Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-22 / 12. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2009. március 22. *■ 5 Afganisztán - magyar szemmel Beszélgetés Fekete Dániellel, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet munkatársával ► Afganisztánról nagy valószínűséggel elsőként a 2001. szeptember 11- i terrorcselekmények felbujtójaként számon tartott Oszama bin Laden jut az eszünkbe. Aztán eltűnődünk, hol is találjuk meg a térképen, a híradások hallatán pedig megállapítjuk, hogy ez a még mindig háború dúlta közép-ázsiai ország nem éppen az egzotikus nyaralások célpontja. Fekete Dániel, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet (MOSZ) munkatársa sem ilyen „indíttatásból” töltött ott másfél évet... Téglagyár - „nem alamizsnát osztottunk közöttük, hanem munkalehetőséget teremtettünk nekik”- Mindig is foglalkoztatott a gondolat, hogy hosszabb-rövidebb ideig valamelyik harmadik világbeli vagy fejlődő országban dolgozzak. Szerettem volna kipróbálni magam, hogy helyt tudok-e állni. A 2004. évi szökőár után néhány hónapot Srí Lankán töltöttem. Akkor - négy nappal a cunamit követően - egyik pillanatról a másikra találtam magam a katasztrófa helyszínén. Sokkoló élmény volt. De gyorsan kellett cselekednünk, és ilyenkor nincs idő a töprengésre.- Az afganisztáni megbízás ezzel szemben nem érte váratlanul...- Indulás előtt sokat beszélgettem azokkal a kollégáimmal, akik huzamosabb időt töltöttek már kint. Tanácsokat adtak, hogy mit vigyek magammal, vagy hogy mire figyeljek majd bizonyos helyzetekben. De teljesen nem lehet felkészülni egy ilyen utazásra, hiszen egy merőben más világról beszélünk... Kisebb megszakításokkal 2007 áprilisától 2008 októberéig dolgoztam Baghlan tartomány fővárosában, a körülbelül száznegyvenezres lélekszámú Pol-e Khomriban. Időm nagy részét ott töltöttem, de természetesen többször jártam a segélyszervezet másik központjában, Mazar-e Sharifban, illetve Kabulban is.- A MOSZ észak-afganisztáni tevékenységéről rendszeresen hírt adunk az Evangélikus Életben, de azért összefoglalná röviden?- Ottlétünk első szakaszát a gyors segítségnyújtás, a humanitárius segélyezés jellemezte. A tálib rezsim megdöntése után, 2002-ben a külügyminisztériumi segélyszállítmány szétosztására kértek fel bennünket. Élelmiszert, ivóvizet, sátrakat, takarókat juttattunk el az emberekhez. A közvetlen életveszély múltával kezdődhetett el az a fejlesztési munka, amely már az életkörülmények javítását célozta. Harmincévnyi háborús helyzet után - például - az oktatás és a mezőgazdaság támogatásával, infrastrukturális beruházásokkal, munkahelyteremtéssel a normalizálódást próbáljuk elősegíteni. Ez persze nem megy gyorsan, lépésenként haladunk előre.- Mi volt a konkrét feladata?- A fejlesztési munkák irányítása, koordinálása, összefogása, valamint kapcsolattartás, egyeztetés partnereinkkel, a többi NGO-val (non-governmental organization, azaz nem kormányzati szervezet - a szerk.) és az önkormányzatokkal. Főként csak a munkámhoz kapcsolódóan mozdultam ki az irodánkból, mivel a biztonsági helyzet sem olyan, hogy nyugodtan lehessen sétálgatni az utcákon. Az ország déli részében még most is háború van, és az utóbbi másfél-két évben északon is rosszabbodott a helyzet, nőtt az öngyilkos merényletek és a robbantások száma.- Volt közvetlen életveszélyben?- Előfordult, hogy az irodánktól néhány utcányira lévő börtönből megszökött néhány rab, és az üldözésük közben lövöldözés tört ki a környékünkön, de olyan atrocitás, amely kifejezetten a segélyszervezet ellen irányult volna, mind ez idáig nem volt. A legtöbb támadás célpontja a katonaság és a rendőrség; nemcsak ezért, de - bár tartjuk velük a kapcsolatot — nem a magyar honvédség táborában élünk, hanem bent a városban.- Ha már a várost említi: milyen a helyiek élete?- A legtöbben vályogházakban élnek. A viszonyokról sokat elárulhat az, hogy miután hazajöttem, az első időben rendre megdöbbentem azon, hogy este tíz után is van áram... A menekültek és a visszatelepültek táboraiban még szűkösebbek a körülmények. De a nehézségek ellenére mindennapi életet próbálnak élni az emberek! Erős életösztön munkálkodik bennük. Soha nem gondolják, hogy nincs tovább. Kitartóak; ha valami nem sikerül, újrakezdik. A lakosság túlnyomó többsége a mezőgazdaságban dolgozik, egyszerűen azért, mert itt kap munkát. Az afgán azonban alapvetően kereskedő nép. A piac legalábbis mindig nagyon hangos és élénk...- Ez az arab világot idézi... Jól sejtem, hogy a vallás az itthon tapasztalhatóhoz képest sokkal nagyobb szerepet kap a mindennapokban?- Az iszlám valóban az élet minden területén jelen van. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a müezzin hangja naponta ötször imára hívja az embereket. De a megbeszélések, tárgyalások is egy-egy Korán-idézet felolvasásával kezdődnek, nem beszélve az ünnepségekről, alapkőletételekről, épületátadásokról. Rengeteg olyan kifejezésük van, amely a valláshoz kötődik; gyakran mondják, hogy minden Allah akaratából történik.- Elképzelhető egyáltalán közöttük az istentagadás?- Nem jellemző. Némelyek természetesen kevésbé gyakorolják a vallásukat, de olyan emberrel nem találkoztam, aki megkérdőjelezte volna Allah létét.- A MOSZ, bár a hazai református, evangélikus, metodista, unitárius és ortodox egyház alapította, nem missziónál...- A humanitárius segélyezés és a fejlesztési munka nem a hittérítés céljával zajlik! Alapelvünk, hogy nemre, nemzetiségre, vallásra és világnézetre való tekintet nélkül segítünk a bajba jutottaknak és a legrászorultabbaknak. Afganisztánban is odafigyelünk arra, hogy ne sértsük meg a helyiek meggyőződését. Például nem az itthon megszokott, kör alakú és a keresztet ábrázoló lógónkat használjuk, hanem csak a HIA betűszót, amely szervezetünk angol nevéből - Hungarian Interchurch Aid - alakult. Magánemberként nem kérkedtem keresztény hitemmel - de titkolnom sem kellett. És soha nem éreztem, hogy furcsán néztek volna rám azért, mert nem muzulmán vagyok. Kedvesek, barátságosak, nyitottak voltak velem.- De biztosan volt egy határ, hogy mennyire engedték közel magukhoz...- Nehéz ezt pontosan megállapítani... Mindenesetre a közvetlen munkatársainkkal az átlagosnál szorosabb kapcsolatot sikerült kialakítanom. Időnként nyíltan beszélgettünk olyan témákról is, amelyek gyakran még az egymás közötti társalgásaik során is tabunak számítanak. Ilyen például a családon belüli erőszak vagy a gyermekek bántalmazása.- Tenni is tudott valamit ezek ellen?- Mint mondtam, meglehetősen ritkán kerülnek nyilvánosságra ezek a dolgok. A társadalom rendkívül családcentrikus; ha külső fenyegetést éreznek, összezárják soraikat, és megvédik egymást. Kívülállóként - mert mégiscsak az voltam - ezekben a kérdésekben nehéz eredményt elérni. Elsősorban az iskolai oktatásnevelés lehet az a terület, ahol a különféle példák, életvitelek megmutatásával, megismertetésével változtatni lehet a „hagyományokon” A MOSZ afganisztáni jelenlétének is ez a lényege. A helyi körülményekből, adottságokból, kultúrából kiindulva, a szokásokra, tapasztalatokra és szükségletekre építve próbáljuk formálni a szemléletüket, és próbálunk új lehetőségeket adni a kezükbe. Az egyik legnagyobb sikerélményként éltem meg, amikor a visszatelepültek táborában az új, száz embert foglalkoztató téglagyár átadásakor azt láttam az embereken: értették és értékelték, hogy nem adományt vittünk nekik, és nem alamizsnát osztottunk közöttük, hanem munkalehetőséget teremtettünk nekik, és így segítettük őket abban, hogy talpra tudjanak állni.- Afganisztáni tartózkodásából azért, gondolom, nem csak a helyiek „profitáltak”...- Csakugyan sokat tanultam belőle. Említettem már az afgánok kitartását. Ma már én is másképp viszonyulok a feladatokhoz; bátrabban nézek szembe azokkal, amelyek korábban megoldhatatlannak vagy legalábbis nehéznek tűntek. Tudom, hogy kell és lehet megoldást találni a problémákra. A csapatmunkára is más szemmel tekintek, itthon a segélyszervezet „főhadiszállásán” több mint húszán dolgozunk. Kint - bár a helyi munkatársak száma bő harminc fő, és nagy projektek esetében ez a szám eléri a hatvanat is - a MOSZ képviseletében néhány magyar műnkatársammal közösen irányítottuk a programokat, de volt úgy is, hogy hetekig egyedül kellett helytállnom. Ilyenkor azért hiányzott valaki, akivel rögtön megoszthattam volna a gondolataimat, az ötleteimet, a kérdéseimet. Úgy gondolom, hogy a határozottság, az elkötelezettség és a céltudatosság fontos emberi tulajdonságok ebben a szakmában, hogy megfelelő felelőséggel helyes döntéseket tudjunk hozni szükséghelyzetben lévő emberek megsegítéséért.- Visszamegy?- Egy-egy ellenőrző villámlátogatásra, ha szükség van rá, elképzelhető, hogy igen. De most nagyon tudom értékelni, hogy itthon lehetek. ■ Vitális Judit Mezőgazdasági képzés Fekete Dániel oklevelet ad át a mezőgazdasági képzés résztvevőinek
