Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-29 / 13. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2009. március 29. » 13 Világ uzsorásai, egyesüljetek! Mi való a templomba? Elnök-püspöki viszonválasz ► A címbéli mondat kérdésként vetődhetett fel mindazokban, akik részt vettek a Magyarországi Luther Szövetség március 19-i rendezvényén, amelyen dr. Zsugyel János közgazdász Luther Márton közgazdasági nézeteit taglalta. Az előadó néhány évvel ezelőtt Reuss András teológiai professzor ösztönzésére kezdett foglalkozni azokkal az írásokkal, melyekben Luther a kereskedelem és a pénzkölcsönzés etikai kérdéseit feszegette. Ezeknek az írásoknak a fő mondanivalójával ismerkedhetett meg a hallgatóság egy kellemes délután során a Deák Téri Evangélikus Gimnázium könyvtárában. Az előadást élénk vita is kísérte. Luther Márton közgazdasági nézetei természetesen csak a kései utókor szemüvegén keresztül értelmezhetők, hiszen a modern kor közgazdaság-tudománya csak bő két évszázaddal később, Adam Smith A nemzetek gazdagsága című művének publikálásával született meg. De a pénzzel és a gazdagsággal kapcsolatos erkölcsi kérdések az ókortól foglalkoztatták a közvéleményt. Különösen előtérbe kerültek Luther korában, amikor az evangélium alapján újraértékelték a keresztény hívek helyzetét a születőben levő polgári társadalom keretei között. Luther Márton az 1524-ben megjelent, a „kalmárkodásról” szóló írásában ismertette és értelmezte a Szentírás ide vonatkozó tanítását, majd tizenöt évvel később Az uzsora ellen prédikáló papoknak adott iránymutatást, hogyan is kezeljék ezeket a kérdéseket az igehirdetésben. Luther Márton szerint a keresztény emberek háromféleképp élhetnek helyesen az anyagi javakkal: Az első mód, amikor engedjük, hogy javainktól erőszakkal megfosszanak. „Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is!’ (Mt 5,40) A második és harmadik mód hasonló ehhez: „Aki kér tőled, annak adj, és aki kölcsön akar kérni tőled, attól ne fordulj el!’ (Mt 5,42) Ha magunkba nézünk, s Őszintén vizsgáljuk lelkiismeretünket, bizonyára felismerjük, hogy e három felszólításnak való megfelelés talán még a Tízparancsolat betartásánál is nagyobb erőfeszítést jelenthet. Luther is megállapítja, hogy az első két mód követése szinte csak a szentek számára lehetséges, s ha általános követelményként fogalmazódna meg, akkor az a kereskedői hivatás gyors felszámolásához vezetne. A kereskedés és a kölcsönadás azonban szükséges dolog, ezért írásaiban Luther ennek helyes gyakorlásához próbál gondolati támaszt adni a keresztényeknek. Kifejti, hogy a kereskedők is hasznos tevékenységet végeznek a közösség számára, s ezért ők is jogosultak méltó bérükre. Áruikat olyan áron kell adniuk, mely tartalmazza ráfordításaikat, kockázatukat és méltó megélhetésük ellenértékét. Luther azt tartja helyesnek, ha áruikat készpénzért értékesítik, ellenzi a hitelben történő árusítást, mivel ez kezességvállalás mellett történik, általában a készpénzfizetéstől magasabb, uzsorakamattal növelt áron. A kezességvállalást azért ítéli el Luther, mivel ez az emberek egymás iránti bizalmán alapul, ami azonban helytelen, mivel bízni csak Isten jóságában, s nem a természetüktől bűnös emberekben szabad. „Ne tartozz azok közé, akik kezet adnak, és adósságért kezességet vállalnak!” (Péld 22,26) - figyelmeztet az ószövetségi igével. A kamatra való kölcsönzés tilalmát számos ószövetségi és újszövetségi igehellyel támasztja alá, például: „...adjatok kölcsön, semmit sem várva érte..!’ (Lk 6,35) Luther Márton közgazdasági tárgyú írásainak legnagyobb részét az uzsora elleni küzdelemnek szenteli, hiszen tudja, hogy a méltányos ár kialakításával kapcsolatos megfontolások könnyebben átültethetők a mindennapokba, mint a kamatszedés elterjedt és elfogadott gyakorlatának radikális tilalma. Azt is tudja, hogy a keresztény emberek kiszolgáltatottsága nagyban megnőne, ha ezeket az alapelveket a gyakorlatba ültetnék, hiszen a világban számtalan lusta és rosszindulatú ember él, s élősködő hozzáállásuk hamarosan a társadalmi együttélés alapjait veszélyeztethetné. Nagyban számít ezért a világi hatalom erejére, mely kényszerítő erővel, „a pallos hatalmával” gondoskodna az együttélés normáinak betartásáról. Sok illúziót azonban Luther sem táplál a világi hatalom erejével és főleg szándékaival kapcsolatban, hiszen Ezékiel szavai szerint: „A fejedelmeket és kereskedőket, az egyik tolvajt a másikkal, mint ólmot és ércet megolvasztja." (Ez 22,20) A kereskedők és uzsorások szándékait illetően is pesszimista, s kevés esélyt lát arra, hogy önszántukból megtérjenek és felhagyjanak gonosz gyakorlatukkal. De Luther hirtelen fordulattal kiutat kínál a zsákutcából. Az uzsora ellen prédikáló papoknak azt ajánlja, hogy hívják fel a hallgatóság figyelmét egy olyan „gazdag emberre”, akit bátran s korlátlanul kiuzsorázhatnak. Ez az Isten, a menny és föld alkotója, aki Fián keresztül ajánlja nekünk az evangéliumot: „Adjatok, és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott mértékkel adnak öletekbe!’ (Lk 6,38) Magyarázatként hozzáteszi: „Aki könyörül a nincstelenen, az Úrnak ad kölcsön. Hol vagytok, ti nyerészkedő, kielégítetlen uzsorások? Aki itt jön, és megfizet nektek életetekért bőségesen, itt és ott is örökre, a felebarát minden sérelme nélkül, akik miatt ti az átkozott uzsorátokkal együtt gyilkosok, tolvajok, ravaszok és a legellenségesebb, megvetett emberek vagytok a földön, s ezenkívül testeteket és telketeket örökre elveszítitek, és kiuzsorázott javaitokat meg nem tarthatjátok, s a harmadik földre se tudjátok átmenteni. De itt szent uzsorások lehettek, akik az Isten, minden angyal és ember szeretetét és méltóságát megkapjátok, és az uzsorátokat sosem tudjátok többé elveszíteni.” így legyen! Világ uzsorásai, egyesüljetek! Az előadást követő vita során felmerült, hogy Luther Márton gondolatai öt évszázad távolából is meglepően frissnek hatnak. Bár nem közgazdaság-tudományi fejtegetések, a mai olvasó számára is elfogadhatóak és akár szakmailag is érvényesek. Felmerült, hogy az egyházak társadalmi elfogadottságának hiánya többek között abból is ered, hogy a közvélemény előtt nem ismert az ezekhez hasonló, nem tisztán teológiai vonatkozású kérdésekben elfoglalt egyházi álláspont. Hiányzanak a gyakorlatban is jól használható életvezetési tanácsok és állásfoglalások. Végül megfogalmazódott a rendszerváltozás időszakában érzékelhető tétovázásunk, bénultságunk kritikája is. Ez különösen Luther Márton munkásságának ismeretében fájó hiányosság, aki a szószéken és írásaiban is kifejtette véleményét az akkori kor aktuális kérdéseiről, sőt arra is volt ideje és ereje, hogy az alsó papság kezébe érvelési vezérfonalat adjon, hogy a gyülekezeti tagokban felmerülő kérdéseket elvi alapon, de gyakorlati irányultsággal válaszolhassák meg. ■ Dr. Zsugyel János ► Mi való a templomba?címmel állásfoglalással fordult hazai gyülekezeteinkhez egyházunk püspöki tanácsa. A március 15. alkalmából megszövegezett dokumentum szokatlanul élénk visszhangot váltott ki. Krühling Dániel nyugalmazott bonyhádi esperes-lelkész véleményével két héttel ezelőtt az Evangélikus Élet olvasói is találkozhattak ezeken a hasábokon. „Viszonválaszra” egyházunk elnök-püspöke, Ittzés János vállalkozott...- A lapban megjelent és a szóban tolmácsolt vélemények olvastán-hallatán az az érzés erősödött meg bennem, hogy már megint elkéstünk. Elkéstünk, mert az állásfoglalásban érintett kérdésekről már legalább húsz évvel ezelőtt szólnunk kellett volna oly módon, hogy az irányt mutasson gyülekezeteinknek, presbitereinknek. Magam már a nyolcvanas évek végén konfliktusba kerültem akkori gyülekezetem néhány tagjával, amikor felvetették egy második világháborús emléktábla templomi elhelyezésének gondolatát. Én kezdettől azon a véleményen voltam, hogy ezt templomtérbe nem szabad behelyezni. Azt is elmondtam, hogy ha tehetném - s ha ezzel senkit nem bántanék meg -, a meglévő emléktáblákat is kihelyeztetném a külső templomfalra. Hogy liturgikus térbe ne kerüljenek ilyen táblák, az számomra magától értetődő. Vonatkozik ez a nemzeti zászlókra is. De a március 15- i állásfoglalásunkban nemcsak azt írtuk le, hogy bizonyos dolgok nem valók a templomba, hanemjavasoltuk azt is, hogy a templomfalra - kívülről - mindenütt tűzzék ki a nemzeti lobogót. Tehát meg kell tudni különböztetni a templomot mint középületet és mint szakrális teret. Amit Krähling Dániel szóvá tesz, az tökéletesen érthető. Lelkipásztori szempontból az ember számos dolgot nem tud megtenni, vagy nagyon óvatosan kell, hogy megtegyen. Talán ki kellett volna egészíteni mondandónkat azzal, hogy a püspöki tanács nem valamiféle purifikátorként kívánja „kifüstöltetni” a templomokból a liturgikus térbe nem illő, im oda a szeretet adományaként bekerült, megszokott tárgyakat, adományokat. Természetesen nagy tapintatot igényel ez a fajta tudatformálás. Reményeink szerint állásfoglalásunk ugyanakkor elindíthat egy olyan beszélgetést a gyülekezetekben, presbitériumokban, amelynek eredményeként kiteszik a templom homlokzatára a bent lévő zászlót. Vagy azt mondják, hogy műanyag virág helyett inkább legyen élő virág az oltáron. Tehát az igényesség felébresztése volt az egyik célunk. Hogy tudatosodjék: a templom nem a személyes ambíciók, személyes ajándékozási vágyak mindenfajta gyümölcsét befogadó tér. Javasoljuk, hogy az adományozók mindig előre egyeztessenek a lelkésszel vagy a presbitériummal. így' meg lehetne előzni a félreértéseket, a nehezen kezelhető helyzeteket.- Az Evangélikus Élet ugyan az állásfoglalással több ponton vitatkozó véleménynek adott helyet, de sokan bizonyára örültek annak, hogy a püspöki tanács egy ilyen eligazító, testületi megnyilatkozást tett. Hiszen sokan kifejezetten kívánatosnak tartanák, ha egyházunknak is volna egyfajta „tanítói hivatala”... Ha azonban az egyházvezetői állásfoglalás nem kötelező érvényű határozat, akkorfel kell tennem a kérdést, valójában mi a műfaja ennek a dokumentumnak...- Hivatalos állásfoglalás - tanácsolási szándékkal. Az evangélikus tradíció alapján ennél többet nem is igényelhetünk magunknak. Nálunk nincs tanítóhivatal, és valljuk meg őszintén, csak nem régóta kezdünk túl lenni azon, hogy egy püspök vagy a püspöki tanács megszólalása ne legyen - hogy így mondjam - „kontraproduktiv”.- A szakrális tér megtisztításának a szándékát olyan nagyon azért senki sem veheti rossz néven egyházi vezetőktől. Az állásfoglalás időzítése azonban talán nem volt a legszerencsésebb...- A magyarországi történelmi keresztény egyházak az elmúlt évtizedekben nem egységesen alakították ki viszonyukat a nemzeti szimbólumok használatához. Lehetséges, hogy a tárgyak szintjén talán mi vagyunk a legkevésbé nemzeti jelleggel bíró felekezet. Én azonban nem érzek meghasonlást a magam személyében, mert meggyőződésem, hogy ha a horizontális síkot a vertikális síkba csúsztatjuk, a vertikális, transzcendens kapcsolatunk gyengül. A minap külföldi utamon odajött hozzám valaki, aki úgy kezdett beszélni egyik testvéregyházunk nemzetmegtartó szolgálatáról, hogy sugárzott belőle az üdvösség reménysége. Ez azonban hatalmas teológiai tévedés! A nemzet boldogsága nem azonos az üdvösséggel, az egyház nem akkor tölti be Jézus Krisztustól kapott küldetését, ha a nemzetet „őrzi” Nem azt mondom, hogy az egyháznak nincsen ilyen szerepe, de el kell választani, meg kell tudni különböztetni a dolgokat. Ahol horizontális, világi értékek lesznek a szakrális tér féltve őrzött tárgyaivá, ott elhomályosulhat a mennyei távlat. Hogy akkor mégis mi maradjon meg és mi ne a templomban? Ha furcsán hangzik is, én a határt ott vonnám meg, hogy amit a hivatalos műemlékvédelmi rendelkezések bent tartandónak ítélnek, azok maradjanak, hiszen azokhoz nem tudunk hozzányúlni.- A horizontális és a vertikális sík egymásba csúszására tulajdonképpen egy igen fontos liturgiái ponton is van példa az evangélikus templomokban. Az oratio oecumenica esetében, amelyet éppenséggel az oltártérben mond el a lelkész. Ez az imádság arra hivatott, hogy - egyebek mellett - nemzetféltő aggodalmainkat is az Isten elé vigye. Püspök úr nem érzi ellentmondásosnak, hogy miközben a „profán tárgyakat” száműzzük a szakrális térből, a liturgia maga ad lehetőséget arra, sőt előírja, hogy egymásba csúsztassuk a síkokat...?- A horizontális és a vertikális egymásba csúszása valójában már bő kétezer évvel ezelőtt az inkarnációban megtörtént - a valóságos Istenként és valóságos emberként közénk jött Megváltóban. De én azt gondolom, hogy amikor zsoltárokban, imádságban emberi életünk problémáit, társadalmi életünk nehéz kérdéseit Isten elé visszük, akkor nem történik meg ez az egybecsúszás. Egy zászló nem azonos egy imádságban elmondott, nemzetért való könyörgéssel. De ismétlem: kifejezetten javasoltuk, hogy a nemzeti lobogók kerüljenek ki a templomok homlokzatára.- A szakrális tér megtisztításának püspöki célkitűzéséről az olvasónak persze eszébe juthat, hogy az evangélikus püspökök időről időre megáldanak, felszentelnek legkülönbözőbb dolgokat...- Talán a liturgikus könyv második kötetének megjelenése lesz jó alkalom arra, hogy egyházunk népe számára ebben a kérdésben is kiadjunk püspöki állásfoglalást. Én mindenesetre régóta javaslom kerületünk teológusainak, hogy ha szentelésükre készülnek, akkor lelkészszentelésre, ne pedig lelkészavatásra hívják szeretteiket. Bizonyos tárgyakat, épületeket - például óvodát, iskolát vagy mondjuk börtönt - nem szentelünk. A zászlót sem szenteljük, hanem megáldjuk, ami azt jelenti, hogy áldást kérünk azokra, akik számára az a zászló az egybetartozás jelképe. Az áldást tehát nem a tárgyra, hanem azokra kérjük, akik arra a tárgyra egyfajta szimbólumként tekintenek.- Eszerint a megáldott zászlónak sincs helye a templomtérben?- A kérdés jogosnak tűnhet, hiszen úgy fest, mintha a megáldott tárgy maga is áldást hordozna. De ez nem így van. A szakrális térben az istentisztelet folyamán csak a kifejezetten Isten szolgálatára felszentelt tárgyaknak van funkciójuk: a templom berendezésének, az úrvacsorái eszközöknek... Hogyan is hangzik a szentelési formula? „Az Úrnak szentelt legyen!” km a zászló esetében nem ez hangzik el, hanem az, hogy „legyen áldás” azon a közösségen, amelyik azt az egybetartozás jelképeként megalkotta, és így tekint rá... ■ T. Pintér Károly
