Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-22 / 12. szám
6 •* 2009- március 22. élő víz Evangélikus Élet MAI MEGTÉRÉSEK 4. „Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket” Szerkesztőségi beszélgetés dr. Fabiny Tibor professzorral, az Irányváltás című sorozat szervezőjével ► Élénk visszhangot váltott ki a Károli Gáspár Református Egyetemen az elmúlt év őszén rendezett, Irányváltás című sorozat, amelynek dr. Fabiny Tibor volt az ötletgazdája és szervezője. Olvasóink is örömmel fogadták azt a három bizonyságtételt, amelyet Mai megtérések feleimmel közöltünk előző böjti számainkban. A sorozat befejezéseként most a házigazdát kérdeztük az Evangélikus Élet szerkesztőségében - mindenekelőtt arról, hogy milyen személyes indítékok késztették a sorozat megszervezésére.- Édesapám sokszor mesélt nekünk megtéréséről, amely a háború utáni lelki ébredés idején történt. Gyermekkoromban is szerettem lapozgatni egyik fényképalbumát, amely drámai erővel jelenítette meg a különbséget „tékozló” ifjúsága és újjászületett élete között. A fényképalbum egyik oldalán ez állt: „Vita antiqua - ante conversionem” (A régi élet - a megtérés előtt). A fényképen elegáns világfiak egy csinos fiatal hölgy társaságában ülnek egy (ál)repülőgépen, mintha ezzel egy korszak világa is elrepülne... Az album másik oldalán ez olvasható: „Új kezdet: Krisztus Uram szolgálatában” Apám, az egykori társasági úri fiú a képen fekete öltönyben, tiszta arccal, őszinte komolysággal, kezében a Bibliával hirdeti Isten igéjét. Már nem nagyvárosi szalonhölgyek repdesik körül, hanem egyszerű vidéki parasztemberek hallgatják áhítattal az igemagyarázatát. Micsoda különbség! Ez a fényképalbum számomra mindig Az ember tragédiájának római jelenetét juttatja eszembe. Még gyermekként, amikor először láttam a darabot a Nemzeti Színházban, mélyen emlékezetembe vésődött a jelenet. Az előadásban a kéjencek és a kéjhölgyek orgiája végén a háttérből fokozatosan jelenik meg a kereszt Péter apostol kezében: „Te nyomorú faj! - Gyáva nemzedék...” Micsoda kontraszt! A régi és az új világ, a régi és az új élet között! Micsoda megpróbáltatások és tragédiák árán derül ki, hogy a valóság alapvetően más, mint korábban hittük!- Ön tehát ébredési keresztény családból származik...- így is mondhatjuk. Édesapám korabeli leveléből tudom, hogy 1955 tavaszán, közvetlenül a születésem előtt a szüleim nagyon sokat imádkoztak értem, s igen komolyan vették azt a bibliai igét, hogy „minden elsőszülött fiú az Úrnak szenteltessék”. Születésem után egy tábori püspök kocsiján vitt le bennünket Budapestről a csöglei parókiára. Volt lelkész, aki ezt a gesztust „a liberális teológiának a pietizmus feletti győzelmeként” értékelte. Apám - mint írta - inkább a szeretet győzelmét látta ebben a megnyilvánulásban. Mindazonáltal igaz egy híres evangélizátornak az a megállapítása, hogy „sem a nevelési, sem az ébredési keresztyénség nem biztosítja az üdvösséget, mert az üdvösségnek egyetlen alapja van: az élő hittel elfogadott bűnbocsátó kegyelem” Nem szabad tehát lebecsülni a „nevelési kereszténységet” - ahogy én nevezem: a polgárkdreszténységet -, és nem kell idealizálnunk az ébredési kereszténységet, az én szóhasználatomban: a drámai kereszténységet sem. Az ébredési kereszténységnek is vannak komoly kísértései és teológiai buktatói.- Hogyan élt az ötvenes években egy falusi evangélikus lelkészcsalád?- Hárman vagyunk testvérek: Hanna két évvel, Tamás négy évvel fiatalabb nálam. Családi életünket az anyagi szegénység és a hit gazdagsága jellemezte. Édesapám számára a gyülekezet volt az első, a család a második. Ekkoriban szinte benne éltünk a Biblia világában: az egyes bibliai történeteket külföldről kapott képek segítségével - amelyeket mi, gyerekek „szent képeknek” neveztünk - nagyon hamar elsajátítottam. Talán ezzel magyarázható, hogy évtizedekkel később a Biblia Pauperummal is foglalkoztam a tipológiáról szóló angol nyelvű könyvemben. Kilencéves voltam, amikor Csögléről Miskolcra, tizenhárom, amikor Miskolcról Budapestre kerültünk.- Az Ön számára tehát gyermekkorától kezdve természetes dolog volt a keresztény hit?- Á, dehogy! A hit sohasem természetes; a hit nem „natura” azaz természet, hanem „gratia”, azaz kegyelem. Még Miskolcon - apám parókusi szolgálatának utolsó évében! - konfirmáltam, majd Pesten szorgalmasan jártam a Deák téri ifjúsági órákra. Ám lelki fejlődésemnek inkább az adott lökést, hogy tizenhat éves koromban kijutottam Angliába, s ott fiatal testvérek körében komolyan kezdtem tanulmányozni az Újszövetséget. Különösen János evangéliuma ragadott meg, azon belül is Jézus búcsúbeszéde: o énbennem - én őbenne - én bennetek - ti énbennem... Londonban élt a mély hitet sugárzó „Mária néni” - Bruck Andorné -, akinek számos magyar evangélikus lelkészcsalád kimondhatatlan hálával tartozik. Úgy mentem mindig hozzá, mint lelki nagymamámhoz. A londoni magyar evangélikus lelkész adta kezembe Vájt a Vilmos Krisztus követése című teológiai tanulmányát, amely eszméltető volt számomra. Akárcsak a francia katolikus pap, Michael Quoist, akinek a könyveit rongyosra olvastam akkoriban.- Oly kézenfekvőnek tűnne, hogy a fiú követi az apját - miért nem ment teológiára az érettségi után?- Úgy éreztem, a hitem még nem eléggé erős, másrészt taszított az egyházi élet visszássága, amelyet elég közelről láthattam. Ekkoriban Adyval vallottam: „Hiszek hitetlenül Istenben”. Tanulni akartam, s akkoriban inkább olyan tudást szomjúhoztam, amilyet egy bölcsészkar nyújthat.- Mit jelentett bölcsésznek lenni a hetvenes évek másodikfelében?- A bölcsészpálya választása az idealizmusra mondott „igent” jelentette. Aki ilyen helyre jelentkezett, azt a materiális jólét, a gazdagság iránti vágy már nem kísérthette. Itt egy másik kísértőt kellett legyőzni. A szakmánkban ezt így hívják: becsvágy, dicsőség, hírnév, karrier. Ha szabad szellemi emberek leszünk, talán legyőzhetjük ezt a minket oly gyakran csiklandozó ellenséget.- Gyakorolta hitét egyetemistaként?- Az egyetem első évében a budavári ifjúságba jártam. A Gáncs Péter vezette szombati közösség élőnek és modernnek tűnt. Személyiségem emberi szempontból sokat fejlődött: mások előtt megnyíltam, népszerű voltam. Ám a bölcsészvilág hatása is felerősödött. Az istenkeresés útján tehát nem jutottam sokkal tovább. Az egyetem utolsó éveiben filosz hetykeséggel így definiáltam magam: „protestáns keresztény szabadgondolkodó” Hangsúlyos volt mindhárom szó: az első az igazság iránti elkötelezettséget, a második a keresztény hagyományt, a harmadik pedig az emberi szabadságot jelentette. Ez idő tájt a toleranciáról írtam a szakdolgozatomat. Fabiny Tibor anglista irodalomtörténész, világi teológus, a Károli Gáspár Református Egyetem és az Eperjesi Egyetem professzora. Tanulmányait 1974-1980 között végezte az ELTE angolkönyvtár-összehasonlító irodalomtudomány szakán. 1983-1986 között elvégezte az Evangélikus Teológiai Akadémia levelező tagozatát, 2003-ban lelkészvizsgát tett. 1980 őszétől aszegedi József Attila Tudományegyetem, 1994-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2006-tól a Károli Gáspár Református Egyetem Angol Tanszékén tanít. Kutatási területe Shakespeare és az angol reneszánsz, az angol reformáció, a Biblia értelmezésének története. 1993-tól vezeti a Hermeneutikai Kutatóközpontot, a Hermeneutikai Füzetek című sorozat szerkesztője. The Lion and the Lamb (Az oroszlán és a bárány) címmel 1992-ben a Macmillan Kiadónál jelent meg könyve a bibliai tipológiáról. Jelenleg a Budai Egyházmegye felügyelője, a Magyarországi Luther Szövetség elnöke, az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület világi elnöke.- Talán fokozatosan eltávolodott a hittől?- Igen, eltávolodtam attól, amit „első naivitásnak” neveznek. Élveztem, hogy „világi” vagyok, házibulikra jártam, udvaroltam. Intellektuálisan inkább a filozófia vonzott, s nem az akkor avíttnak tűnő teológia. Dosztojevszkijt, Niétzschét és a modern egzisztencialistákat olvastam, akikről egyébként még középiskolás éveimben a Deák téri ifjúsági órákon hallottam. Apám egyszer az autóban, amikor csak ketten voltunk, jelezte, hogy röviden beszélni szeretne velem. Donáth Lacitól a teológián ugyanis azt hallotta, hogy én túlságosan liberális nézeteket hirdetek a Bibliáról. S ekkor apám kissé parancsoló hangon emlékeztetett, hogy a Biblia igenis Isten beszéde, nekünk, keresztényeknek: zsinórmérték. Én magamban mosolyogtam, mert úgy éreztem, apám „letudta a kötelességét” elmondta, amit el kellett mondania. Ez volt tehát az első naivitás utáni „szabadelvű korszakom”.- Hogyan jutott vissza a hithez, a „második naivitáshoz”?- 1979 őszén, az egyetem utolsó évében az MTA Irodalomtudományi Intézetében személyesen is találkoztam egy hírből már régóta ismert, egy évvel felettem végzett katolikus fiatalemberrel, akiről tudtam, hogy a Vigíliának is dolgozik, és Simone Weilt fordít. Pillanatok alatt tartósnak ígérkező barátság szövődött közöttünk. A fiatalember egy bölcsészekből és zeneakadémistákból álló körbe hívott, ahol a Bibliáról beszélgetnek. A beszélgetéseket egy értelmes és hiteles lelkésznő vezette, aki első találkozásunkkor elmondta, hogy édesapám tanította az Evangélikus Teológiai Akadémián. Amikor megkérdeztem, hogy most hol szolgál, ezt felelte: „Én adventista vagyok.” A barátommal és feleségével való szellemi kapcsolatot nagyra értékeltem - ebben az időben tőle kaptam meg kéziratban a gondolkodásomra nagy hatást gyakorló Hamvas Béla írásait is -, ezért „tartózkodó érdeklődéssel” kéthetente eljártam ezekre az alkalmakra. De azért is, mert hamarosan rá kellett jönnöm arra, hogy mennyire nem ismerem a Bibliát. A lelkésznő szabadságomat tisztelve a teljes Bibliát nyitotta ki számomra, anélkül hogy (át)térítési szándékot tapasztaltam volna részéről. Mindezért a mai napig hálás vagyok neki. Valóban úgy éreztem, hogy értelmem kitágul: a számomra eladdig kopott vagy halott szavakat, mint „teremtés”, „megváltás”, „üdvösség’! megérintette az élet leheleté. Összefüggések világosodtak meg és sok minden a helyére került. Már egyetemi tanársegéd voltam a szegedi egyetemen, s talán ezért is ütött annyira szíven egy ige, amit akkoriban a Zsidókhoz írt levélben olvastam: „Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, a kiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre’.’ (5,12; Károli-fordítás) Igen, nekem, a Niétzschét büszkén olvasó, Shakespeare-t tanító egyetemi oktatónak a Szentírás előtt meg kellett alázkodnom. Rájöttem, hogy a hit olyan, mint egy idegen nyelv, amelyet nagyon könnyen felejt az ember. Ezért van szükség arra, hogy valaki az „Isten beszédeinek alapelemeire” tanítson bennünket, hogy megértsük a hit nyelvén, mi az alany, mi az állítmány. Nem elvont filozófiára - kemény eledelre -, hanem a hit egyszerű táplálékára - tejre - van szüksége az én lelkemnek. Mert az újjászületett ember - csecsemő. Egzisztenciálisan is megtapasztaltam a helyrekerülést. Huszonöt évesen komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy Nyugatra menjek, s ott világiként majd teológiát tanuljak. Ám közben a szegedi egyetemtől meghívást kaptam, s ezt jelnek tekintettem: idehaza van a helyem.- S ekkor egy csapásra minden megoldódott? Nem. Én nem tudok olyan „napra, órára” történő megtérésről beszámolni, mint a kolléganőim. Számomra a megtérés folyamat, amely sokszor kemény és keserves küzdelmekkel is jár. Az történt ugyanis, hogy a barátom végül a családjával csatlakozott a lelkésznő közösségéhez, s ezen a ponton barátságunk tragikusan megszakadt. Mintegy fél éven át számos teológiai tartalmú levélben próbáltam őket visszatartani, ám ez nem sikerült. Magamnak is meg kellett fogalmaznom, hogy miben nem értek velük egyet: bíráltam a szó szerinti bibliaértelmezésüket, a kizárólagosságukat és az egyoldalúan profetikus látásmódjukat. E teológiai küzdelemben viszont én sokat fejlődtem és formálódtam. A barátommal való találkozás, eszmecsere, majd konfrontáció Isten segítségével teológust érlelt belőlem. E találkozás nélkül aligha kerültem volna kapcsolatba a bibliaértelmezés tudományával, a hermeneutikával. A baráti kötelék elszakadása után, 1983 őszén jelentkeztem az Evangélikus Teológiai Akadémia levelező tagozatára. Tanulmányaim végzése közben otthon éreztem magam, s boldog voltam.- Hogy talált vissza az evangélikus egyházba?- Ordass Lajos püspök Krisztusról tanúskodó példaadó hitének, a „megállás szimbólumának” felfedezése és az elnyomatás és üldözés idején hitükhöz hűséges, a világnak nem behódoló lelkészi és világi életutak megismerése segített abban, hogy egyházamban megmaradhattam. Ez az az egyház, amit az ember csak a hit szemével lát. Luther szerint is a „kereszt” az egyház egyik ismertetőjele. „A kereszt teológusa azt látja, ami a valóság.” A keresztény, Krisztuskövető élethez hozzátartozik a küzdelem és a szenvedés: „Mert Krisztus egyháza e világon igazából csakis küzdelem árán maradhat fenn, vagyis minden pillanatban meg kell harcolnia a fennmaradásért...” (Kierkegaard) A benső boldogságot a helyrekerülésemben tapasztaltam meg. Ez nem valami „állást” jelentett, hanem benső tartást és bizonyosságot.- Tudná summázni, mit jelent Ön számára az „irányváltás”?- Azt, hogy én először „kinőttem” az egyházamból, majd érettebb fejjel fokozatosan „belenőttem’! Mert - s ezt üzenem az olvasóknak - az egyház nem egy provinciális intézmény, „szubkultúra” „a világ része” ahogy ezt erőteljesen sugallták, sőt még ma is sugallják nekünk, s ahogy ezt egykor én is hangoztattam. Hiszem, hogy az anyaszentegyház nem emberi kezdeményezés, hanem a Szentlélek teremti és szüli újjá. Hiszem, hogy ez az anyaszentegyház itt eföldön a szenteknek, azaz Jézus Krisztus Urunk szentségéből élő bűnösöknek a közössége. Nincs nagyobb kiváltság és boldogság e földi életben, mint az, ha mi is a „bizonyságtevők nagy fellegéhez” tartozhatunk. Ha a nagy kórusban az egyház szentjeivel immár kétezer éve együtt énekelhetjük a Bárány énekét. ■ EvÉlet
