Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-08 / 10. szám
EVANGÉLIKUS HETILAP 74. évfolyam, 10. szám ■ 2009. március 8. ■ Böjt 2. vasárnapja Ára: 250 Ft „A.z utótalálkozó meglepetése a 2010-ben esedékes 8. Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozó időpontjának és helyszínének bejelentése volt...” Szélrózsa - volt, van, lesz !► 9- oldal „Csakhogy minden felvételt és a cár által küldött hegymászó expedíció minden iratát eltüntették a szovjetek, sőt a kutatás résztvevői gyanús körülmények között haltak meg. (Úgy tűnik, az ateista Szovjetunió nem kívánta megerősíteni egy keresztény „mítosz” létezését.)” Rejtélyek Noé bárkája körül !► 10. oldal „A presbiterek feladata is, hogy a gyülekezetben senki ne maradjon segítség nélkül. Az Úristen azzal bízott meg bennünket, hogy - a betesdai beteg történetének kifejezésével élve - »emberei legyünk« egymásnak.” A szolgálat adottságai !► 13. oldal Oltalmat találni 5. oldal Irányváltás - mai megtérések !► 6. oldal Adáshiba Pestszentlőrincen !► 7. oldal A holland akció !► 8. oldal Ákos az evangélikus gimiben !► 12. oldal Böjti önvizsgálat !► 12. oldal Apró mécsesekkel a kezükben léptek ki a Deák téri evangélikus templom kapuján a március 3-ai együttlét résztvevői. A „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval!” (Róm 12,21) mottó jegyében meghirdetett esti alkalom az egyre jobban elharapódzó erőszak ellen kívánt csendesen tiltakozni. (Gáncs Péter püspök igehirdetése lapunk 3. oldalán olvasható.) Egyházkerületi születésnap Ajkán Egy kisfiú halála ► Egyházunk zsinata 1997. február 22-én döntött arról, hogy életre hívja a harmadik egyházkerületet, a nyugatit (dunántúlit). A 2000-ben létrejött egyházszervezeti egység elnökségének egyik első döntése az volt, hogy minden évben - lehetőleg az évforduló utáni szombaton - kerületi napon emlékezzenek meg e történelmi döntésről, a kerület születésnapjáról... A találkozónak idén február 28-án az ajkai gyülekezet adott otthont. Szabó György, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület felügyelője bevezető köszöntésében - a közel másfél száz résztvevő előtt - utalt az egyházkerületi napok előzményeire, a történelmi döntésre, valamint egyháztörténeti dokumentumok felidézésével utalt arra, hogy azok a problémák, amelyek több száz évvel ezelőtt is gondot okoztak, ismétlődnek, és a mi korunkban is jelentkeznek. A nap programja - a nyitóáhítatot megelőzően - püspöki bejelentéssel kezdődött. Ittzés János felhívta az egybegyűltek figyelmét a március 3-án, kedden tartandó Deák téri elcsendesedésre. Mint mondta, elérkezett az idő, amikor nem hallgathatunk, és nem hallgathatjuk el a kormány és a magunk felelősségét a hazánkban kialakult helyzetet illetően. A délelőtt központi témáját Jánossy Lajosnak Az egyházi év útmutatása címmel a közelmúltban - javított, második kiadásban - megjelent könyve adta. !► Folytatás a 3. oldalon Küldetés, megbízatás, felelősség Presbiteri továbbképzés Révfülöpön ► „Sehol sem találom az evangéliumokban, hogy Jézus kőművesmunkára küldte ki tanítványait, pedig presbitériumaink jelentős részében - sarkos szójátékkal élve - az »állványokat bálványozzák«” - summázta tapasztalatait Gáncs Péter püspök a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központban tartott előadásában. Az intézményben első ízben szerveztek olyan képzést, amelyre az ország minden pontjáról vártak presbitereket; a meghívást közel hatvanan fogadták el. A február 27. és március 1. között zajlott program központi témája egyben a hétvége címe is volt: Mit jelent ma presbiternek lenni? A résztvevők a kérdést sokféle szempontból közelítették meg. Helyzetképet hallhattak arról, hogyan látja a püspök az evangélikus egyházat és benne a presbiterek küldetését, felelősségét, lehetőségét 2009 böjtjében egy krízis sújtotta országban. Bozorády Zoltán nyugalmazott esperes a presbiteri szolgálat bibliai, teológiai alapjairól adott útmutatást. I*- Folytatás a 13. oldalon ■ Prőhle Gergely Voltaképp nem is tudjuk, hogy mi történik. Zúdulnak ránk a hírek, a sokszor emlegetett információs társadalom megannyi áldását és átkát tapasztalhatjuk meg folyamatosan, de a lényeg valahogy mindig kimarad. Az utóbbi időben történt tragikus eseményekkel kapcsolatban sincs ez másként. Nem tudjuk, hogy kik dobáltak Molotov-koktélt, kik lövöldöztek, kik ölték meg a kiskunlacházi kamaszlányt, miért villant a kés a veszprémi bárban. Nem tudjuk továbbá azt sem, hogy Tatárszentgyörgyön miért nem vették észre a lőtt sebeket, hogy miért zsonglőrködtek a halál okára vonatkozó információkkal, hogy miért igyekszik egymásra hárítani a felelősséget három olyan szerv - a rendőrség, a tűzoltóság és a mentők -, melyet a mi adóforintjainkból tartanak fent. Vagy hogy Veszprémben miért csak egy nappal később adtak ki elfogatóparancsot, hogy valójában mit tudott és mit nem a rendőrség az enyingi maffiáról. Mindez csupán egy kis ízelítő az elmúlt hetek, hónapok híreiből. Ha mindehhez hozzátesszük azt, hogy azt sem tudjuk, hogy Zsanettal mi történt a pesti éjszakában, vagy hogy - végül, de nem utolsósorban - 2006. október 23-án pontosan kik és milyen parancsra vertek véresre békés járókelőket is a budapesti utcán, nos, akkor nem csoda, ha a hírek hallatán egyre fásultabbá, keményszívűbbé válik az ember. Vagy egyszerűen csak hárít: „Nem járok tüntetésekre, nem is bánt a rendőrség. Aki odamegy, magára vessen.” „Nem járok éjszakai bárokba, nem is késeinek meg. Nem keresem a bajt, ismert környezetemben, barátaim körében töltöm az időt, nem történhet semmi váratlan.” Vagy jönnek az előítéletek: „Ilyenek a cigányok, késeinek, verekednek.” „Lopják a fát, különben is csak támogatásból élnek, és még egymásra is vadásznak.” Vagy jönnek a sokatmondónak látszani akaró, nyilván politikai szándékoktól sem mentes magyarázatkísérletek: „Idegen titkosszolgálatok akarják destabilizálni az országot.” „Rossz hírünket akarják kelteni a világban.” Nem is érdemes folytatni a sort: a híreket hallgatva és magunkba nézve nyilván mindnyájan hosszan tudnánk sorolni, hogy mikor érezzük magunkat átverve, mikor hárítunk, mikor keresünk támaszt saját előítéleteinkben. Ha az előbb azt írtam, hogy a lényeg kimarad, hát tévedtem. Nem marad ki, hisz halljuk, látjuk: emberek halnak meg, és nem ágyban, párnák közt. Amikor az elmúlt héten a felgyújtott házból kirohanó ötéves kisfiú lelövéséről hallottam, néhány napig nem is tudtam a rendőrség magyarázkodásán háborogni, nem érdekelt a hivatalosságok körmönfont magyarázata, barátaim kétkedése, mely szerint amíg nem is tudjuk, hogy mi történt, addig ne mondjunk semmit; nem érdekelt, hogy ki cigány, és ki nem, ki lopja a fát, él vissza az állam nagyvonalúságával. Nem érdekelt, és ma sem tudok még napirendre térni az eset fölött, bár az ésszerű magyarázatok, okok és okozatok megismerését a szívfacsaró fájdalom elmúltával nyilván továbbra is fontosnak gondolom. A lelőtt kisfiú pont két hónappal volt idősebb, mint az én idősebbik fiam. Ennek alapján ismerni vélem ár-Az államhatalom látványos tehetetlenségére immáron nincs se magyarázat, de különösen nincs mentség. tatlanságát, vágyait, gondolatait, még ha kettejük helyzete a körülmények miatt más is. Kinek ártott ez a kis ember? Lehet-e annál lejjebb süllyedni, mint hogy egy menekülő kisgyerekbe eresztenek golyót? Az erőszak, az erőszakos viselkedés terjedése aggasztó méreteket kezd ölteni, ezt mindenki észreveheti a környezetében. Egyes elemzők már-már olyan etnikai konfliktusokat vizionálnak, amelyek polgárháborús körülményekhez vezetnek. A romló gazdasági helyzetben felerősödnek az indulatok, az amúgy is meglévő előítéletek. Az államhatalom látványos tehetetlenségére immáron nincs se magyarázat, de különösen nincs mentség. Mint ahogy arra sincs mentség, hogy a megroggyant vagy tudatosan aláásott államhatalom helyett ilyenolyan paramilitáris szerveződések próbálják átvenni a rendfenntartást. Nem megoldás a megfélemlítés, nem megoldás a gyűlöletkeltés. Lehet a felnőttek játéka, ha bandába tömörülve végigvonulnak Siófokon, vagy egyenruha-paródiába öltözve masíroznak Tatárszentgyörgyön. Az állam feladata lenne, hogy ezeket a játékokat kivegye a felnőttek kezéből, hogy az ötéves gyerekek nyugodtan játszhassanak. Az állam, amelynek mi, evangélikus keresztények is a polgárai vagyunk, egyelőre tehetetlennek látszik. A mi felelősségünk is, hogy segítsünk, változtassunk e reménytelen helyzeten. Március 3-án este azért gyűltünk össze a Deák téri templomban, hogy a lényegről beszéljünk. Arról, hogy az ő szavára figyeljünk, s másokat is erre figyelmeztessünk: „...tegyőzd le a rosszat a jóval’.’
