Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-01 / 9. szám
PANORÁMA Evangélikus Élet 2009. március 1. *■ 9 Somport Fisterro Granja de Moreruela natban melyik az „érvényes”, és nem csak tudja-érzi, mit kíván egybehangzóan a teste, a lelke, a szelleme, de át is adja magát neki, aszerint cselekszik. egyet, és szerettem volna ezt megismételni -, mindenhol csak azok a „mécsesgépek”...) Nem éreztem sem örömöt, sem meghatottságot - sokkal inkább ürességet. Felhívtam a családomat, hallottam az ujjongásukat - és nem tudtam, minek örülnek ennyire. „A világ végén” Sokáig nem akartam eljutni az óceánhoz. Illetve nagyon is szerettem volna, de kötöttem az ebet a karóhoz: „Gyalog vagy sehogy!” És mivel az eredeti tervhez képest lelassultam, és háromnapos lemaradásban voltam, így „önerőből” már biztos, hogy nem fért volna bele az időmbe... Aztán mégis hagytam magam rábeszélni arra, hogy lebuszozzak Fisterrába (avagy Finisterrébe), Spanyolország legnyugatibb pontjához; „a világ végére”. Itt, a világítótorony alatti sziklákon ülve, a víz végtelenségét és a lenyugeleget.) Visszaemlékeztem arra, amikor az Úr megmutatta, hogy ugyanezt - hiszen a hatalma megvan hozzá - rám is kimérhetné. (Aznap Vianában büszkén-hetykén-elégedetten nyugtáztam, hogy még dél sincs, de az addig megtett húsz kilométer meg se kottyant - aztán sírva-sántikálva vonszoltam be magam a tíz kilométerrel távolabb lévő Logronóba.) És hálát adtam, hogy mégsem ezt szánta nekem. (Nem mondom, hogy soha nem volt izomlázam, hogy egyszer sem sajgott a vállam, hogy egyetlen vízhólyag nélkül megúsztam, hogy egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy mindjárt hőgutát kapok, de... de tényleg majdnem mindig minden rendben ment.) De vajon miért nem a fentebb felvázoltakat szánta nekem? Hát nem csak a szenvedésből, a fájdalomból, a nehézségből lehet épülni, tanulni, fejlődni?! És vajon miért nem engedte, hogy Fisterrába is gyalogsán Sebastián Santiago de Compostela FRANCIA Saint-Jean Pied de Port Burgos < 0 Minden út Santiago de Compostelába vezet - e sorok írója a naracsszínnel jelölt utat járta végig A dimbes-dombos Galíciában sok helyen szegélyezik alacsony kőkerítések az utat mellettem, és „odasúgta” hogy az elmúlt egy órát - nem mondta, miért, de - végigzokogta, csak akkor tört ki belőlem (is) a sírás... Azon a bizonyos tizenharmadik napon gyalogoltam a legkevesebbet; másfél órával később úgy döntöttem, ebből mára ennyi bőven elég lesz. A délutánt azzal töltöttem, hogy az akaraterő, a kitartás és a gyengeség összefüggésein töprengtem. És azon a két nappal korábban látott jelzésen, amelyik még Beloradóban jött szembe velem. „Zsákutca” - mutatta a tábla. De a nyíl arra mutatott. Nem balra, nem jobbra, hanem egyértelműen egyenesen előre. Bele a zsákutcába... „Csak követni kell a jeleket? Minden akadályon, nehézségen túl lehet jutni? Visszafordulás nélkül is van kiút a zsákutcából?” - tűnődtem... Akkor is sejtettem már, de azóta biztosan tudom is, hogy ott, a vasúti átjárónál ücsörögve álltam a legközelebb a Camino feladásához. Akkor álmomban nem gondoltam volna, hogy alig két nappal az abszolút mélypont után, egy Castrojeriz utáni meredek kaptatón, a csodálatos fellegeken átszűrődő napsütésben gyönyörködve, boldogságomban könnyezve azt érzem majd, hogy minden tökéletes, hogy tele vagyok energiával, hogy óriási béke, nyugalom és harmónia van bennem, és hogy most kell megírnom a családomnak, hogy szeretem őket... „Ezért a pillanatért jöttem. Köszönöm, Istenem!” - tekintettem fel az égre. „Zarándoktempó” Leonban, az apácáknál történt. Az esti vecsernye előtt az egyik nővér egyszer csak - emlékeztetésnek vagy figyelmeztetésnek szánta-e, nem tudtam eldönteni - azt kérdezte az elcsendesedésre váró tömegtől: „Zarándokok vagytok vagy turisták?” mennyország öröme felé tartó útnak számít. A zarándokmozgalmakban az igazi zarándoklat az új élet elnyerését jelentette. Miközben valaki egy bizonyos időszakban elzarándokol egyik helyről a másikra, és imádkozik, egyszerre vesz részt belső utazáson, ugyanakkor a külső világban is halad előre.” (Lásd 72. évfolyam, 38. szám, 2007. szeptember 23., 9. oldal.) És a belső utazás azt jelenti-e, hogy elmélkedik? Igen is, de talán nem is. Mert míg a legtöbb ember, akivel beszéltem, arról „áradozott” hogy végre van (volt) ideje átgondolni az életét - váltson-e pályát, milyen a párkapcsolata és így tovább -, számomra pont az volt a legfantasztikusabb, hogy végre nem töprengtem, hanem abszolút ki tudtam kapcsolni az agyam. Legalábbis ami a tudatos gondolkodást illeti. Mert a neuronok azért dolgoztak, és ennek időről időre tanújelét is adták. Persze nem a spanyolviasz feltalálásán munkálkodtak, hanem azon, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek: a fontosak és értékesek a fontosak és értékesek közé, a kevésbé fontosak és értékesek kicsit hátrébb. Ami a tempót illeti: „Ráérek, van időm, nem sietek” - hangoztattam az első perctől kezdve, és ha nem fogtam is vissza szándékosan a lépteimet (általában elég sebesen szoktam gyalogolni), ott motoszkált bennem a gondolat, hogy a zarándokot mégiscsak a - jó értelemben vett - lassúság jellemzi. Az, hogy ha valaki - szigorúan kívülálló szemmel nézve - „rohan” még nem feltétlenül hiba, és nem szükségszerűen jelenti azt, hogy elmegy a dolgok mellett, csak a harmadik hét vége felé fogalmazódott meg bennem. Mert minden percnek megvan a maga tempója, amelyet nem szabad sem siettetni, sem visszafogni. Megvan az ideje a gyorsításnak, és Cizur Menorban a máltai lovagrend működtet szálláshelyet Jó kérdés, de még mennyire! Mert mit is jelent peregrinónak - illetve esetemben peregrinának - lenni? Egy Evangélikus Élet-cikket idézek: „...a zarándoklat [...] illusztrálja a keresztény hitet: keresztülmenni a halálon az életre... A keresztény tradícióban minden keresztényt zarándoknak hívnak; számukra az egész élet a megvan az ideje a lassításnak. (És megvan az ideje a megállásnak, megpihenésnek is.) Megvan az ideje - vigyázat, metafora következik! - a nyílegyenes, villámgyorsan célba vivő autópályának, és megvan az ideje a kanyargós, kitérőkkel-kerülőkkel megtűzdelt ösvénynek. És jó érzés, ha az ember tudja, hogy az adott pilla-Ettől függetlenül természetesen volt olyan, amikor - dacolva minden belső „ellenérzéssel” - csak a lábaim vittek előre, és volt olyan is, amikor egyáltalán nem a fizikai erő hajtott. De hol maradt a katarzis?! És a Santiagóig hátralévő kilométerek egyre csak fogytak (az előbb nevezett mértékegységben számolva átlagosan naponta huszonhárom és féllel), a galíciai határ átlépésével pedig végérvényesen a „célegyenesbe” érkeztem. Még száznegyven kilométer volt előttem, amikor úgy éreztem, ennél többet már nem kaphatok az úttól. A gyaloglás kezdett kötelességízűvé válni: ha már eddig eljutottam, muszáj végigcsinálnom. „Istenem, kérlek, adj erőt az utolsó héthez” - könyörögtem. Az extra biztatás-támogatás honfitársak „képében” érkezett. Attól kezdve minden este legalább egy magyar ült mellettem, és az, hogy az anyanyelvemen nosztalgiázhattam az élményeimről, új lendületet-lelkesedést adott a befejező szakaszra. Tamás, Lidi, Dávid, Vanda, Tibor, Szilvi, Attila, Peti, Réka, János és a másik Tamás - jaj, ugye nem hagytam ki senkit? -, úgy, de úgy örültem nektek! Mint ahogy korábban annak a tizenhét (!) magyar biciklistának is, akik pont az út „idusán” karikáztak be az életembe. Szinte észre sem vettem, és... és harminchárom napnyi gyaloglás után, augusztus 30-án, szombaton kora délután (a déli zarándokmiséről pont lemaradtam...) egyszer csak Santiagóba értem. Ahol - talán védekezésképpen, de az biztos, hogy nem szándékosan - „ha már vége kell, hogy legyen, legyen minél hamarabb vége" üzemmódba kapcsoltam: hol a zarándokközpont, keressünk szállást, és így tovább. Még a katedrálisba sem mentem be, csak este. (Mérgelődtem is egy sort, hogy nem találtam egyetlen hagyományos gyertyát sem - az út elején ugyanis, még St. Jean Pied de Portban gyújtottam A szerző a fisterrai világítótoronyhoz vezető út menti zarándokszoborral vó nap fényeit csodálva, felidéztem a St. Jean Pied de Portban elrebegett imámat: „Istenem! Szeretném, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell. Amilyennek te akarod, hogy legyen. Úgy érzem, az életben rengeteg mindent kaptam úgy, hogy nem kellett megdolgoznom érte. Ha úgy látod jónak, hogy a Camino is »sétagalopp« legyen, elfogadom. Ahogyan azt is, ha fájdalmakkal, szenvedésekkel, határhelyzetekkel, az egészet feladni akaró pillanattokkal lesz tele. (A szívem mélyén persze rettegtem ettől az eshetőségtől - de ezzel párhuzamosan vágytam is az „áldozathozatalra”) Segíts abban, hogy - bármilyen lesz is - igazán átéljem. Add, hogy azt a luxust, amit az ittlétem jelent, és a benne rejlő sok-sok lehetőséget ne hagyjam elveszni. Ámen.” Számba vettem, mennyi (fizikai) szenvedésnek-fájdalomnak voltam szemtanúja. (Láttam „ficam közeli” bokát, véresre horzsolt könyököt, duplájára dagadt térdet, bakancs törte és/vagy vízhólyag lepte talpat mód érkezzek? Hát nem az lett volna az igazi?! Talán azt akarta megmutatni, hogy attól még, hogy valami nem tökéletes, vagy nem pontosan úgy teljesül, ahogyan elterveztem/szerettem volna, még lehet értékes? Talán arról akart tanítani, hogy azért, mert valami - talán csak a kívülálló számára, de esetleg az érintett számára is - túl könnyen sikerültnek tűnik, még lehet mögötte sok, illetve komoly munka? Talán arra akart rávezetni, hogy értékeljem mindazt, amit ajándékból-kegyelemből - hiszen minden az! - kapok? így akarta tudatni velem, hogy mindig mellettem van, hogy vigyáz rám, és meghallgat, hogy féltőn szeret és vezet? Epilógus Az utam nyilvánvalóan nem St. Jean Pied de Portban kezdődött, és nem is Santiago de Composteláig tartott. Sőt az igazi „séta” voltaképpen csak most következik. Kívánjanak további jó utat - mondják: „;Buen Camino!”
