „Bizony, Isten Fia volt ez!” Van-e válasz a miértre? Az ég is közönyösen elnémult? Részvétlenül süket az Isten? Vagy inkább mi vagyunk nagyothallók? Nem vesszük észre, hogy Jézus utolsó szavaiban ott rejlik a felelet is a nagy miértre. A Mester valóban magára maradt a kereszten. Ez nem passiójáték, hanem valóság. De János szerinti utolsó szava: „Elvégeztetett” - mindent megmagyaráz. Ez nem az elbukott, legyőzött vesztes megadó sóhaja, hanem diadalmas kiáltás: a célszalagot átszakító győztes kiáltása. Ami NAGYPÉNTEK IGÉJE rábízatott, a megváltás műve, elvégeztetett, célba ért! Miért? A válasz: kiért! Értem, értünk! A Lukács által feljegyzett utolsó mondat még tovább gazdagítja a képet: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” Ebből a bensőséges vallomásból is kitűnik, hogy Jézus valóban átéli az Istentől való elhagyatottság, az Isten-távolság ítéletét. Ugyanakkor utolsó fohászával mégis bizalommal kapaszkodik az őt ideiglenesen eltaszító kézbe. Ez a Kéz még sincs távol. Jelképesen: csak karnyújtásnyira van. Bár az átszögezett kezek nem mozdulhatnak, de a szomjúságtól cserepes ajkak még utolsó sóhajra nyílnak. A megszólítás: „Atyám, a te kezedbe..” a kereszthalálig engedelmes Fiú hűségének koronája. S az atyai kéz nem hagyja a halál börtönében fiát. A Kéz elhengeríti a hatalmas követ, hogy a kereszten még rejtett diadal nyilvánvalóvá váljék: „Győzelmet vettél, ó, Feltámadott!” Nagypénteken se szabad - egyfajta csőlátással - csupán a keresztre szegezni tekintetünket. Ahogy a békéscsabai nagytemplom új oltárképén látható, a golgotái kereszt mögött felsejlenek már Isten új világának fényei, ahogy Bach passióinak végén is ott dereng már a feltámadás hajnala, úgy szabad nekünk is túllátnunk a kereszten. Erre bátorít a harmadik, immár húsvéthajnali miért, amelyet a nyitott sírnál döbbenten megálló asszonyoknak szegez az angyal: „Miért keresitek a holtak közt az élőt?!” Indulhatunk a jó hírrel, amely a 22. zsoltár utolsó verseiben is hangot kap: „Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben... Mert az Úré a királyi hatalom... térdet hajt előtte minden halandó. Az utódok szolgálják őt, beszélni fognak az Úrról a jövő nemzedéknek.” Erre szabadít fel az úrvacsorái liturgia elbocsátó, missziói parancsa, amely útnak indít minket a nagypénteki úrvacsoravétel végén is: „Menjetek el, és hirdessétek az Úr halálát és feltámadását!” Ámen. ■ Gáncs Péter Imádkozzunk! Megváltó Urunk! Köszönjük, hogy értünk vállaltad a kereszt szenvedését és magányát, hogy mi mindig közeledben tudhassuk magunkat. Élő Urunk! Tégy minket halálod és feltámadásod evangéliumának hiteles hírnökeivé az emberek között. Ámen. Oratio oecumenica Urunk, Krisztus kereszthalálára emlékezve érezzük át, hogy nélküled milyen elveszettek vagyunk. Nagypénteken a legnagyobb a távolság közötted és közöttünk. Nagyobb, mint bármikor máskor. Érezzük, hogy a körülöttünk és bennünk lévő gonosz ereje milyen pusztító lehet. Ellopja minden reményünket, és végső kétségbe taszít. Hozzád fordulunk- Urunk, lépj közel hozzánk! Feléd fordulunk mindenkiért, aki szenvedésében a tőled való távolságot éli meg. Betegségben szenvedőkért könyörgünk; azokért, akik életük végén állnak; testvéreinkért, akiket a te nevedért üldöznek; szegényekért, éhezőkért, az erőszak áldozataiért mindenhol a világban; gyengékért, akiket fizikailag és lelkileg bántanak a magukat erősnek érzők; ártaüanokért, akik mások bűnei miatt kapják a büntetést. Azok nevében kérünk, akik már kérni sem mernek -Urunk, lépj közel hozzánk! Azokért imádkozunk, akik nem is tudják, hogy távol vannak tőled. Azokért is könyörgünk, akik - miközben keresik az utat hozzád - messzire tévednek tőled. Furcsa hiedelmek, veszélyes közösségek, áligazságok töltik be szívüket. Míg nem túl késő - Urunk, lépj közel hozzánk! Közvetlen környezetünkért könyörgünk. Egyházunkért, szeretteinkért, magunkért. Mi is sokszor eltávolodunk tőled, legtöbbször észre sem vesszük. Nem tudunk melletted kitartani, és nagy szavaink ritkán válnak valósággá. Péterként csődöt mondunk a kritikus helyzetekben. Akik közelinek gondoljuk magunkat, ilyenkor érezzük meg az elkeserítő távolságot. Mi magunk nem tudunk feléd lépni, bárhogy szeretnénk is, ezért kérünk- Urunk, lépj közel hozzánk! Istenünk, ne légy távol! Ámen. NAGYSZOMBAT - ÉZS 26,12.19-20 Könnytől az ujjongásig - nagyszombati hangulat A szemrehányás jogos, akár diagnózisnak is megfelel, de nem szabad annyiban hagynunk. Éppen azért, mert a tét meglehetősen nagy. Kereszténységünk egy modern kritikusa - nevét szándékosan nem népszerűsítjük - azt a meglepő, de nem egészen megalapozatlan megállapítást tette a minap, hogy a kereszténységnek - függetlenül a felekezetektől - van egy kellemetlen alapbaja, mégpedig az, hogy „eltűnt belőle egy döntő fontosságú elem”, és ezért az élettelenség látszatát kelti. Azt mondja ez a kritikusunk, hogy valójában kár ezért a veszteségért, mert tulajdonképpen csodálatos lehetőség állna a keresztények előtt Jézus személyében és a vele kapcsolatos történetben, de nem élnek vele, és így az elvesztett döntő fontosságú elem nélkül minden csak látszattá válik. Olyan, mintha... de nem az igazi. Ezért nem vonzó. Még csak nem is a hit kiüresedéséről van szó, hanem sokkal többről, és ezért veszélyesebbről. Azért nem a hit kiüresedéséről van szó - így kritikusunk -, mert lebilincselő módon lehet gondolkodni és beszélni az Úr Jézus csodájáról, tetteiről, szavairól, mégis az egészből hiányzik egy „dörítő fontosságú elem”. Mi lehet ez a döntő fontosságú elem? Sokoldalas fejtegetése végén árulja csak el: a döntő fontosságú hiányzó elem nem más, mint az élmény, az átélés valósága, a szent történet lelki megtapasztalása. Véleménye szerint a kereszténység olyan aranytojás, amelynek hiányzik a belseje, a lényege. Mintha valaki lyukat fúrt volna egy tojásba, kiszívta volna belsejét, de a héját feldíszítette volna arannyal, ékszerrel, és ez lenne a hódolat tárgya. Mint a húsvéti tojás? Külső cicoma és belső űr? S ennek oka - így a kritikus -, hogy a keresztények többsége nem éli át élményszerűen a nagypénteket, és ezért a feltámadás ünnepét sem képes ujjongó örömmel tudomásul venni. Lényeget vesztett fásultság ez. Értelemre redukált kereszténység, üres, mint egy elemi logikai következtetés. Ezek után gondoljuk át még egyszer - szívünk mozgósításával - a nagyszombati helyzetet. Most ne törődjünk a világ gátlástalan zajával, az egyre butább politikai blöffökkel, kapcsoljuk ki egy kis időre a tévécsatornákat is. Csak tegyünk kísérletet arra, hogy beleéljük magunkat a nagyszombati helyzetbe. Szent csendben, összekulcsolt kézzel, felemelt lélekkel, figyelmes szívvel. Nagypénteken megemlékeztünk Jézus Krisztus kín- és kereszthaláláról. Ezt a történetet valóban tilos lenne nem átélni, valóban tilos lenne ugyanolyan vasárnapi közömbösséggel ülni a templom padjaiban, ahogy az esztendő közönséges vasárnapjain szoktunk. Vasárnaponként - ha egyáltalán - leülünk a templompadba, és ülünk rezzenéstelen testtartással, pókerarccal, titkon óránkra pillantgatva. Nagyszombat van. Tegnap a passió felidézte Jézus szenvedéstörténetét. Volt, ahol passió-előadásra került sor kedves diákok szimpatikus sutaságával, volt, ahol a veretes szavakat (igéket) elfogódott, ünnepélyes hangon felolvasták. Az nem lehet, hogy ez a különleges történet ne váltott volna ki bennünk nagyon komoly lelki reakciót. Aligha lehet közömbös lélekkel hallgatni azt a démoni sorozatot, amely egy ártatlan és titokzatos személyen történik. Korbács, gúnypalást, töviskorona, pofon, köpés és összeesés a keresztfa alatt a Via Dólorosán. Áll a kereszt a Golgotán, elhangzik a hét szent ige, és végül „elvégeztetett”. Még egy pogány, római, csatákhoz, öldökléshez szokott katonatiszt is beleremegett ebbe a teljesen egyedi történetbe. Mert van abban valami döbbenetes, amikor ártatlan embert végezne^ ki. A nagypéntek folytatása a nagyszombat. A lelkész megérintett lélekkel felolvassa a gyér létszámú gyülekezet előtt az Ézsaiás próféta által megfogalmazott isteni igéket: „Uram, te szerzel nekünk békességet..!’ S milyen meghatóan fenséges nagyszombat estén a még fekete oltár- és szószékterítő keretében hallani az ótestamentumi híradást a halottak életre keléséről és a holttestek feltámadásáról. S a nagypénteki könnyek lassan felszáradhatnak, mert bár még a levegőben vibrál a kereszthalál eseménye, de már az ótestamentumi prófécia is arra biztat, hogy „ébredjetek és ujjongjatok, kika porban laktok!”. Mindez a lélek boldog szárnyalását célozza meg, azaz az idézett kritikus által hiányolt élményt, átélést szándékozik kiváltani, amely bár az intellektuson átszűrődő elhangzott szavakra támaszkodik, de eljutva a rejtélyes szívhez, sugárzó, örvendező élménnyé válik, mert a szó és az élmény között olyasmi a viszony, mint a földben rejtőző, de éltető gyökér és a szél simogatta színpompás virág között. Mert nagyszombat van. Örömünk okát még inkább megélhetjük, ha végre felfogjuk Ézsaiás igéjének segítségével (20. vers), hogy egy óriási veszedelem múlt el fölülünk a nagypénteki történettel. A felszabadulás öröme, a megkönnyebbülés öröme. Csak az élet tud ilyen történetet kitalálni. Mint amikor komoly bajt diagnosztizálnak valakinél. A betegsége súlyos - közük vele -, talán-talán egy műtét segít, de százalékosan nem sok az esély. A lélek viharzó valóságát könnyű lenne leírni. De azt is, amikor a kórházi folyosón ténfergő férfinak szól a főnővér: „Uram, elnézést, ezek nem az ön papírjai, ön egészséges, menjen haza, és vigyázzon NAGYSZOMBAT IGÉJE magára, nincs betegsége, műtétre semmi szükség.” Sír és nevet... Itt és most ez az ige arra tanít, hogy Jézus Krisztus az ítéletet magára vette. S eszünkbe jut a János evangélistánál olvasható gyönyörű jézusi ige: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe’.’ (Jn 5,24) Most az egyszer ne - és ha lehet, máskor se - legyen igaza idézett kritikusunknak: legyen élménnyé Isten drága üzenete. Az ő üzenete, amely arról szól, hogy békességgel kínál meg a súlyos hétköznapok sebző sodrában, hogy az övéi életre kelnek, és a feltámadás a mennyei részünk, mert mindez által kárhoztató ítéletre sem kell mennünk, hiszen Krisztus ítélőszéke előtt megjelenni majd azt jelenti, hogy a kárhozat elmarad kegyelemből. ■ Ribár János Imádkozzunk! Urunk! Kérjük a te Szentlelkedet, hogy ujjongó lélekkel köszönhessük meg neked az ésszel fel nem fogható páratlan ajándékodat, újjáteremtő, üdvözítő kegyelemedet. Kérünk, végezd el bennünk, hogy megismerhessük a megszabadult emberek boldog ujjongását Jézus Krisztus által. Ámen.
